Palotai János: Zoomban, két védés a fotográfia mesterszakon (MOME)

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán két mesterszakos hallgató mestermunkáját, új alkotásait és képeit ismerhettük meg júniusban. Az idén a járvány miatti rendkívüli helyzetben, rendkívüli körülmények között történt a mester és- alapképzésben végzettek diplomavédése. Az eseményre jogi, biztonsági és technikai okok miatt az érdeklődő nagyközönséget nem tudták meghívni. A vizsgaidőszak lezárulása után, a június 18-án megnyílt virtuális kiállításon már láthatók az idei mestermunkák, hallgatói alkotások. A védés online platformon zártkörűen történt, a témavezetőkön, konzulenseken és opponenseken kívül csak korlátozott számú, regisztrált szakértő vehetett részt. A virtuális jelenlét egyszerre jelenített meg és kapcsolt össze embereket és tárgyakat. A néző egyszerre láthatta a vizsgázó arcát és a dolgozat főhősének portréját, látott álló és mozgóképeket, és megtapasztalhatta, hogyan kapcsolódnak össze az egymástól határok által elválasztott emberek Budapesten és Nagyváradon. Egymás lélegzetvételét, az izgalom, a nyugalom, az értő vagy értetlenkedő figyelem hangjait hallva, mintha egy térben lennének. Tanár és diák egyaránt átélhette, mit jelent éveken át a virtuálissal mint témával foglalkozni a fotó- és mozgókép szakon, és milyen az, amikor a reális és a virtuális összeér, ráadásul életpályát érintő körülmények között.

Nőiség, traumák, feldolgozás és feloldozás
Az első diplomázó Miron Vilidár Vivieni volt, akinek a nagyapja, Vilidár István valaha Nagyváradon fotóriporterként tevékenykedett. Vivien róla készítette első vizsgafilmjét a kolozsvári Babes-Bólyai- egyetem film- és médiaszakos hallgatójaként. Első mestermunkája a halál „detabuizálásáról” szólt, Kép és halál címmel. De nem lett „a halál ügynöke” (Barthesii), bár amikor második mesterképzését a MOMÉ-n elkezdte, önkéntes lett a Korányi kórház Hospice osztályán, ahol fókuszcsoportos interjúkat készített és a kutatás eszközeként képeket használt. A családban előforduló abortusz, a nagymamája és az édesanyja szülésélményei – a saját születéstörténete – alapján kialakult szorongás miatt, figyelme később az abortusz megélése, és a háborítatlan szülés felé fordul. A témáról fotókönyvet állított össze 10/4 címmel, amit 2018-ban mutattak be a MOME kipakolásán és Kolozsváron. A sötét hátterű, fekete-fehér képeken brutálisan hatnak a fényes, rideg orvosi eszközök, a művelethez szükséges kések. Csak egy világos fotót látunk: arról, aki mindezt elszenvedi. Az abortuszhoz kapcsolódó fogalmak képi nyelve traumatikus hatású, ennek a traumának az oldása vitte Vilidár Vivient a szüléssel kapcsolatos élmények/traumák képi feldolgozása felé.

A fotókönyv a mostani mestermunka előzménye, egy kép-vers sorozat, amelyben a tapasztalatait vizuális jellé alakítja. A sötét-világos dichotómiájára a dolgozat –vélhetően saját – mottója is utal: „Kietlen pusztán/lebegett a sötétség/ Magából szült fényt”. A dolgozathoz kapcsolódó műleírás előszavában így ír: „Keresni az anyagot és formát, keresni azt, ami megoldatlan, mélyen van és láthatatlan, vagy csak alig érzékelhető kívülről, de előhívható, keresni azt, ami a látszaton túl van, a félelmek nyomát követni…”

A műleírásban Vilidár anyja és nagyanyja igazolványképével, illetve portréjával indít. Mindketten traumatörténeteket hordoznak, szülőként és gyerekként is, ezekből az alapélményekből jött létre a szakdolgozat. A két dokumentum a szerzőről egy kertben készített, elől- és hátulnézeti képekkel folytatódik, és ez a fotósor vezet a traumától a katarzisig, az utolsó, archaikus képig, amely a Gyönyörök kertje című Bosch festmény apró részlete. A Teremtő a meztelen Éva kezét fogja, míg a másikkal Ádámét, de ő rejtve marad. Ez az elrejtés utal a szakdolgozó szerint arra az eshetőségre, hogy Éva édenkerti bukása az oka a szülés fájdalmának, amit egy idézettel is alátámaszt: „Az asszonynak ezt mondta: Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked.”iii Vilidár szerint azonban az, hogy a fájdalom oka a bukás vagy sem, értelmezés kérdése. Ö nem tartja annak. A halálra, a halandóságra sem „büntetésként” vagy negatívumként tekint. A lényeg szerinte nem az ős bűn, hanem a jelen. Ahogy a saját családja történetében sem az a fontos, hogy a múltban a női vonalon milyen traumák kapcsolódnak a szüléshez/születéshez, és hogy az ezekből származó félelmek, szorongások öröklődtek. Az igazi kérdés az, hogy felnőttként mit kezdhet egy nő ezekkel a traumákkal? Tapasztalatok szerint a szülési fádalom önmagában nem okoz traumatikus élményt, mivel a nők többsége egy sikeres szülés után már nem is emlékszik a fájdalomra.

A szerző képekkel, képpárokkal növeli a téma kapcsán fontosnak tartott asszociáció lehetőségeit: ilyen a fehér gyűrött lepedő és a szürke feltört betonút képpárja, a szexualitás, a termékenység és a pusztulás/pusztítás ellentéte. Ehhez hasonló a fatörzs természetes nyílása, ami párba állítható a női hason orvosi beavatkozás nyomait mutató képpel. A vizuális verskötetben a képi narratíváknak kulcsszerepük van: a fotó egy állítás, lehet egy szó, vagy egy mondat. A wittgenstein-i utalásnál a dolgozatban erősebbek a szerző Japánban szerzett tapasztalatai, ahol két szülést végigkövetett, ami felszabadító élményt jelentett számára.

A szakdolgozat a következő kérdésekre kereste a választ: mi befolyásolja az eltérő szülésélményeket? Melyek a legfontosabb befolyásoló tényezők? Hogyan történik egy biológiai folyamat kulturális transzformációja? Mi az ősi tudás, milyen tabuk, szokásrend, elvárások és ideológiák játszanak szerepet a folyamatban? Van-e kód? Milyen választási lehetőségek vannak és milyenek teremthetők? A kérdések megfogalmazását a szülés történetének ismertetése vezeti be, mintegy előkészítve a jelenben elvégzett strukturális vizsgálatot arról, hogy milyen élmény ma Magyarországon szülni?

Kutatását kvalitatív módszerrel, a korábban már bevált fókuszcsoportos interjúkkal, az Emma Egyesület videó-sorozatának elemzésével végezte. Kismintás (6 fő) alanyai 21-29 év közötti nők voltak, akik még nem szültek. A válaszokból két csoportot alakított ki. Az egyik a szüléssel kapcsolatos véleményeket pozitívan befolyásoló tényeket tartalmazta, mint: a kommunikáció, a biztonságos tér, az orvos, az anya jelenléte, nyugodt környezet, folyamatos informálás, a módok választhatósága. A másik a negatív befolyásoló tényezőket: nem várt események, a környezet viselkedése, támasz hiánya, egyedüllét, az apa jelenlétéhez kapcsolódó, a szülés látványával kapcsolatos vagy a szülés közbeni negatív történések lehetőségéből eredő félelmek. Minden kérdés egy trauma, és a válaszok többsége is inkább ezzel kecsegtet. Az öngyógyító szakdolgozat azonban más konklúziót adott: „Ráeszméltem, hogy a szülés egy túlélhető, elviselhető és katartikus természetes folyamat, ami egyben egy óriási misztériumot rejt, ha teret adunk érzéseinknek.”

A mesterképzés másik diplomázója Rédling Hanna volt, ő már az alapképzésben a motel témát választotta, így nála folytonosság van a különböző képzési fokozatokon készült munkák között. A téma, a panziók funkcionális és képi világa azonos, a mentális feldolgozás az „eszképizmus” beemelésével változott.iv Első szakdolgozatát A felnőtté válás problematikája az amerikai film-művészet motel lokációjú alkotásai tükrében címmel 2017-ben védte meg. Ebben, az elemzett alkotások között a The Doom Generation az identitáskeresés filmje; a Lolita, a lelki kiüresedésé; a Buffalo 66, a gyerekkori traumákkal való szembenézésé; a Wild of Heart, a mesékkel bemutatott nővé válásé; a The Motel pedig a kamaszkori frusztrációké. A filmtörténet mellett a fotótörténet szempontja is érvényesül, amikor a korai szállást Dorothea Lange kaliforniai Auto camp képével dokumentálja.

Rédling 2016-ban kezdett foglalkozni a magyarországi panziókkal. Ezután egy évet Hollandiában töltött, a rotterdami Willem de Kooning Academy alapképzésén vett részt. Hazatérve 2018-tól az itthoni panziókat járva, vendégként fotózza azokat, majd elkezdi feldolgozni a társadalomtörténetüket. A már említett amerikai moteltörténet jó kiindulási alap ehhez. A berendezések fotói alapján nem csak a szerzőre, hanem a hazai panziók lakberendezőire is hatott az american way of life, vagy a Dallas sorozat által képviselt amerikai álom. Az alapképzést záró Bóbita 2017 című képsorozatához írott bevezetője szerint a témaválasztásban gyerekkori emlékképe, „a nővé érés folyamatával, szorongásával és esetlenségével kapcsolatos saját és kortárs csoporti élmények motiválták.” A szorongás képe-ugyanott- a következő: „Az ablakokból kifelé nőnek a kaktuszok. Felfele nyílnak, mintha védelmezni akarnák a magas fehér épületet. Szeretnék kinézni az egyik üvegen, de túlságosan billeg a szék, amin guggolok. Próbálok kiegyenesedni.” A mesterszakra írt Műleírásában saját esendőségét, törékenységét már így kompenzálja: „Alkotói hozzáállásomra a játékosság és irónia jellemző. Fő célom, hogy idővel egyre közelebb kerüljek az őszinteség, a nyers és a sebezhetőség közti egyensúly megteremtéséhez, ábrázolásához”. A panzió fotóin ezek dominálnak. A két dolgozat gondolati azonossága jegyében már a BA záróvizsgára készített fotóin feltűnnek a mestermunkáját jellemző elemek: a rózsaszín, a panziók uralkodó színvilága, fehér gipsz ballusztrádok és stukkók a márvány helyett, a „púderesség”, a bútorok és tárgyak álságos volta, a barokk és a modern utánzata, gyakran zsúfoltsága. A barokk az illúzióteremtést szolgálja, a stílusok olcsó utánzatok. A fotós – Cindy Shermant idézve – vendég voltát „leplezi” hajviseleteivel, „szerepjátszásával,” míg jelenlétével „hitelesíti” a fotókat, ami az énkép egyfajta kivetülése. Feltáró munkája során 16 helyen szállt meg identitás keresve a panziókban, de ezt egyszerre meg is kérdőjelezve. „Jó helyen keressük az identitásunkat sufnituningolt panziókban?” – kérdezi a mestermunkája, (Color TV, Queen Beds, Exotik Dreams) bevezetőjében Rédling Hanna. Nemcsak a témaválasztásában, a fotózásában is újít a 3D felhasználásával, így a képek tapéta hatást keltenek, behúzó jellegűvé válnak. Mindezt eredetileg installációként mutatta volna be a diplomázók kiállításán, mintha egy cső alakú panzió folyosóján lenne, amelynek a két végét tükrök zárják le. A megváltozott körülmények között ezt látványtervként készítette el. Konzulensét, Kudász Gábor Ariont követve, (akinek Tábor című albumában először olvashatunk a „nem-helyekről”, amelyek részei a térnek, de nem lakjuk be azokat), Rédling is utal Marc Augé fogalmaira, aki szerint az idő, a tér túlburjánzik, zsugorodik, a mértéknélküliség kortünet, a nem-hely paradoxona az „átutazó” idegen.v Ahogy Susan Sontag Camp című írásának a hatása is érezhető Rédling Hanna szakdolgozatában, hiszen a panziók világában és annak változatlanságában tetten érhető a hatvanas években megjelenő új szemlélet, ami paradigma-váltást jelzett művészetben, ízlésben és kánonban.

A szakdolgozat címe, ahogy arra már utaltunk, Illúziók és eszképizmus a magyarországi panziók világában a rendszerváltás körül és napjainkban. A történet azonban az illúziók elvesztéséről is szól: a makro-változások mikro-hatásait láttatva előttünk van egy összkép a hazai turisztikai szektor és infrastruktúra elmaradottságáról, amelynek sajátos és csak látszólagos megoldása a retro.

A szakdolgozat a kilencvenes évektől napjainkig dolgozza fel a témát. Képekkel illusztrálja a magyar lakberendezésen látható külső, amerikai hatásokat, (lásd: Dallas), és idézi azokat a filmeket, amelyek enteriőrjei nem csak képi üzenetként, hanem a filmbéli helyszínek lenyomataként jelennek meg a bemutatott panziókban. A felsorolásban a Psycho, a horror, a Ponyvaregény, a krimi, a már említett Wild at Heart [Veszett a világ], a dráma, a magyar Zimmer Feri pedig a szürreális, önirónikus film műfaji példái, valamint az utánzásra, a luxusra való törekvés, a nyaralási helyszín és a berendezés lenyomatai.

A panziók vizuális megjelenését a kultúra kontextusában tárgyalja a szerző. Az esztétikai jellegzetességek közül kiemeli az otthonosságot, s ezzel vitatja Augé megállapítását, hogy a szállás nem-hely: Rédling szerint a családiasság kiemeli a nem-helyek közül. Bemutatja az idegen kultúrák – ázsiai, kínai – nyomait majd uniformizálódását azzal, ahogy 2010 után a tematikus panziók itthon is megjelennek. S míg külhonban a belsőket indián sátrak, filmek, természeti csodák inspirálták, addig Magyarországon a paraszti kultúra, az idilli nosztalgia, lovasbemutatók, beöltözött alkalmazottak hívogatnak, illetve a családi mesepanziók, állatparkok ígérnek élményt a kiüresedéssel és az érdektelenséggel szemben. A kutatás konklúziója, hogy a kilencvenes években történt tulajdon- és generációváltás útkereséssel járt együtt. Ennek eredményeként ma gyakran nem az úti cél, hanem a szállás a vonzerő. Az akkori, retronak tartott szállások a korabeli tulajdonosok vágyait, ma pedig a kor igényeit tükrözik. A múltidéző nosztalgia az euforikus, reménykedő hangulat lenyomata. A retro nemcsak divat, hanem a maga módján idézi az esztétikát, és a Milennial korosztály ezeken keresztül ismeri meg és idézi fel az ikonikus kelet-európai hangulatot.

A dolgozat innen, az élménytől jut el az eszképizmushoz, amit Rédling így jellemez. „Az idegen tájak és korok megtapasztalása, otthonunk időszakos elhagyása kollektív igényként van jelen az emberek életében. A hétköznapoktól való tudatos és rendszeres eltávolodás, a fiktív – online vagy offline – életekbe, életterekbe és illúziókba való átlépés, a XXI. század jellemző folyamatának tekinthető. Az eszképizmus mint jelenség a szakirodalomban leginkább pejoratív jelentéstartalommal bír, előnyei helyett elsősorban a veszélyeit hangsúlyozzák. Tapasztalataim szerint a mai fiatalok eszképizmusa nem csak és kizárólag virtuális terek felé irányulhat, a valóságból való »ki-kapcsolódásnak« tökéletes jelenkori helyszínei az egyedi koncepcióval rendelkező szálláshelyek. Az utazás motivációja jelentős átalakuláson ment keresztül az utóbbi évtizedekben, sokszor a szállás karaktere az elsődleges vonzerő, nem maga a meglátgatott környezet.”

A leírtak nem általában a fiatalokról, hanem a szerzőről szólnak: számára a látogatások meg-és elszabadulást hoznak, őt motiválja az egyhangúságtól való menekülés, az új kontextus, a stressz levezetése és a „szünettartás”. Az eszképizmus számára többértelmű: egyaránt jelenti az elkerülést, az aktív menekülést, a passzív szemlélődést, a szélsőségeket, a fogyasztást és a többi függőséget. Rédling panziókutatás során tett önismereti utazása után arra a következtetésre jut, hogy az eszképizmus az önfejlődés segítésével megelőzhető.

A két szakdolgozat a tematikus fókusz mellett az önfejlődés, az önazonosság keresésének is eszköze. Mindkét szerző családi indíttatásból indult el ezen az úton, vállalta fel a traumákkal való szembenézést, a gyermekkori félelmek oldását. Mindketten pozitív válaszokat (is) találtak az önazonosság keresése során, ennek alapján joggal bízhatnak abban, hogy a megtett út az én-érvényesítésüket is segíti.

Lábjegyzet:

1 Miron Vilidár Viven: A szülés útjai Traumától a katarzisig, Szakdolgozat, 2020.
2 Roland Barthes: Világos kamra, Fordította Ferch Magda, Budapest, Európa kiadó, 1985., 105..
3 Mózes I. könyv, 3. fej. 16. vers.
4 Rédling Hanna: Illúziók és eszképizmus a magyarországi panziók világában a rendszerváltás körül és napjainkban, Szakdolgozat, 2020.
5 Mark Auge: Nem helyek, Fordította Fáber Ágoston, Budapest, Műcsarnok könyvek, 2012, 62.