Farkas Zsuzsa: Magyar magángyűjtők, Beszélgetés Grégász Miklóssal
"A fénykép megőrzi az életet és aki végignézi napjainak albumát a születéstől a jelen percig, alaposan elmélázhat a különbségen. A különbségen, ami végeredményben: önmaga."i
1. Fiatal leány arcképe virággal, 1/6 daguerrotípia, 1850-es évek
Grégász Miklós (1966) a debreceni Egyetemi és Nemzetközi Könyvtár médiatárosa. Gyerekkora óta gyűjt. Kavicsokkal kezdte, azután egy kicsiny gyufacímke kollekciót kapott, majd jöttek az antikvár könyvek, kazetták, lemezek. Kamaszkora óta fotózik, majd egy Praktika lett az első komolyabb gépe. Szerette nézegetni a szülei gyerek- és fiatalkorában készült fotókat. Első régi fényképét a körösfeketetói vásárban vette 15 évvel ezelőtt. Azóta fertőzte meg a gyűjtés vírusa és lehetőségeihez mérten kisebb-nagyobb intenzitással gyűjt. Leginkább régiségvásárokban szeret bogarászni-vadászni. Véleménye szerint a netről való vásárlásnál hiányzik a személyes kapcsolat, beszélgetés az árussal, esetleges alku, a kép tapintása, a barátkozás vele vagy az első snittre szerelem. Nem tartja magát „igazi” gyűjtőnek, mert egész könnyen le tud mondani még kecsegtető lehetőségekről is kis zavaró körülmények hatására vagy csupán hangulati változás beálltával. Nem rejtegeti képeit, szívesen megmutatja bármelyiket, akárki érdeklődik, de úgy véli, hogy talán már fárasztja néha velük barátait és ismerőseit, amikor lelkendezik egy-egy új szerzemény kapcsán. Szerinte a Flickr-es csapathoz tartozni nagyon jóleső érzés volt, kellőképpen inspirálták egymást, sokat tanultak egymástól. Volt egy olyan időszak, amikor szinte versengve osztották meg egymással és a világgal kedves képeiket. Az évek során sikerült kiállításokat is szerveznie, ahol ez a mánia teret kaphatott. A Wiener Fotografien Walzer című tárlatot Debrecenben három helyen is láthatta a közönség, majd sikerült elvinni Szombathelyre és Karcagra is. A kiállítás apropóját egy azonos című régi kotta adta, így jött az ötlet, hogy a Bécsben megjelent – leginkább a Strauss famíliához köthető – keringőkották mellett korabeli szintén a császárvárosból származó vizitkártyákat és kabinet portrékat, valamint albumokat mutassanak be tematikusan összeállított kartonokra kasírozott nagyításokkal együtt. A kiválogatott képek a Flickr-es gyűjtői kör együttműködésével kerültek a poszterekre és Fodor István gyűjtőtárs adott még sok szép anyagot eredetiben. A szombathelyi kiállítás Torjay Valter közreműködésével valósulhatott meg, míg a karcagit Fodor István harcolta ki. Létrejött egy kisebb, sajnos csak egyszer bemutatott Krinolin és pléhgallér című tárlat is Debrecenben, ahol kedves kollégájával, a military gyűjtő Mihucz Péterrel mutatták be képeiket. Pusztai Gáborral közösen létrehoztak egy több alkalommal, több debreceni helyszínen megtartott 100 éves holland fotográfiák című bemutatót, ahol egy lomosból megmentett album képei kaptak főszerepet kultúrtörténeti körítéssel. Grégász Miklóst családja is támogatja szenvedélyében, az első képen látható daguerrotípiát feleségétől kapta karácsonyi ajándékként.
2. Wagner és Herman: Reményi Ede (Miskolc, 1828 – San Francisco, 1898) arcképe, 1863, albumin vizitkártya, Sopron-környéki album
A Flickr (fotobarat) platformra feltett fényképe mellé helyezte az izgalmas életrajzot, amely miatt érdeklődéssel nézünk a hegedűművészre. Reményi tanulmányait szülővárosában kezdte, kilenc évesen már hangversenyezett. Zenei tanulmányait 1842 és 1845 között a bécsi konzervatóriumban végezte Josef Böhmnél. 20 évesen, Bécsből hazatérve, részt vett a szabadságharcban. Görgei Artúr segédtisztje, majd kedvenc hegedűse lett, emiatt külföldi emigrációba kényszerült a szabadságharc leverése után. Konstantinápolyon, Párizson, Londonon keresztül utazott Amerikába. Képzett hegedűművészként tért vissza Európába, majd rövid idő alatt páratlan karriert futott be. A kor számos kiemelkedő zeneszerzőjével kapcsolatba került, többek közt 1852–53-ban a fiatal Brahms-ot magával vitte hangversenyútjaira. 1853-ban Liszt Ferenc Weimari Társaságához is hozzátartozott. 1854-ben egy ideig Londonban élt, Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel tüntetette ki, a királynő hegedűsévé is kinevezték. 1855-ben távozott Amerikába, majd öt év után, 1860-ban amnesztiával hazatért Magyarországra. Ezután másfél évtizeden keresztül központi szereplője lett a magyar zenei életnek. Az ország különböző városaiban adott hangversenyeket, több nagy jelentőségű alapítványt indított. 1870-ben a Nemzeti Színház intendánsa, Orczy István hangversenymesternek szerződtette. Rövid időn belül otthagyta az állását, mivel állandó jelleggel hangversenyeket szervezett és rendezett, Ázsiában és Ausztráliában is. Gyűjtést kezdeményezett a Petőfi-szoboralapra, melynek érdekében koncertkörutat szervezett, s ennek bevételét – mintegy 70 000 aranyforintot – a Petőfi-szobor, és a közben megalakuló Széchenyi-szoboralap részére adományozta. 1875-ben részt vett a budapesti Zeneakadémia megalapításában is. Feleségével külföldre utaztak, először Párizsban, majd Londonban éltek, végül 1878 őszén az USA-ban telepedtek le véglegesen. Innen már csak koncertutakra jött át Európába, Magyarországon 1891-ben járt utoljára. A halál egyik San Franciscoban rendezett koncertjén, hegedülés közben érte.
Számos fényképet ismerünk róla, talán a legismertebbek a legkorábbiak, amelyek Párizsban, a Musée d’Orsay-ban találhatóak, a művészt 1855-ben örökítették meg. Auguste Vacquerie képén Reményi ülve, kezében a hegedűvel néz szembe a kamerával. Az itt bemutatásra kerülő portrén gondolataiba merül, a nézőtől elforduló pózban, állva látható. Életrajza kijelöli a készítési dátumot. Kőszeg város díszpolgára és a helybeli zeneegylet tagja volt, 1863. szeptember 26-án a helyi bálteremben adott hangversenyt.
3. Rudolf Krziwanek (1843 előtt – 1905, Wiener Naustadt): Ismeretlen hölgy arcképe, 1880 k., albumin kabinet, 15 cm átmérőjű fémlemezen, Columbia jelzéssel
Az említett Wiener Fotografien Walzer kiállításra utal a harmadik kép. A bécsi divatot reprezentáló különleges mű technikai kuriózum, amelyből igen kevés maradt meg. Túl nagy ahhoz, hogy kitűzőként használhassák, de mint hátoldala is mutatja, valahová, valamire rátűzendő volt. Egyedi megoldás, az eredeti Krziwanek kabinetképről árulkodik az alsó rész, ahol feltűnik a portrén a fényképész felirata. A rozsdásodás külön ódonságot kölcsönöz a színezett portrénak.
4. Ismeretlen fényképész: Női arcképek, 1896 k., kétoldalas ferrotípia, 6×9 cm
A Flickr közönsége előtt is nagy sikere volt ennek a tárgynak. Technikai érdekessége a felvételnek, hogy a hátoldalán is található egy valószínűleg elrontott, kissé elcsúszott portré. Az előlapját újrahasznosították, és ott látható az arcán sérült portré hátteréül szolgáló épületnek, amelyre a gyűjtő leánya hívta fel a figyelmét, az „Iparcsarnok” felirat kölcsönöz különös jelentőséget. 1885-ben a Városligetben országos kiállítás zajlott, ekkor épült meg az Iparcsarnok épülete Kohn Jánosnak, a Schlick-gyár későbbi vasszerkezeti tervezőjének elgondolása szerint. Az épületet Ulrich Keresztély tervezte. Az Iparcsarnok olasz reneszánsz stílusú földszintes épület, diadalkapu-szerű bejáratokkal, a saroképületek téglából és kőből, az összeköttetések vasból és üvegből voltak. Alapterülete meghaladta a 14000 négyzetmétert. A megnyitást követően számos kiállítást rendeztek itt (Például: A fényképezés fejlődése; Agyag-, cement-, aszfalt- és kőkiállítás; Villamos munkagépek.)
A millenniumi kiállításon az Iparcsarnok, mint az ezredéves kiállítás egyik központja, a bútor-, szövő- és anyagipari termékek bemutatóhelye lett. Az ipart bemutató részek középpontjában az Iparcsarnok állt, mellette a gépipart és a közlekedést bemutató csarnokokkal. Ekkor épült meg a csarnok előtti elegáns korzó díszkerttel, a Sió szökőkúttal, amely szombaton, vasár- és ünnepnapokon este fél kilenctől tíz óráig kivilágítva működött. Az Iparcsarnok és közvetlen környéke a millenniumi kiállítás reprezentatív központja lett. A főtér és a korzó zenepavilonokkal, díszkertekkel, szökőkúttal, kávéházakkal működött, délután négytől este tízig egy 43 tagú katonazenekar játszott, délután öttől este tizenegyig pedig egy 32 tagú zenekar a történelmi épületcsoport udvarán muzsikált.
Az ezt követő években számos időleges kiállítás helyszíne volt az Iparcsarnok: Papíráru, Automobil, Cukrászipari (1907), Hadirepülő (1917), Vasipari és Reklám (1927) bemutatókat láthatott a közönség. Télen állandó bútorkiállítás, évente május elején Tavaszi Nemzetközi Árumintavásár, ősszel pedig Országos Mezőgazdasági Kiállítás várta a látogatókat. A II. világháború során súlyos károsodás érte, az épület kiégett, tetőszerkezete elpusztult, ezért lebontották.
Sajnos a felvétel borítója, amely általában vékony papír paszpartu szokott lenni, nem maradt meg. Készítőjéről semmit sem tudunk, a Városliget környéke híres volt a gyorsfényképészek munkáiról, de ilyen hátteret még nem láttunk.
5. Nagy Árpád (?) (1894–1959, Hódmezővásárhely): Nagy Árpád gyermekeivel, 1920 k., üvegnegatív, 9×12 cm Nagy Árpád Dániel hagyaték
Nagy Árpád mérnök, iparművész, ötvös, grafikus Debrecenben dolgozott a két világháború között. Metszetei ismertek, melyek a debreceni Ajtósi Dürer Céh albumában jelentek meg 1938-ban. A családot ábrázoló kép negatívja maradt meg, fia hagyatékából került a gyűjtőhöz. A kellő talentummal komponált beállítás a szülő gyermekkel ábrázolás új felfogású darabjaként értékelhető. Mint nem hivatalos, bensőséges megjelenítés az amatőr fényképezők világát idézi fel, hiszen a guggolás, a gyermekek közé való leereszkedés, a gyermekek szeretetteljes átölelése újfajta gyermekértelmezésről árulkodik. Vélhetően maga Nagy Árpád készítette, bizonyára valamilyen segítséggel.
6. Ismeretlen fényképész: Anya és fia, 1910-es évek, gyorsfénykép papírkeretben 10×12 cm
A vándorfényképésznél készült felvételen olyan mezővárosi (vélhetően debreceni) lakosokat láthatunk, akik éppen hazafelé indulnak a vásárból. Ezt mutatja a kisfiú új csizmája és a nyakába akasztott mézeskalács nyaklánc is. A mama csípőre tett keze határozottságra utal. Szép példája a városi szegények ábrázolásának, amely a fényképészről nem árul el túl sokat, hiszen abban az időben keletkeztek nagy számban ilyen felvételek, amikor már nem volt divatos a mester nevét a fénykép hátoldalán feltüntetni. Az előregyártott, nemesebb kartonból készített, litografált hátoldallal ellátott fénykép túl drága lett volna ebben a környezetben. A tájképes háttér hanyag felállítása is az ideiglenességre utal.
7. Székely Aladár: Engesztelés, 1900 k., zselatin, promenád 10×20 cm
Bleyer (utóbb Székely) Aladár jól ismert alakja a magyar portrétörténetnek. Köztudott, hogy először a Dunky Fivérek cégnél tanult Kolozsvárott, majd Budapestre került és 1890-es években inaskodott Mertens Edénél. Visszatérve szülőföldjére Gyulán a Körösparton a Komló szállodával szemben, majd Orosházán a Pesti utcában nyitott műtermet. Ezeket a képeit még Bleyerként forgalmazta. 1900 körül vált budapesti fényképésszé; a Mária Terézia tér 1. szám alatt dolgozott. 1904-ben a József körút 62. szám alatti műhelyénél elsőként létesített utcára nyíló kirakatokat. A kiváló verzókat alkalmazó művész fényképeinek hátoldala Bleyer és Székely nevek alatt külön-külön tanulmányozhatók a Borda Márton által üzemeltetett fenyiratok.hu adatbázisban, a recto-verso rendszerben. Székely a Nyugat írógárdájának több tagjáról, Rippl-Rónairól, Bartók Béláról, Eötvös Lorándról és másokról készített képeinek albuma 1916-ban jelent meg. Ady Endrét ábrázoló fényképsorozata önálló kiadványként Móricz Zsigmond előszavával jelent meg.
Amikor Grégász Miklós bemutatta ezt az új gyűjteményi darabját a Flickr-en, Ignotus írását választotta mellé kommentként. Az író a Nyugatban (1910. 24. szám) megállapította, hogy a fényképész művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képei úgy egyéniek, hogy nem „tolja” belé egyéniségét. Szerinte a fotográfus legfeljebb beleárthatja magát a gépek dolgába, festői vagy jellemző beállítással, aztán, ha a lemez megvan, következik a retouche. Székely műveit realista alkotásoknak vélte, melyek mentesek a javításoktól.
A gyűjtemény kiemelkedően fontos darabjává vált ez a ma már kissé művészieskedőnek tűnő kép, mert a Mai Manó Ház felvette a blogjára a Székely Aladárt ismertető cikkéhez illusztrációként.
8. Strelisky Lipót: Reviczky Szevér (1840, Nagyvárad – 1864, Pest) arcképe, 1862, albumin, vizit
A Flickr-en bemutatott arckép meghatározása után a csoport hamar kiderítette, hogy milyen különös életutat járt be a fiatalember. Reviczky László Bihar vármegyei táblabíró fia középiskolai és felsőfokú jogi tanulmányait Nagyváradon végezte. 1860-ban Bihar vármegye aljegyzőjévé és esküdtjévé választották, 1861-ben állásairól a megváltozott politikai viszonyok folytán lemondott és Pestre utazott jogi tanulmányait folytatni. Irodalmi működését a Hölgyfutárban megjelent kritikai cikkeivel kezdte el. Számos közgazdasági és kritikai cikket és ismertetést írt, különösen a külföldi irodalomról, a Pesti Napló, a Budapesti Hírlap, a Szépirodalmi Figyelő, az Ország Tükre és a Koszorú című lapokba. 1864-ben, mindössze 24 évesen egy pisztolypárbajban vesztette életét. Ő fordította le először magyarra Victor Hugo Nyomorultak című regényét (Pest, 1862). Zilahy Károllyal szerkesztette az Alföldiek segélyalbuma (Pest, 1864) című művet. Anyagi Érdekeink címmel közgazdasági lapot alapított, amely halála miatt megszűnt. Elek Gusztáv Szabolcs megyei birtokossal vívott pisztolypárbajt, a tudósítás szerint több évi gyűlölködés után. A golyó Reviczkyt „jobb szemében találta s két ujjnyira befúródva az agyban megakadt... Az ellenfél, a segédek s az orvosok a borzasztó tett színhelyét kocsikon sietve elhagyták, s a holttetem körülbelül 5 óráig a ligetben volt.”ii
A portrén meglehetősen szokatlan a sötét bársony anyag elrendezése, funkciója értelmezhetetlen, hiszen biztosan nem kabátként szolgált. Lehet, hogy pusztán a fényképész találmánya volt, hiszen jól mutat a világos öltönyhöz, ellensúlyozza annak világos színét, miközben eleganciát kölcsönöz viselőjének. Marastoni József 1864-ben készült, ismert litográfiáján a korban szokásos magyaros öltözéket visel.
9. Veress Ferenc: Fiatal hölgy arcképe, 1881, porcelán váza, 25 cm
A szép fiatal nőt ábrázoló kis váza Veress kísérletei közé tartozik, amely során szerette volna a fénykép mulandóságát kiküszöbölni, és ezért tartósabb anyagra felvinni az egyes képeket. Sok gyűjtemény fontos darabjai ezek a törékeny, finom tárgyak. Ezekről most olvashatunk részletesen Cs. Lengyel Beatrix új tanulmányában, amely a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárgy című kötetében jelent meg. Véleménye szerint Veress Ferencnek 1879-ben már több mint háromszáz bemutatható, sikerrel készített porcelánja volt, amelyeket a székesfehérvári ipari vásáron ki is állított. A kolozsvári iparkamara 1882-es jelentése alapján viszont 1881-ben készített utoljára fotókerámiákat. A művészhez köthető darabok között van keménycserép, a herendihez hasonló és cseh porcelán is. A Nemzeti Múzeum állományában ehhez a tárgyhoz hasonló formájút nem találtunk. Torjay Valter művészettörténész Filckr kommentjében hozzátette, hogy a váza hellenizáló stílusát Theophil Hansen fejlesztette ki, az 1860-as évekre és az 1870-es évek elejére volt jellemző. A gyűjtemény legbecsesebb darabja ez a porcelán, amelynek most elő- és hátlapját és a talpán lévő aláírását is közöljük.
10. Büki Fejér Rozália: Katona József (1791–1830) arcképe, 1867 körül, albumin, vizitkártya
Az első női fotográfusok közé tartozik, akiről nem sokat tudunk, működését 1863–1870 közé szokás tenni. Maga a kép Barabás Miklós metszetének reprodukciója, díszes keretezéssel. A felragasztott névjelölés rámutat, hogy egy hírességekről készített sorozat része, amely 50 vagy 55 darabból állt. A fotográfia felfedezése előtti hírességek arcmásainak közlése a sokszorosított grafikákon keresztül történt. Új fordulatot jelentett a fénykép, mert ezáltal még jelentősebb mértékben válhattak ismertté hazánk nagyjai. Az egykori filléres áruk gyűjtését ismerve Büki Fejér Rozália készített a haza nevezetes személyiségeiről egy műtárgy sorozatot is. A korszakban a festményeket is inkább átrajzolt, metszett formában közölték, mert azokat könnyebb volt reprodukálni. A korabeli vegyszerek nem tették lehetővé a színek kellő érzékelését, ezért elég sokáig inkább metszeteket választottak író-sorozatok reprodukálására is. A teljes sorozat megrendelhető volt album formátumban is, a fényképésznő hirdetéseket is megjelentetett újságokban a vizitkártyák árusításáról. Magyar honfiak arcképalbuma 50 képpel 10 forintba került, a Lauffer testvérek Váci utcai könyvkereskedésében lehetett rá előfizetni, akár részletfizetéssel is. A művésznő havonként 10 képet ígért, az ötödik szállítmánnyal érkezett meg az album gróf Széchenyi István arcképével, jeles tettei jelképeinek környezetében. A Pesti Naplóiii szerint egy második album összeállítását is tervezte Büki, melyben mindazon jeles honfiak arcképeit ígérte elhelyezni, akik a jelen évszázadban magokat „a civilisatio magasztosabb érdekében, édes hazánkra nézve kitüntették.”
11. Ismeretlen fényképész: Détári (Dettár) György (Mezőhegyes, 1892 – Budapest, 1951) festőművész, 1910-es évek, képeslap, 9×12 cm
Az ábrázolt egy kevéssé ismert festő, aki művészeti tanulmányait Budapesten kezdte, majd Münchenben és Milánóban fejezte be. 1919-től a gödöllői művésztelepen működött. 1911-ben szerepelt először kiállításon, 1923-ban gyűjteményes kiállítást rendezett műveiből a Helikon Galériában, 1924-ben pedig a Nemzeti Szalonban. Esti hangulat című műve a Magyar Nemzeti Galéria festészeti osztályán található.
A vicces kép a művészek anyagi helyzetére utal, amelyet itt nevetve mutat be a festő, bár általában szorongással és fegyelmezett félelemmel szokták a művészek saját magukon keresztül ezt a helyzetet ábrázolni. A 20 év körüli művész azonban kineveti a világot és a nehézségeket. Ezt a képet választotta a gyűjtő legkedvesebb képei egyikének, amely egyben utal minden ember anyagi javainak a végességére is.
Grégász Miklós ha kézbe vesz egy képet, elfantáziál róla, hogy ki lehet az az ember és mit csinálhat, hogy került be egy albumba, ki, kivel függhet össze. Őt ez a játék talán jobban érdekli, mintsem, hogy milyen minőségű egy-egy fénykép. És mert neki a gyűjtés is csak játék, tetszhet neki a kép bármennyire, ha drága, könnyű szívvel hagyja ott, nincs tétje számára. Szabó Anna Viola a debreceni Déri Múzeum kiváló fotótörténésze hálásan gondol rá: „Elég büszke vagyok rá, hogy ha a múzeumban nem is, de bennem azért megbízik annyira, hogy tudja, ha ad valamit, én vigyázni fogok rá. Ezért mondja, hogy nem a múzeumnak adta a képeket, hanem nekem. De hát nekem nincs magángyűjteményem, én csak a múzeumnak gyűjtök, úgyhogy minden ajándékot beleltározok. És igyekszem mindent feldolgozni és közzétenni, hogy ha meghalok is megmaradjon, és ne okozzak csalódást… Néhány nagyon szép és különleges Letztert kaptam tőle, mindig gondol rám a régiségpiacon.” – írta róla nekem egy személyes e-mailben, miután rákérdeztem, hogy az ajándékai közül melyik számára a legkedvesebb.
Lábjegyzet:
1 Thurzó Gábor: „Egy új múzsáról: Egy centenárium alkalmából”, Pesti Napló, 1939. március 15., 20.
2 Vasárnapi Újság, 1864. október 2., 420.
3 1864. június 25., 144.
