Gellér Judit: Fotókönyvek, Beszélgetések II.

„A szerkesztéshez idő kell”
Biró Eszter: Töredékek és Receptkönyv

Töredékek című fotókönyveddel 2020-ban elnyerted a Magyar Nemzeti Múzeum által alapított, fotókönyveknek dedikált Rosti Pál-díjat.i Az öt könyvből álló sorozat öt történetet mesél el privátfotókon keresztül. Olyan idős hölgyeket kerestél fel, akiknek nincsenek leszármazottai, ezért történeteik másként nem maradhattak volna fenn az utókor számára. A komplex projekten Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasként dolgoztál, a képeket ezért kiállításokon is láthattuk már. Miért választottad mégis a projekt bemutatásához elsődleges médiumként a fotókönyvet?  

Egyetemi tanulmányaim harmadik évében kezdtem fotókönyvekkel foglalkozni, és a mesterképzés diplomamunkájaként is fotókönyvet készítettem, így beépült a fotóművészeti gyakorlatomba és eszköztáramba. A Töredékek projekt tervezésekor kiállításban gondolkoztam, amit egy archívum alapú rendszerben installáltam volna. A készítést megelőző évben láttam Taryn Simon A Living Man Declared Dead and Other Chapters című kiállításátii a Tate Modernben, és az ő megoldása akkor mintaértékű volt számomra. Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasként 2013. december elején leadtam az anyagot kuratóriumi bírálatra, válaszként, valamikor januárban azt írták, hogy a munkámat elfogadják, de az anyag „nem kiállítható”. Az nem volt világos, hogy a „kiállíthatatlanság” az egy negatív minősítés a fotográfiai-művészeti munkára vagy egy tiltás a jövőbeli bemutatásra. Több hónapos intenzív munka után ez nagyon felhúzott, úgy éreztem, a művészeti munkámnak egy olyan részébe szólnak bele, amibe nem lehet. Főleg, hogy az anyag már meg volt szerkesztve a kiállításhoz és már kereteket is vettem. Szerencsére a düh kreatív volt, mivel az idegességtől nem tudtam aludni, már az első éjszaka kitaláltam, hogy photobookot készítek. Sőt, sikerült megmenteni a korábban elkészült szerkezetet is, ami nagyon sok munka volt; és a projekt igazi kihívása. 

Elmondod, pontosan mi ez a szerkezet?

A projekt két részből épült fel: a nénik fényképek által előhívott emlékeiből; és a néniket bemutató fényképsorozatból. Oral history interjúkat készítettem velük, megkértem őket, hogy meséljenek a gyűjteményükben lévő képekről. Képről képre haladtunk a mesélésben és közben a környezetüket is megfigyeltem: egyre több olyan információt kezdtem kiolvasni, amit a történetek kontextusba helyeztek. Mondok egy példát: az a néni, aki fegyelmezetten mesélt, például Ági néni, neki a lakása is rendszerezett volt, de aki összevissza mesélt, annak a néninek a lakása is rendszerezetlen volt. Az is nyilvánvaló volt, hogy a sorsok történelmiek. Az olyan események – például a családon belüli erőszak –, amelyeket a magyar, huszadik századi történelemmesélés nem vesz figyelembe, visszaköszönnek abban, hogy hol és hogyan élnek ma ezek az idős nők. 

A múlt és a jelen tehát dinamikusan kapcsolódott egymáshoz, ezért találtam ki, hogy a könyvek két irányból indulnak. Ez volt az egyik szerkezeti alapelem; a másik pedig a kép-szöveg egysége. Annette Kuhn, Marian Hirsch és Martha Langford kép-szöveg elemző módszertanelméletéből írtam a mesterképzésen a szakdolgozatomat 2012-ben. Gyakorló fényképészként, a kép-szöveg mint dinamikus egység elmélete vizuális módszerré alakult és beépült a művészeti praxisomba; ezeket az elemeket egyben és egyensúlyban kellett tartanom. 

A könyvben a kép-szöveg viszonyát úgy oldottam meg, hogy a kép alá mindig kerül a történetből egy kulcsfontosságú részlet, aminek sokszor semmi köze nincs a kép felszínén levő vizuális tartalomhoz; ennek a feszültsége „húzza be” a nézőt, hogy elolvassa a hosszabb szöveget is. Ezután csak a kép-szöveg egységek olvasási sorrendjét kellett megadni. Olyan periódusokat készítettem, amelyeken mindenki átesett, és ezért ezek a történetek párhuzamosan futnak: gyerekkor, ezen belül a családi élet és az oktatás; fiatalkor, a mindennapok, és annak a háború okozta törése; felnőttkor, a háború utáni újraépítés és a karrier.

Mind az öt hölgynek készítettél egy-egy könyvet? Hány példányban és milyen technikával készültek?

Minden néninek van két magyar és két angol példánya, vagyis összesen húsz könyv. Digitális nyomtatással készültek, aminek olyan költségei voltak, hogy gyakorlatilag nem volt különbség anyagilag a tíz darab magyar könyv és a húsz magyar-angol között. Sajnos a magyar sorozatnak három példánya a Műcsarnokban rendezett beszámoló kiállításon megsérült, a gerincébe lopás elleni drótot húztak, és ez belülről széttépte őket. Az épen maradt sorozat a Rosti Pál-díj kapcsán a Nemzeti Múzeumba került, az angol nyelvűeket pedig kiküldettem egy magyar galériással egy nemzetközi könyvvásárra, de sérülten kaptam vissza őket. Egészen borzasztó, hogy mindkettő pont professzionális közegben sérült, én pedig egy szót se szóltam és nem panaszkodtam, ami nagy hiba volt. Azóta sem pótoltam a könyveket, mert az előállítási költség példányonként nyolc-tízezer forint körül mozog. Sajnos a fotókönyvekkel való legnagyobb kihívás ma az, hogy a vevők úgy tekintenek rá, mintha könyvet vennének, holott a fotókönyvek előállításának ideje és költsége pont annyi, mint egy műtárgyé.

A másik ismertebb fotókönyved a Receptkönyv. A munkát közösen kezdtük az FFS [Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója] Előhívás című kiállításiii műhelymunkáján Pettendi Szabó Péterrel 2013-ban, majd a Capa Központ Project Room termében kiállításkéntiv is bemutattuk a teljes sorozatot 2015-ben. Ekkor egy személyes történettel, nagymamád bergen-belseni koncentrációs táborból fennmaradt receptes füzetével foglalkoztál. A Receptkönyv nagyobb példányszámban jelent meg, mint a Töredékek. Milyen technikával készült a könyv és miért döntöttél a nagyobb példányszám mellett?

A Receptkönyvnél az egyik alapvető szempont az volt, hogy visszahozzuk a nagymamám füzetének a minőségét, ami addigra bebarnult. Alapvetően csak az érdekelt, hogy a füzet bármilyen kompromisszum nélkül maximálisan jó minőségben készüljön el. Először kipróbáltuk, hogy minőségben mit tud hozni egy digitális nyomtatás, de nem volt szép, túl sima és csillogó lett a nyomat. Ekkor kitaláltam, hogy csomagolópapírra nyomtatok, amelynek a színárnyalata is stimmelt, és ahogy kézbe fogtam az anyagot, éreztem, hogy a textúra egy plusz minőséget is hozzáadott. Ennek viszont technológiai vonzata is volt, hiszen a  fehér színt is ki kellett nyomtatni; így konvencionális 4+1 színes nyomdatechnikával Heidelberg gépeken készült. Ennél a technológiánál árban szinte nem volt különbség a kis és a nagy példányszám között. Naivan abban is hittem, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetsége forgalmazni is fogja a könyvet, mivel kiadóként íratta bele magát; de azt mondták, hogy mivel ez egy NKA által támogatott műtárgy, ezért ők nem árulhatják. Szóval most otthon, egy szekrényben van úgy 150–200 példány. Mindeközben a készítéskor az első példányt egy NAV tiszt is bevizsgálta és megállapította, hogy mivel az üresen hagyott oldalakra írni lehet, és nincs benne elég nyomtatott szöveg ahhoz, hogy könyvnek, ugyanakkor nem elég jó a minőség ahhoz, hogy albumnak minősüljön, ezért ez egy „füzet”, tehát irodaszer.  Így végül 5% ÁFA helyett, 27% ÁFÁ-t fizettem. Aztán most a Rosti Pál-díj kapcsán az MTI albumként utalt rá. De akkor se bántam meg! Szerencsére közben a Mai Manó Ház könyvesboltja és az ISBN könyv+galéria is megtalált, tehát valahogy azért csak eljut az emberekhez.

Általánosságban milyen előnyeit és hátrányait látod a fotókönyvnek mint médiumnak?

Amikor 2015-ben Barta Edittel a Photo/Book című kiállítástv szerveztük az FFS-nek, akkor a Liget Műhelynek adtunk egy interjútvi és azzal kezdtük, hogy megpróbáljuk definiálni, mi is az a photobook. Ez egy lehetetlen feladat volt, és arra jutottunk, hogy a photobook egy flexibilis valami, ami mindig éppen azt nyújtja, amire az alkotónak szüksége van. Tehát valahol olyan, mint a fotográfia: tautologikusan értjük, mi ez a dolog, de nincs rendes ontológiai definíciója. Ez egyrészt felveti azt, hogy mostanában már minden album photobook, másrészt viszont lehetőséget ad az alkotónak, hogy kitolja a határokat. Ez egyébként a Rosti Pál-díj jelöltjeinek munkáin is látszik, mindenkinek a praxisában volt egy olyan aspektus, amit a photobook ki tudott emelni. Vékony Dorottya olyan megoldásokat használ, amelyek a magas szintű nyomdatechnikai és kötészeti tudásán, tapasztalatán alapulnak. Bartha Máté munkájában a photobook olyan komplex szerkesztésnek nyújt teret, amelyet egy galéria fala vagy a digitális tér nem képes létrehozni. A praxisomra az archívumhasználat a jellemző, sok képet kell befogadhatóvá tenni, és erre a photobook tökéletes, hiszen az egy belső tér, melynek a szerkezetét, a „falait” én határozom meg. Emellett most már évek óta a családi fényképek szubjektív tartalmát keresem. Ebben az a kihívás, hogy egy nagyon törékeny, már-már láthatatlan, a kép felszíni, vizuális jeleket tartalmazó rétegén túl, függetlenül létezik. Ahogy Barthes is csak leírni tudja a punctumot, én is a kép-szöveg kapcsolaton és az autoetnográfián keresztül próbálom ezeket felszínre hozni.

A photobook pedig segít ennek a rögzítésében, ami azért érdekes, mert adott ez a három elem – a fotográfia, a photobook és a szubjektív emlékezet –, amelyek definiálásakor az elméleti keretrendszer kudarcot vall. Gyakorlatban viszont, amikor ezt a három elemet egyszerre és egyensúlyban használom, ez a feszültség feloldódik. Befogadták, felerősítették, és egyúttal érvényesítik is egymást.

A hátrány természetesen az, hogy nagyon drága az elkészítés. A Receptkönyv példája mutatja, hogy mi történik, ha nem értik, mi az a photobook. A NAV irodaszernek titulálta, az MTI tudósítója, aki végigülte a Nemzeti Múzeumban a harmincperces díjátadót és vélhetően elolvasta a szuperül megírt szöveget arról, hogy mi is a photobook, lealbumozta. Az is fontos, hogy a photobookban van valami alulról építkező, ahhoz képest, hogy egy évben hány photobook készül, csak egy-kettőt ad ki kiadó. Ha például Puklus Péter és Szabó Dezső példáját nézzük, az ő könyveikbe nyugodtan fektet pénzt egy kiadó vagy galéria, hiszen a munkáik már a műtárgypiacon is megtalálták a helyüket. Viszont az ISBN könyv+galéria jelzi, hogy a grassroots mozgalomnak is kezd kialakulni egy vevőköre, talán, ahogy a fizikai könyvek eltűnnek a polcokról, egyre jobban értjük a photobookot mint műtárgyat. 

Az FFS Photo/Book kiállítást megelőző műhelymunka idején írtam egy cikket,vii amely erről a definiálhatatlanságról szól. A gondolatkísérlet azt célozta, hogy miként lehet bevezetni (fordítani) egy angol szakkifejezést a magyar diskurzusba. Próbálom a photobook helyett a fotókönyv szót használni, hogy ezt a klasszikus albumnál sokkal kötetlenebb és szabadabb műfajt nevén nevezhessük, de többnyire még mindig inkább photobook fedőnéven emlegetjük. Mire lenne szerinted még szükség ahhoz, hogy a fotókönyvek nagyobb ismertségre és elismertségre tegyenek szert hazai viszonylatban?

Tekintve, hogy angol nyelvterületen tanultam, nekem a photobook szó inkább egy alkotói folyamatot jelent, a fotókönyvet pedig online laborok gyártják, egyen méretben, egyen műanyag papírra nyomtatva. 

Szerintem pont a photobook készítése az, amit át lehetne ültetni az általános és középiskolai oktatásba, hiszen képekkel és anyaggal kell dolgozni: ragasztani, kötni kell. Beleférhetne, ha lenne jó vizuális oktatás, de ma Magyarországon azt is nagyítóval kell keresni. Mindeközben látszik, hogy befogadó lenne, az FFS Photo/Book kiállítás jó nyitás volt, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Sokan vennének könyvet, értik, sőt az volt a benyomásom, hogy vannak olyanok, akik egy kiállítással nem tudtak mit kezdeni, a photobook mégis működött náluk. Habár ott van az ISBN könyv+galéria és a Mai Manó Ház könyvesboltja, amik nagyon jó helyek, de kiadók nincsenek. Ez egyrészt onnan indul, hogy mit támogatnak és hogyan. Szuper lenne, ha Rosti Pál-díj kiadással is járna, de a mai keretek között ez tényleg álom. Nagyon sok Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjas munka photobook formát talál, nekem is van két ilyen munkám, de erről az ösztöndíjról se mondhatom, hogy ez szempont lenne. Sőt nekem az volt az élményem, hogy fényképet kell készíteni, tehát a képrögzítés aktusa, az esztétika és a vizualitás kerül előtérbe; sem az archívum- és narratívaépítést, sem a szerkesztést nem tartották a fotográfiai munka jelentős részének. A szerkesztéshez idő kell, mert el kell távolodni érzelmileg az anyagtól. Ez például a Töredékeken látszik. Túlvállaltam magam a munkatervben, mert nem tudtam, hogy az első támogatási összegtől a beadandóig, alig van hat-hét hónapom dolgozni. Ezért nem volt időm reflektálni, és átgondolni, mit, miért csinálok, sok rossz döntést hoztam. A Pécsi-ösztöndíj alatt készült photobookok nem kerülnek kiadóhoz, a MANK [Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft] nem lát el egy hiányzó promóciós és összekötő szerepet. Inkább arról van szó, hogy a támogatás annyira elég csak, hogy tényleg olyan minőségben készüljön el a munka, ahogy szükséges. Tehát ebből a szempontból is egy radikális váltásra lenne szükség. Például az akkori kuratóriumban voltak tagok, akik mentorálni szerettek volna. Ez szuper ötletnek tűnt nekem, hiszen ez az ösztöndíj friss diplomások első önálló munkáját támogatja. 

Egy olyan volumenű munkánál, mint a Töredékek, a párbeszéd valakivel, aki nincs nyakig benne a munkád érzelmi és tartalmi részeiben, aki az első olvasód, nagyon fontos. Hozzáteszem, posztdoktori rendszerekben, ahol már hatalmas pénzeket lehet nyerni, szintén van mentor és úgynevezett critical-friend. Magyarországon a friss diplomás a mentorát az FFS-en és az FKSE-n [Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület] keresztül találja meg, nagyrészt azért, mert az előttünk levő generáció tagjai szerencsére nyitottak felénk.

Lábjegyzet:

1 https://mnm.hu/hu/muzeum/hirek/megvan-az-elso-rosti-pal-dij-nyertese
2 Taryn Simon: A Living Man Declared Dead and Other Chapters, Tate Modern, London, 2011. https://www.tate.org.uk/art/artists/taryn-simon-11458/taryn-simon-living-man-declared-dead-and-other-chapters
3 FFS Előhívás, Faur Zsófi Galéria – Panel Contemporary, 2015. https://www.ffs.hu/esemenyek/elohivas
4 Biró Eszter: Receptkönyv, Capa Központ, 2015, https://capacenter.hu/kiallitasok/biro-eszter-receptkonyv/
5 FFS – Photo/Book, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2015, https://www.ffs.hu/esemenyek/photo-book
6 Asztalos Emese: Nem fotó, nem könyv - mi az?, Liget Műhely, 2015, 28. évf. 6. sz., 62–65., https://ligetmuhely.com/liget/asztalos-emese-nem-foto-nem-konyv-mi-az/
7 Gellér Judit: Fotóalbum vagy fotókönyv / Széljegyzet egy új keletű szó használatáról, Balkon, 2014_5, 40–43. Képkreditek: Biró Eszter: Ágnes, Töredékek, Saját Kiadás, Budapest, 2014. Szöveg: Dési Ágnes. Szerkesztette, borító- és könyvterv: Biró Eszter (112+28 oldal, 20x20 cm) Biró Eszter: Edit, Töredékek, Saját Kiadás, Budapest, 2014. Szöveg: Vadkerti Edit. Szerkesztette, borító- és könyvterv: Biró Eszter (80+28 oldal, 20x20 cm) Biró Eszter: Ibolya, Töredékek, Saját Kiadás, Budapest, 2014. Szöveg: Jenei Oszkárné Ibolya. Szerkesztette, borító- és könyvterv: Biró Eszter (56+24 oldal, 20x20 cm) Biró Eszter: Julika, Töredékek, Saját Kiadás, Budapest, 2014. Szöveg: Virág Julika. Szerkesztette, borító- és könyvterv: Biró Eszter (88+28 oldal, 20x20 cm)