Fejér Zoltán: A stempli
A magyarországi hivatásos fénykép-készítők cégjelzésüket a XIX. században kartonra kasírozott fotóik hátoldalára nyomtatták; a XX. században pedig elterjedt a gumibélyegző használata. Az elektronikus kép-korszak mindkét módszert a feledés homályába taszította.
Előzmények
Úgy látom, hogy a magyar fényképészek vizit-, vagy kabinetképei nyomtatott hátoldalainak feldolgozásával hazai fotó-, és helytörténészeink szorgalmasabban tevékenykednek, mint Nyugat-Európai pályatársaik. Bár sok még a fehér folt és a pontosításra váró adat, tényszerű, hogy egy-egy mester mégoly rövid működése is kitörölhetetlen nyomot hagyott. Igazat mondtak akkor, amikor ügyfelüknek/modellüknek azt ígérték: csekély díjazás ellenében megörökítik őket. Ezeknek a személyeknek már sírkövei is elporladtak, de a kőnél sokkal puhább, vékonyabb és lágyabb anyagra – fényérzékenyített papírra – másolt arcképeikről még ma is konokul visszanéznek huszonegyedik századi utódaikra.
Amikor a váci fotótörténeten dolgoztam, felmentem a budai Várba, abba az épületbe, amelynek WC-jéből csodálatos kilátás nyílt Pestre. Az akkor már hetvenhárom éves dr. Szakács Margit (1916–2011) fogadott. Elmondtam neki, hogy újságcikket akarok írnii Erdősy Rezsőről, aki bizonyíthatóan már 1868. július 19-én fényképészként tevékenykedett Vácott.
Dr. Szakács Margit hosszan, nyugodtan elgondolkodott. Majd körülnézett és szinte súgva mondta: és Balassagyarmaton is! Ezen persze kellően és illően meglepődtem. Homlokomat törölgettem, sóhajtoztam, egyik lábamról a másikra álltam. Mondja, kedves Margitka! –nyögtem ki végül lesütött szemmel, láthatnám? Engem? – kérdezett vissza csodálkozva. De hiszen itt vagyok!? Nem siettem el a választ, úgy tettem, mint amikor 1965-ben, a gimnáziumban az olaszt tanító Bokdyné a passato prossimo részletei felől érdeklődött. Az Erdősy hátoldalra gondoltam, mondtam kissé restelkedve. Ez meglepte a tiszteletre méltó hölgyet, de ettől függetlenül egy kis töprengés után szinte magának, de kimondta, hogy hol bújik meg a műtárgy. Kis sóhajtással felállt a székről, elment és meglepően gyorsan visszajött, kezében egy fekete ruhás, loknis hajú és furcsa szempárú hölgyet ábrázoló, ovális kivágású, keskeny, arany keretbe foglalt portréval. Ennek a jócskán megkopott, kétnyelvű hátoldalánii szerepelt az „Erdösy Rezső Fényterme Váczon és B.Gyarmat.” felirat. Diadalmasan néztük a százharminc évvel korábban készített munkát. Szép pillanat volt.
Természetesen nemcsak ismertem dr. Szakács Margitnak a magyar fényképészek jegyzékét is tartalmazó, terjedelmes tanulmányát, hanem szinte szétlapoztam a Soós Kereskedésben (a megjelenés után) 45 forintért megvásárolt évkönyvet.iii
Ennek adatai egyértelműen utalnak a XIX. századi képek nyomtatott hátoldalalairól/verzóiról kinyerhető adatokra. Így például arra is, hogy a 245-ös sorszámmal jelzett budapesti Mayer György fényképíró 1856-tól dolgozott a Nagyhíd utca 4-ben és vizitképeinek verzójára bélyegzővel nyomta rá nevét. A 46-os sorszámú Borsos Józsefnek egyszer elfogyhatott a nyomtatott hátlapja, mert gondosan sorszámozott képei közül néhány százon bélyegzett felirat olvasható.
Huszadik század
Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt állítom, hogy az I. világháború utáni Magyarországon a hivatalosság és a hitelesség szinonimájává, elengedhetetlen kellékévé, attribútumává vált a bélyegző és annak lenyomata. Kérdés, hogy van-e olyan hazai mozirajongó, vagy TV-néző, aki ne látta volna Gaál Béla 1934-ben forgatott Meseautó című romantikus filmvígjátékát. Ennek alig két perces jelenetében a Halmos Aladárt alakító Kabos Gyula megkérdezi az irodista kisasszonyt: Érettségije van? Az öntudatos, igenlő válasz után Kabos maliciózusán megjegyzi: Akkor biztosan tud stemplizni. Ez után bemutatja a bonyolult munkafolyamatot: a bélyegzőt a párnára, majd a részvényre kell nyomni, a vezérigazgató aláírása után. Halmos újítása: ha az illető a bélyegzőre lehel, azzal festéket spórolhat. A filmjelenetben a lécbélyegzőnél is fontosabbnak mondható, úgynevezett körbélyegző látható.
Az 1920-as években elterjedtté vált brómezüst-zselatinos fotópapírra történő nagyítás, amit a fényképészek egy része már nem kasírozott kartonra. Ilyen hordozóra nagyították riportfotóikat azok, akik az újságoknak dolgoztak, és a képeiket a Szalonokra beküldő amatőrök is. Mivel a kézírás olykor nehezen olvasható, elterjedtté vált a fényképek hátoldalára történő bélyegzés. Úgy gondolom, hogy az 1930-as évek elején „Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Titkársága” feliratú és a babérlevelekkel kiegészített címert is tartalmazó bélyegzőt nem készíttethetett akárki. A „Fotó: X.Y.” típusú bélyegzőlenyomattal ellátott, két világháború közötti fényképekkel viszont a szorgalmas érdeklődő gyakorta találkozhat.
A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében számos hírneves fotóművészünk különböző kivitelű bélyegzőjét őrzik. Ezek közül nekem a legjobban Balogh Rudolfnak az egyszerűségében is dekoratív, angol nyelvű, típusos lécbélyegzője tetszik. (A szöveget keskeny lénia keretezi.) A jellegzetes, bordósra festett fa stempli fogantyúja a feliratmezőhöz képest nagy, de ezt jól ellenpontozza az a kis fém címke a bélyegző törzsén, amin a gyártó nevét és címét tüntették fel. (Geduldiger Hugó Bélyegzőgyár, Budapest, Vilmos Császár út 17.)
Számomra azért érdekes Klell Kálmán fotóművész – szintén típusos – lécbélyegzője, mert leányától, Évától a Dulovits könyvem megírásakor kaptam egy olyan képet, amelyen ennek lenyomata szerepel. Klell a képszám és a neve után szaggatott vonalat kért, ahová kézírással írta be az aktuális adatokat. Jellegzetes műszaki megoldás, hogy a gyártó a bélyegző nem nyomó részein a gumit ki-, vagy levágta, így kerülve el, hogy oda festék kerüljön. Ha ezt nem tette volna, a nem nyomó („üres”) helyeken a bélyegzés után a lenyomaton szabálytalan körvonalú, esetleges, csúnya és felesleges festékfoltok jelentek volna meg.
Érdekesnek mondható, hogy folyóiratunkban a bélyegzők fotóit oldalfordítottan kell közölnünk. A helyes állásban a szöveg tükörképe látszik, hiszen az a papírra nyomáskor „fordul meg”. Úgy véljük, az olvasót zavarná, ha a bélyegző a képen számára nehezen olvasható/értelmezhető feliratot látna.
Lovag utca
Azt, hogy az 1950-es években magánszemélynek hol lehetett Budapesten bélyegzőt készíttetni pontosan nem tudom. Kisiparos édesapám természetesen őrzött a műhelyében az íróasztal-fiókban egy stemplit, de azzal nem engedett játszani. Egy életre megjegyeztem azt a gyerekként is egyértelműen érzékelt helyzetet, hogy 1957-től a nyomtatással kapcsolatos megrendelések a hétköznapi emberek számára bonyolultabbá váltak.
A Király utca 69-ben, ahol szüleimmel és nővéremmel éltem, egy emelettel feljebb lakott egy velem egykorú fiú, akinek a papája a közeli Csengeri utcában, a Közlekedési Nyomdában dolgozott. 1957-ben már fel sem merült, hogy – ahogy korábban tettük – bevigyük neki az ebédet. Nemcsak minket, mást sem engedtek be egy nyomdába.
A bélyegző készíttetés is megnehezedett. Sokan a Játéknyomda nevű gumibetű-kirakakóst vették meg 35,- forintért és abból próbáltak maguknak bélyegzőt készíteni. Mivel nekem irodában dolgozó, adminisztrátor rokonom nem volt, munkahelyükön egy esetleges látogatáskor nem játszhattam pecsételősdit. Valószínűleg emiatt hevesen vágytam egy saját stemplire.
A helyzet csak az Új Gazdasági Mechanizmus évében változott. Azonnal intézkedni kezdtem és 1968 nyarának első hónapjában elmentem a Fővárosi Nyomdaipari Vállalat 22. számú Telephelyére, a Bélyegzőkészítő Üzembe. A VI. kerületi Lovag utca 18-as szám alatti házba a megrendelők be sem léphettek, azokat egy másik épületben, a Lovag utca 17-ben lévő irodában fogadták.
Az ott dolgozó adminisztrátornak kellő határozottsággal elmondtam, hogy egy „Fotó” szöveggel kezdődő és a nevemet tartalmazó bélyegzőt akarok készíttetni. Képeim már megjelentek a Labdarúgás és az Ifjúsági Magazin című folyóiratokban és néhány már országos kiállításokon is szerepelt. Nem akartam minden képre ráfirkálni az adatokat, kellett egy stempli! Valóságos hideg zuhanyként ért a nyomda alkalmazottjának rideg, de határozott közlése: olyan típusú bélyegzőt, amit szóban leírtam, csak kisiparos rendelhet, de az is csak akkor, ha bemutatja iparigazolványát, vagy a KIOSZ-tól (Kisiparosok Országos Szervezete) hoz egy igazolást.
Elkeseredetten kérdezgettem a köpenyes, nálam jóval idősebb hölgyet: a kialakult helyzetben mit tehetek? Ő visszakérdezett, hogy a kérésem teljesítése szerintem lakossági szolgáltatás-e?
Én bizonytalanul igent mondtam, mire elővett egy meglehetősen kisméretű nyugtatömböt és egy új oldalra felírta az előbbi két varázsszót – ráadásul, a lakosságit hosszú ó-val. Tehát címbélyegzőt akar rendelni? – kérdezte a nyomda alkalmazottja ellentmondást nem tűrő hangon. Meg sem várva igenlő válaszomat, odafordította a tömböt, hogy írjam oda nevemet, címemet és telefonszámomat. Amikor ez megtörtént, a hölgy, választ sem várva megkérdezte: Ugye 22x60 milliméteres lécbélyegzőt mondott? Én azért makogtam valamit, amire ő rávágta: öt forint lesz!
Ezt az 1968-ban öt forintért elkészíttetett bélyegzőt 1975-ig több százszor, talán ezerszer rányomtam különböző levelekre és csekkekre, egészen addig, amíg el nem költöztem. Az új címbélyegzőm szövegébe viszont már az 1973-ban bevezetett irányítószámot is belekombináltam. Ha fényképeket pecsételtem le, akkor tollal odaírtam nevem elé: „Fotó:”. Mivel ez a szó a leveleken, csekkeken zavarónak bizonyult volna, az ötforintos címbélyegzővel még jól is jártam.
Ez a történet akkor jutott eszembe, amikor Reismann Jánosnak (1905–1976) a Magyar Fotográfiai Múzeumban őrzött, jellegzetes, vörösre festett fanyelű gumibélyegzőjét megláttam. A „Reismann János, Budapest V. Szent István körút 15, Tel.: 315-415” szövegű stempli szövegéből éppúgy hiányzik a „Fotó:” szó, mint az enyémről. Ha elolvassuk Reismann életrajzát, kiderül belőle, hogy a Tükörtől ugyan 1966-ban nyugdíjba ment, de kiállításokon még bemutatta a képeit, amelyek több könyvben is megjelentek. A Savaria földjén például 1968-ban. Valószínűleg Reismann is ugyanúgy járt, mint én. Miután nem dolgozott fényképész kisiparosként, a Lovag utcai szigorú tekintetű adminisztrátor hölgy őt is a lakossági szolgáltatás felé terelte…
