Szarka Klára: Fegyelmezett figyelem, Rédei Ferenc – Fotóriporteri Életműdíj 2020
Hálás feladatnak látszik méltatni valakit, amikor komoly díjat kap. Hiszen jókat lehet írni róla, össze lehet gyűjteni az érdemeit, a korábban róla elhangzott dicséreteket. Márpedig amikor a 2020-as Fotóriporteri Életműdíjati Rédei Ferencnek ítélte a kuratórium, egyszeriben tucatnyi szeretetteljes összegzés született az életútjáról. Szerencsére. Hiszen kevés olyan embert tudnék a magyar fotográfiból megnevezni, mint Rédei Ferencet, akiről tudomásom szerint, még senki sem mondott sehol rosszat. A díj átadása után Szigeti Tamás meg is írta ezt a különös jelenséget remek esszéjébenii Nem tudom, de nekem a Rédei gyanús címmel (Karinthyra utalva).
Vagyis Rédeiről nemcsak hálás dolog, de talán könnyű is méltatást írni, mert oly tisztán, transzparensen és egyértelműen rajzolódik ki a pályája és alkotói arcéle. Elhivatott fotóriporter, briliáns szervező, tehetségek kinevelője.
Manapság – a közösséginek mondott médiák korában és az információk áradatában – könnyedén és felületesen születnek az ítéletek. Talán nagyobb vehemenciával a lesajnálók, de azért van példa a rajongásra is. Rédeit a díj kapcsán a rajongó méltatások árja kapta föl. Az idősebbek, az őt közelről vagy nem is annyira közelről ismerők nosztalgikus szeretettel emlékeztek meg róla, az ifjabb generációk pedig végre találhattak valakit, akit az elillant közelmúlt nehezen érthető zavarossága fölé emelhetnek.
Rédei Ferenc megérdemli a rajongást. Makulátlan embersége és szakmai teljesítménye nem képezheti vita tárgyát. De ha tényleg hűek akarunk lenni ahhoz a szellemiséghez, amit ő képvisel, akkor talán a rajongáson túl a tények, körülmények, véletlenek és szükségszerűségek higgadt elemzésével érdemes „kicentizni” valóságos érdemeit.
A fotóriporter, rovatvezető, képszerkesztő, tehetséggondozó teljesítmény nem biztos, hogy a történeti, médiatörténeti kontextus nélkül tényleg hitelesen bemutatható. Rédei Ferenc pályája a magyar sajtó különös és bizonyos szempontból szerencsés korszakában, a késő Kádár-korban vett komolyabb fordulatot. Éppen a 70-es évek elején került fotóriporterként az egyik országos napilaphoz, a Népszavához. A rendszerváltozásig tartó szűk két évtized egyáltalán nem volt szabályos időszak. Nevezték ezt a korszakot slampos diktatúrának, az olvadás, erjedés időszakának és még sokféleképpen. Számomra Andorka Rudolfiii meghatározása közelít talán leginkább a valósághoz, a felemás polgárosodás. Miközben a rendszer, hogy úgy mondjuk, lényegében – gazdasági, társadalmi, politikai alapjait illetően – nem változott meg, megindulhatott egyfajta nagyon is ellentmondásos és speciális polgárosodás. Ez főként az életmódbeli változásokban és a tág értelemben vett kulturális szférában volt érzékelhető. Ebben az összefüggésben érdemes elképzelni a változó magyar sajtót, a külső formájában is megváltozó Népszavát, papíron a (kirakat)szakszervezetek hivatalos lapját, a dokumentarista és a sajtófotográfia szabálytalan történetét, Rédei Ferenc felívelő pályájának első fontos helyszínét.
Sok minden változott ekkoriban, ez némelyeket elbizonytalanított – hiszen addig a diktatúra korlátoltan egyszerű és kegyetlen mechanizmusai szinte kiszámítható módon működtek –, másokat fölbátorított. Rédei sikerének egyik mozzanata bizonyára az volt, hogy képessé vált átlátni a változás lényegét, és miután mindig a szakmai érdekeket képviselte, az újonnan kialakuló viszonyok adta lehetőségeket igyekezett maximálisan kihasználni. Sőt, amennyire lehet, tevőlegesen is formálni. Valószínűleg képes volt kitapogatni a gyakran láthatatlan falak adta mozgástér nagyságát és jellegét. És ezt aztán rengeteg munkával, szakmai elkötelezettséggel, aggályos korrektséggel és az újdonságra mindig érzékeny invencióval ki is töltötte.
Az átalakuló magyar sajtófotónak – a jobb minőségű nyomtatásnak, a képek iránt megnövekedett igénynek, az „olvasóbarát” gesztusoknak és sok másnak köszönhetően – új korszaka kezdődött. S ezt a korszakot Rédei Ferenc fotóriporteri és szervezői munkássága fémjelzi. De semmiképpen sem érdemes ezt a riporteri, majd vezetői pályát afféle autonóm magánkarrierként elképzelni. Minden szakmai gesztusát az őt foglalkoztató lap (először a Népszava, majd a Népszabadság) „kiszolgálása” irányította. Ez a kiszolgálás ebben az időszakban meghatározó módon (már) az olvasó jó értelemben vett kiszolgálását jelentette. Nívós, érdekes, informatív és egyre több sajtófotó az újságba, ez volt a cél, a prioritás. Szerkesztők, újságírók, fotóriporterek, tördelők és minden más munkatárs természetesen ebben az időszakban is elszenvedte a közvetlen politikai nyomás különféle negatív hatásait, de talán ritkábban, szelídítettebb formában vagy csak közvetett módon. A sokat emlegetett öncenzúra persze működött itt is, ekkor is. Öncenzúra, illetve finomabban mondva önmérséklet. A fölösleges és reménytelen küzdelmek elkerülése mellett a megnyerhető kisebb csaták megvívása lesz jellemző a „jobb helyeken”. S mindez párosult az egzisztenciális biztonsággal.
Rédeinek irigylésre méltó adottsága a harmonikus egyensúly megtalálásának képessége. A Horatiusiv óta vágyott állapoté. Ami nemcsak erősíti, és jó értelemben formálja az embert magát is, de ha szerencséje van, és a korszak kedvez neki, akkor az „arany középút” megtalálása a siker útja is egyben. Rédei esetében a siker soha sem egyéni. Az ő sikere a lapé, illetve közvetlen munkatársaié. Arról sokan írtak és beszéltek már – maga Rédei is –, hogy milyen fontos és alapvető dolog, hogy egy vezető beosztású ember képes legyen a legjobbakat és legalkalmasabbakat megtalálni a feladatokra. Rédei ebben is példamutató lett. A korábban emlegetett személyes tulajdonságai (korrektség, munkabírás, higgadtság) és a változó sajtóviszonyok együttesen eredményezhették, hogy a keze alatt megszületett sajtóműhelyekből tehetségek áramlottak ki. A túlzásoktól (és kudarcoktól) mentes élet- és munkakörülmények megteremtése a tehetséges és szorgalmas emberek sikerét segíti. Úgy gondolom, amikor Rédei a saját eredményei esetén gyakran a szerencsére hivatkozik, ez egyáltalán nem álszerény gesztus a részéről, hanem elsősorban utalás az objektív körülmények bizonyos javulására és konszolidációjára.
Amikor a Népszabadsághoz kerül 1985-ben, újra megteszi azt – tán még tökéletesebben –, amiért már korábban is csodálta a szakma. Megújítja az újság vizuális arculatát, megbecsült helyet vív ki a képnek és a képek készítőinek a szerkesztőségben és a kiadóvállalatnál. S persze megint áramlanak hozzá és a keze alól a tehetségek.v Talán nem meglepő, hogy a rendszerváltozás időszakában egyenesen pezsgett az általa irányított szakmai műhely. És a 90-es évek meg az ezredforduló úgyszintén nem szabványos magyar média-környezete, bár másféle pressziókkal és lehetőségekkel, mint a késő Kádár-kori, de továbbra is engedte számára az igényes – az olvasó és a kép iránt elkötelezett – munkát. Vagyis Rédei „szerencséje” kitartott egészen 2006-ig, a nyugdíjba vonulásáig, sőt még utána is évekig, amikor az általa vezetett rovat archívumának feltárását bízták rá.
Fotórovatok megszervezőjeként, irányítójaként, tehetségek elindítójaként a sajtófotóban megkerülhetetlen tekintélynek számít. És fotóriporterként? Évtizedekig szinte el is feledkeztünk róla mint fényképészről. Saját fotográfiai teljesítményét, úgy hiszem, valamelyest ő maga is alábecsülte, de legalábbis engedte, hogy a ködös felejtés világába süllyedjen. Nem publikált rendszeresen „saját jogon”, nem rendezett kiállításokat, nem pályázott. Amikor végre egy kis kamaratárlatonvi mutatott belőle egy szerény szeletet, sokan örültünk a lappangó értékek felvillantásának. De ahogyan a szakmai szervezői eredmények, úgy Rédei Ferenc, a fotóriporter teljesítményének megítélése sem lehet hiteles a képek születésének társadalmi és szakmai kontextusa nélkül. Korábban már szóltunk arról, hogy az olvasó kiszolgálása lett szervezői tevékenységének az alapja, és ugyanez érvényes a fotóriporter Rédeire is.
Egy szakmai beszélgetésenvii mondta, hogy a fotóriporteri munka minimuma számára – és ezt várta el a beosztottaitól is –, hogy az eseményről a legjellemzőbb, legizgalmasabb és legérdekesebb képet készítse el. A meghatározások sorrendje korántsem véletlen. A legjellemzőbb látvány megragadása azt jelenti, hogy az újság olvasója tisztán, hitelesen és könnyen érthetőn tájékozódhat, ha Rédei képeit nézi végig. Meg a munkatársaiét. Mert a lap „kiszolgálása” a legfontosabb elvárás, minden egyéni alkotói ambíciót ennek kell alávetni. Ezt fejben tartva érdemes fotográfusi teljesítményét elemeznünk és értékelnünk.
Közismert tény, hogy Rédei Ferenc főállású sportoló volt. Úszókarrierje során ismerkedett meg a fotózással, első fotós munkái sportfotók voltak. Személyes és riporteri vonzalma azután egész életében a sporthoz kötötte (lapzártáig), képei között meghatározó részt tesznek ki a sport témájúak. A korábban már emlegetett beszélgetésbenviii említi, hogy a fotóriporteri szakma tökéletes elsajátításához meghatározónak gondolja a sportesemények fényképezését. Azzal érvel, hogy sportot jól fotózni – még manapság is, amikor technikailag összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint régebben – csak fegyelmezett figyelemmel lehet. Rovatvezetőként pedagógiai megfontolásból rendszeresen sportpályákra küldte a beosztottait, hogy ezt a sajtófotós számára elengedhetetlen fegyelmezett figyelmet gyakoroltassa velük.
Ám Rédei életművében a sporton kívül még számos téma szerepel. Egész profi életében napilapnál dolgozott. Márpedig ott az élet minden mozzanata témává válhat. S hogyan alakult ki a nyomtatott sajtó korában egy-egy fotóriporteri szakterület? Gyakran úgy, hogy a fotós és valamelyik újságíró között jó viszony, termékeny munkakapcsolat jött létre. Az újságíró érdeklődése a vele dolgozó fotóriporterre is átragadt. Így azután Rédei gyakran járt például kórházakba. De ha muszáj volt, helyt kellett állnia protokolláris eseményeken és mindenütt.
Sokat és sokan beszélnek a sajtófotográfia mulandóságáról. Maguk a fotóriporterek is. A tegnapi újságnál nincs unalmasabb, a régi újság arra való, hogy ablakot pucoljanak vele – gyakran elhangzott ez a nyomtatott napilapok szerkesztőségeiben. Ám a kicsit tágabb időhorizonton újra előhívódik a régi újságkép. Különösen, ha sikerült a legjellemzőbb, legizgalmasabb, legérdekesebb pillanatot megmutatnia. Ha valaki a napilap zaklatott, efemer, tarka világában egyetlen később is emlékezetes képet csinált, nem élt hiába fotóriporterként. Soroljam Rédei képeit? Kádár és felesége a pályaudvaron, Kádárné a férje sírjánál, a születés, a közlekedési baleset felnyársalt áldozata a műtőasztalon, a koraszülött osztály, a szívátültetés, a határnyitás, a babaúszás, sportképek tucatjai…
Talán a legjobb összegzés róla a Fotóriporteri Életműdíj indoklásában szerepel: „Kevesen tudják és értik nála jobban, hogy mit is jelent fotóriporternek lenni.”
Életút
Rédei Ferenc Balogh Rudolf-díjas, Aranytollas, Pulitzer-életmű díjas, Fotóriporteri Életműdíjas fotóriporter 1944. február 28-án született Budapesten. Pályafutását a MÁVAUT üzemi lapjánál kezdte, majd a Magyar Rendőr munkatársa lett. 1971-től a Népszava fotóriportere, 1975-től 1985-ig rovatvezetője volt, majd a Népszabadság fotórovatának vezetője 2006-os nyugdíjba vonulásáig.
Lábjegyzet:
1 A Capa Központ által alapított Fotóriporteri Életműdíjat a szakmai kuratórium döntése alapján egy évben egy alkalommal adják ki. Urbán Tamás 2018-ban, Szebeni András 2019-ben, Rédei Ferenc pedig 2020-ban kapta meg.
2 Szigeti Tamás esszéje Rédei díja kapcsán 2020. április 23-án jelent meg.
https://www.facebook.com/search/top/?q=szigeti%20tam%C3%A1s%20R%C3%A9dei&epa=SEARCH_BOX (Letöltés 2020. május 22.)
3 Andorka Rudolf (1931–1997) szociológus.
4 Horatius arany középszere, aurea mediocritas az Ódák második könyvének 10. ódája központi gondolata. Gyakran félre értelmezték, és meg is rögzült a köztudatban mint a megalkuvás és igénytelenség metaforája. Holott a belső szabadság elérése a cél itt, amennyire csak lehetséges az objektív külső körülményektől való függetlenedés módszereinek elsajátítása. Talán a vers utolsó strófái foglalják össze legjobban a lényeget:
„Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és / légy szilárd; viszont, okosan, magad vond / össze, hogyha kedvez a szél túlontúl / büszke vitorlád.” in. Szabó Lőrinc: Örök barátaink, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 533.
5 A teljesség igénye nélkül: Fejér Gábor, Batha László, Kiss-Kuntler Árpád, Balogh László, Bánhalmi János, Szabó Barnabás, Teknős Miklós, Velledits Éva, Domaniczky Tivadar, Gárdi Balázs, Sopronyi Gyula, Móricz-Sabján Simon, Reviczky Zsolt, Szlukovényi Tamás, Szabó Bernadett, Kurucz Árpád, Szandelszky Béla.
6 Kétszázötvenedre kettő-nyolc címmel a Cultiris Galériában rendezett kiállítása 2016 április 27. – június 4.
7 Képes Beszéd Kincses Károllyal, 2015. október 8. Mai Manó Ház. Elérhető (letöltés 2020. május 22.) https://www.youtube.com/watch?v=Z0wRixwh6xQ
8 Lásd 7. jegyzet.
