Fejér Zoltán: Egy „sugárzóan szép” objektív

Az Eastman Kodak Company az 1940-es évek elején gyártotta az – összetétele miatt radioaktív sugarakat kibocsátó – Aero Ektar objektíveket…

A műfaj
A képeket valamilyen meghatározott célra/felhasználásra készítőknek – a műkedvelőkkel ellentétben – biztosra kellett menniük, ők nem üres kifogásokat mondtak, hanem fotót készítettek. Ehhez viszont az amatőröknél nagyobb gyakorlatra, szerencsére és szakértelemre volt szükségük. Ráadásul az esetek többségében a méregdrága, vagy a boltban egyáltalán nem kapható eszközre sem nekik kellett a spórolt pénzüket költeniük.

A hivatásos felhasználás és az alkalmazott fényképezés olykor sajátos kivitelű berendezéseket igényel. Az adott szempontok szerint elkészített, kifogástalanul jó minőségű képnek a készítés/megrendelés szerinti (célú) felhasználásra alkalmasnak kell lennie.

A levegőből, nagy távolságból történő tereptárgy-fényképezéshez, más kifejezéssel élve: légi fényképezéshez nagy képformátumú és az átlagostól eltérő felépítésű kamerákat használnak. Egy szakirodalmi leírási szerint elterjedt képméretnek számít a 180x180, 230x230, sőt, a 300x300 milliméter is! A masszív, rázkódást is álló gépvázhoz gyakran markolatos kézi fogantyúkat szerel a gyártó, az objektív napellenzője nemritkán kályhacsőhöz hasonlatos. A másutt nem használatos méretű nyersanyagot egyes típusokban elektromotorral továbbítják, a felvételi kapacitás pedig a megszokott többszöröse. (Például 8 felvétel helyett 250!)

Az eszköz
Valószínűleg csak a megszállott hadiipar-, és fotótechnika-történészek emlékeznének a Rochesterben, az Eastman-Kodak cég által a II. világháború ideje alatt készített K-24-es típusú légi fényképezőgépre, ha… Nos, erről a „ha”-ról szól az írásom.

A szakíró és az olvasó nem kis örömére Kecskeméten, a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében megtalálható egy ilyen műtárgy. A tekintélyes méretű, 9,5 kilogramm tömegű, khaki-színűre festett, áramvonalas fémdoboz külseje alig árulkodik a szinte teljesen eltakart belső tartalomról. A gépváz bal oldalán, alul, kis címke utal a típusra („Camera, Aircraft Type K-24”), az egykori tulajdonosra („Property Air Forces, U.S. Army”), valamint a gyártóra („Made in U.S.A. by Eastman Kodak Company, Rochester, N.Y.”). A kis fémlapon további adatok sorakoznak, amelyek a megrendelés számára, műszaki jellemzőinek összefoglalására, gyártási számra és a felhasznált alkatrészek típuskódjára utalnak.

A hatalmasnak mondható napellenző felül áttört és a kivágás fölé is elhelyeztek egy fémtáblát. Erre is ráírták, hogy az Amerikai Légierő tulajdona, de ezen kívül a gyártó bevéste a rekesznyílás-számokat is. A gépvázból kiálló és a napellenzővel fedett objektívből egy kis kar nyúlik ki és azzal lehet a rekeszgyűrűt a 2,5-os és 16-os fényrekeszre (és a köztes értékekre) állítani.

A vászon redőnyzáras fényképezőgép képmérete 5x5 inch, azaz 12,7x12,7 centiméter.

A cikkhez mellékelt fotók közül az objektívet külön ábrázolók egy magántulajdonban lévő tárgyról, a komplett kamerát bemutatók pedig a Magyar Fotográfiai Múzeumban őrzött műtárgyról készültek. Ezt azért hangsúlyozom, mert a K-24-es légi fényképezőgépnek létezik egy korai típusa, amely kissé eltérő kivitelű. Az fekete festésű, gépváza szögletesebb és azt egy trapéz alakú, vékony tartókeret is kiegészíti. Elképzelhető, hogy a téma iránt érdeklődők arról (is) találnak információt, mivel egy ilyen tárgy szerepelt a bécsi WestLicht 32. árveréseii 435. tételeként.

Az árverés rendezői szerint az általuk eladásra felkínált fényképezőgép 1942-ben készült, míg a cikkhez mellékelt képeken lévő objektív a Kodak által használt betűkód alapján 1944-es, a múzeumé pedig 1945-ös.

A sugárzó objektív
Az előzőekben egy lényegbevágóan fontos adatot már elárultam: azt, hogy a tekintélyes képméretet kirajzoló, 7 inches (178 milliméteres) gyújtótávolságú objektív a nagyformátumú fényképezésben szokatlanul magas fényerejű, azaz 1:2,5-ös. Valószínűnek tartom, hogy a végtelenre állított élességű objektíves fényképezőgépbe viszonylag alacsony fényérzékenységű, de szemcsementes és jó élességet biztosító nyersanyagot töltöttek. Azért volt szükség a nagy fényerőre, mert bármilyen (még akár előnytelenül rossznak mondható) fényviszonyok között is szükséges volt a negatív pontos kiexponálására.

A ma már elérhető szabadalmi leírások sok mindent elárulnak a Kodak Aero-Ektarnak nevezett objektív tervezéséről és a foglalat tartalmáról. A munka indításához szükséges elméleti alapot a 2.241.249-es számúiii amerikai szabadalom (és a hozzá kapcsolódó publikációk) adták meg 1939 nyarán. A két bejelentő: Leon W. Eberlin és Paul F. De Paolis természetesen a Kodak alkalmazásában állt.

A már említett magyar fényképészeti szakkönyv szerintiv a nagy teljesítményű fényképészeti objektívek előállításához 1,51418-1,52225 közötti törésmutatójú koronaüveget és 1,69247-1,7148 közötti refrakciós indexű ólomüveget tudnak használni. Még a legegyszerűbb objektívnek is kétféle (korona-, és flint-,)üvegből kell készülnie. Ezek törésmutatójav 1,52-1,552 és 1,591-1,604 közötti. Az előzőekben említett adatok és az alkalmazható lencsetagok mennyisége, valamint a csiszolás formájának lehatároltsága megkötötte a tervezők kezét. Az Eberlin-Paolis páros ezért az Optikai üveg című szabadalmában hét féle (akkor új) üvegtípust sorolt fel, amelyek (színszórásra vonatkozó) diszperzív indexe 45-50 közé esett, refrakciós (fénytörési) indexük pedig 1,7-1,75 között volt. Hogy sikerült ilyen „csodaanyagokat” találni? Nos, a válasz „atomian” egyszerű. Az említett, számszerű műszaki jellemzőket különböző oxidokkal és lantánnal, lantállal, tóriummal, báriummal, bórral, stronciummal vegyített üvegfajták produkálták. A feltalálók szerint az 5-15 %-nyi tóriumoxidot tartalmazó üveg törésmutatója például 1,744-es.

A Kodak 32 éves tervezője, George H. Aklin az Eberlin-Paolis és más szabadalmak felhasználási jogának birtokában látott munkához. Elkészítése után tervének gyakorlati megvalósítását azonnal megkezdhették, amit az is jelez, hogy a WestLichtben árverezett –korai – gépben 1942-es objektív volt. Érdekesnek mondható, hogy Aklin 2.343.627-es számú szabadalmátvi közzé is tették; igaz, csak a háború vége felé, 1944-ben.

A leíráshoz csatolt metszeti rajz meglehetősen bonyolult felépítésű objektívet mutat. A négy csoportban, hét lencsetagból álló összeállítás aszimmetrikus felépítésű. A fényrekesz előtt két csoportban lévő három lencsetag közül a második és a harmadik ragasztott. A hátsó négy lencsetagból pedig kettőt-kettőt ragasztottak össze. A leírás szerint az első két lencsetag törésmutatója 1,611; míg az utolsóé 1,575; az utolsó előttié pedig 1,755. Az objektívről szóló mai ismertetések szerint az utolsó lencsetag tórium-dioxidos (?). Ennek viszont ellentmond az Eberlin-Paolis páros 1,744-es adata. A szabadalom szerint G. H. Aklin objektívjében is találunk ilyet, mégpedig az ötödik lencsetagot. (Ez a harmadik lencsecsoport második lencsetagja) A lencsecsoport egy kétszer homorú és egy kétszer domború lencsetagból áll; ezek közül a kétszer domborúnak a törésmutatója 1,745. Ez a konkrét adat utal arra, hogy az a lencsetag készült a radioaktív alfa sugarakat kibocsátó, tórium-(di?)oxidos üvegből.

Az atommagok bomlásának egyik típusos esetében az atommagból alfa-részecskék szabadulnak ki. Ez a részecske-típus nehéz és pozitív töltésű, ami komoly veszélyforrást jelent. Szerencsére a sugárzása viszonylag könnyen elnyelődik, amit viszont erős ionizáló hatás ellenpontoz. Az emberi kromoszómákat károsító hatása pedig a béta sugárzás hússzorosa… Ma már nem tehető fel az a kérdés – a gyártónak –, hogy nyolcvan évvel ezelőtt miért alkalmazott az Aero-Ektar objektívben ilyen veszélyesnek mondható anyagot. A kérdésre adható lehetséges, elméleti válasz meglehetősen összetett. Elmondható, hogy a viszonylag alacsony példányszámban elkészített objektívet nem polgári használatra szánták és arra is gondolhattak, hogy a katonai felhasználó néhány éven belül megsemmisíti azt. (A legyártott eszközök egy részével viszont nem ez történt.)

Magát az objektívet beépítették egy vaskos, meglehetősen sok fémet tartalmazó gépvázba, ami mögött még a filmtartó kazetta is helyet foglal. Ezek mind elnyelték a lencsetag alfa sugárzását. Elgondolkodtató az is, hogy a 10 centi átmérőjű és 11,5 cm hosszú objektívre egy 123 milliméteres átmérőjű, fémlemezből préselt objektívsapkát helyeztek Rochesterben. Egyes objektíveken a frontlencse körüli feliratban sárga/narancssárga ponttal jelezték az akkor újnak számító tükrözésgátló réteg meglétét. Ilyen látható a múzeumi példányon, de a gépből kiszerelt 1944-esen még nem.

A 66 milliméter átmérőjű hátsó lencsetagon keresztülnézve, vagy ferdeszögben tartva, „átüt” a tórium(di?)oxidos üveg sárgásbarnás színe. Ez a stich az elmúlt évtizedekben az anyag bomlásával arányosan nőtt és eredetileg valószínűleg csak kissé volt sárgás. Ez azonban a használatot azért nem zavarta, mert a II. világháborús légi felvételeket a K-24-essel nem színes nyersanyagra készítették.

Utóélet
A történet az eszköz leírásával egyáltalán nem ért véget. Az elmúlt években ugyanis érezhetően megnőtt az érdeklődés a hátteret sajátosan életlenül rajzoló és/vagy a képszéleket-sarkokat fényszegényen, vagy ki sem rajzoló objektívek iránt. Az úgynevezett „élességmániásoknak” ez kissé furcsa! Elmondható, hogy a lágy rajz iránt rajongók és az életlenségben a költőiségen túl más, fontosnak mondható képi közlést sejtők/látók pedig egyértelműen megsokasodtak.

Mivel folyamatos, fizetőképes kereslet mutatkozik az érdekesen szokatlan életlenséget produkáló, márkás objektívek iránt, az ezzel foglalkozó leírások,vii képek és eladási ajánlatok száma megnőtt és azok borsos áronviii ugyan, de hozzáférhetőek.

Az, hogy régi fényképészeti eszközöket napjainkban is eredményesen lehet kifejező képek készítésére használni, számomra nem újdonság. Az előző mondatban leírt felismerésre én már 1971-ben eljutottam, amikor a Főfotó Állatkerti Gyorsfotó részlegén egy ötven évvel korábban gyártott Plaubel Makinával fényképeztem, 6,5x9 centiméteres síkfilmre. Ez után szisztematikusan kerestem a még működő régi eszközöket; az azokkal készített fotókat pedig előadásonix először 1986-ban tártam az érdeklődők elé. Három évvel később Orvos András festőművész és Fekete István grafikus barátomat is sikerült rábeszélni közös, bemutatkozó tárlatra. (1990-ben, a Gödöllői kiállításon Tumbász András fotóművész is csatlakozott hozzánk.) „Dokival”, Orvos Andrással és „Schwarz-cal”, Fekete Istvánnal – a régi eszközök használatát népszerűsítendő – a későbbi években többször is a nézők elé álltunk munkáinkkal.x Arra a jelentős fejlődésre és a metódus/munkamódszer népszerűségének növekedésére, ami az Egyesült Államokban 2014 óta tapasztalható, nem számítottam. Az 1920-as években gyártott egyfényaknás, tükörreflexes, 4x5 inch képméretű Graflex Super D felújított alkatrészeiből, illetve most gyártottakból napjainkban, az USA-ban két fotós is készít és forgalmaz fényképezőgépeket! Cory Lum készülékét Graflex Super 4x5 SLR Customnak nevezi egy japánxi rajongója.

Aero-Liberatornak mondja kifejezetten mutatós, sötétbarna fából összeállított, vagy fekete bőrözésű gépvázas Graflex Super D-jét John Minnicksxii, aki 11 perc 27 másodperces Youtube videóban magyarázza el a részleteket. A gépváz dekoratív kivitelén túl a legmeglepőbb az, hogy Minnicks „normál” objektívnek a 7 inches Kodak Aero-Ektart szánja. A légifényképezőgépbe épített és végtelenre állított objektív a nagy távolságban, lényegében síkban lévő tereptárgyakat élesen leképezve ábrázolta. A gépvázból eltávolított objektív mai használói/rajongói viszont el vannak ragadtatva attól a képi rajztól, amit a 7 inches Aero-Ektar teljes nyílásnál, közeli tárgytávolság esetén produkál. (Az Aero-Ektarnak készültek hosszabb gyújtótávolságú változatai is, ezeket azonban terjedelmi okokból nem ismertetem.)

Az ügyes kezű amerikai fotós/műszerész (Minnicks) egy másik, 7 perces filmje fényképezőgépe felhasználóit és képeit mutatja be. Közülük hazájában a legismertebbnek az 1946-os születésű, 2004-ben World Press díjat nyert fotóriporter, David Burnett számít.

Ő egy képsor tanúsága szerint Minnicks Aero-Liberatorával 2019 novemberében még a Képviselőházi nyilvános meghallgatáson (impeachment-en) is fényképezett.

Lábjegyzet:

1 Lévai Jenő: „Objektívek”, Baki Péter (szerk.): Fényképészet, Budapest-Kecskemét, Magyar Fotóművészek Szövetsége - Magyar Fotográfiai Múzeum, 2007
2 A WestLicht 2018. március 10-i aukciójának katalógusa, 94–95.
3 1939. július 2-i US. Patent; 2,241, 249.
4 Fényképészet, I. m., 300.
5 Fényképészet, I. m., 294.
6 „Lens”, G.H. AKLIN; US. Patent: 2,343,627, March 7, 1944.
7 Rolls, Chris O.: Bokeh – Schönheit der Unscharfe, Main Verlag, 2019.; Ulrich, Wolfgang: Die Geschichte der Unscharfe, Wagenbach Klaus GmbH, 2009.
8 Az Egyesült Államok-béli és nyugat-európai árak egy-egy tárgy esetén – forintra átszámítva – gyakorta több százezresek, néha pedig még a milliós összeghez is közelítenek!
9 Fejér Zoltán: „Régi gépek, régi technikai eljárások – mai témák”, 1986. február 9., Váci műsor, 1986. február, a Madách Imre Művelődési Központ műsorfüzete;
10 Azt azután továbbiak követték: Gödöllőn, majd Budapesten, a Goethe Intézetben (kétszer is), illetve Vácott a Katona Lajos Városi Könyvtárban. A tárlatokhoz plakátok és katalógusok készültek. Például: Régi gépek-mai képek, No. 4., Arcus Design Vác, 2002.
11 www.japancamerahunter.com; 2014. június, hozzáférés: 2019. június 10.
12 www.johnminnick.com; továbbá: Aero-Liberator, Youtube 2015. december 15, hozzáférés: 2019. június 10.