Farkas Zsuzsa: Magyar fényképgyűjtők - Beszélgetés Torjay Valterrel
Torjay Valter (1964–) művészettörténész, festőművész, rajztanár. Ezúttal az ő 1990-től formálódó fotógyűjteményét mutatjuk be. Szombathelyen él, egy nemesi család leszármazottja, akiknek egykor több kúriája is volt. Már édesapja is nagy szeretettel gondozta a családi örökségből egyedüliként megmaradt fotóállományt. A családi aggodalom miatt a saját és az összegyűjtött képanyagot külön tárolja, nehogy összekeveredjen a két anyag. Torjay Valter 2008-ban lépett be a Flickr csoportba, hosszú ideig tagja volt, megosztotta a képeit, majd idővel kilépett onnan. Ennek oka főként az volt, hogy saját honlapját is vezette, és a kettő adminisztrálása túl sok időt vett igénybe. A most is működő facebook oldalára számos alkalommal kitesz régi fényképeket is, saját festményei és az életének eseményeit megörökítő képek mellé. Számos kérdést feltettem a gyűjtőnek, de mivel rengeteg információval árasztott el, képeinek elemzése és magyarázata egyfajta monológgá alakult. Mivel így készült a beszélgetésre rövidebb kérdéseimet nem érdemes megismételni.
Az első kép egy nagyon különleges színezett ambrotípia, amely a család egyik felmenőjét ábrázolja. (1. sz. kép) Három hasonló maradt meg, keret nélkül, üveg alatt, melyek érintetlenek, vagyis még nem szedték szét őket. A széleken látható károsodások jellegzetesek, de sajnos Magyarországon ilyen típusú tárgyat nem tudnak még kellő szakértelemmel restaurálni. (Az ambrotípia a szegények dagerrotípiája. Egy halványított negatív mögött fekete papír található, elülső oldalát üveggel zárták le. Gyakran előfordult, hogy az emulzióval előrefelé keretezett ambrotípia hátsó üvegoldalát lefestették, vagy feketére, vagy sötétvörösre, melyhez főleg lakkal elkevert kormot, bitument vagy más keveréket használtak.) Torjay Valter szépanyja Miskolczy Amália a képen negyven év körüli, tehát ő átélte az 1848-as eseményeket. A családi legenda szerint kislányával, Buday Etelkával a komáromi erődben vészelték át a harcokat, férje Klapka György seregében volt százados. A család, amelynek ő volt az utolsó tagja, a Miskolc nemzetséghez tartozott. Főként Debrecenben éltek, és a Tiszántúlon, de a képről nem lehet tudni, hogy hol készült. A különleges festett háttér hegyeket ábrázoló része alapján talán egyszer sikerül azonosítani a helyszínt.
Megkértem a gyűjtőt, hogy most egy különleges válogatást mutassunk be. Szerencsére igen kivételes az érdeklődési területe, melyről már olvashattunk 2006-ban az Acta Savariensia sorozat részeként megjelent kötetben publikált tanulmányában: Bútorok, lakások, asztalosok a békeidőkben: a polgári ebédlőenteriőr a századforduló Szombathelyén. 2008-ban a Vasi Szemlében már nem általában a bútorművesség jellegzetességeit taglalta, hanem a szombathelyi Knebel Ferenc fényképein jelenlévő műtermi berendezések nyomába eredt. 2017-ben megjelent új kötete: Jellegzetes ülőbútorok hazánkban a XIX. század közepétől az I. világháborúig.i A könyv ritka tárgycsoportot tárgyal a Tájékoztató összefoglalás gyűjtők és kereskedők számára alcím tanúsága szerint. A főleg Vas megyei kutatásokra alapozott tanulmány az ülőbútorok történetét tárja elénk a historizmus és a szecesszió időszakából.
Kötetének első, általános része a historizmus stílushullámait ismerteti hazánk bútorművességében. A technika és a háttéripar, majd a mintakönyvek képezik a mű tematikáját. A szerző két alapvető egységre tagolja az általában csak székeknek nevezett tárgycsoportot: az ebédlőben és a szalonban használatos alkalmatosságok időrendben haladva sorakoznak fel. A historikus bútorművességben megjelenő specifikumok a különféle neostílusokban ismerhetők fel. A század második felében a megvalósításban, a díszítésben is felismerhető a korszak eklektikája a neoreneszánsz, a neobarokk, a neorokokó jegyek által. A második képen látható szalon fényképét (2. sz. kép) egy antikváriumban vásárolta Torjay Valter, ezért biztonsággal nem állítható, hogy Szombathelyen készült, bárhol lehet Magyarország területén. Látható két oroszlánfejes karosszék, a zsöllye karfája alacsonyabban fut, a bútorok huzata eredeti. A szalon fontos része a falnál lévő kanapé, a szalonasztalka körül üldögéltek egykor elődeink. Oldalt látható egy nagyméretű neoreneszánsz (ónémet) tükör konzolasztalkával. Ennek a berendezésnek a csúcskorszaka 1875–1900 körül volt. A neobarokk stílus divatjának követése a faragásokban nyilvánul meg. A falon középen Munkácsy Mihály Miltonja látható (bizonyára olajnyomat formájában) mellette festmények és talán fényképek, bár utóbbiak biztonsággal nem azonosíthatóak. A plafonról egy elektromos- vagy gázlámpa lóg le, ez is segíti a datálást.
Torjay Valter kötetének választott időhatárát (1840–1914) a fényképezés terjedése, a műtermi bútorok meghatározása is motiválta. A szerző véleménye szerint ezek az elegáns bútorok feltehetően jórészt Bécsben készültek. A következő képet azért választotta, mert a magyar viseletű nemes ember mellett egy vas szék látható, amelyet a fény törésének sajátosságai alapján lehet felismerni. Ezeket a székeket a thonet fa szék inspirálta, és ott használták főként, ahol pára volt, ami tönkretette volna a fát. Például külső térben, teraszokon. A barokkizáló vas széket több gyárban készítették Bécsben és Budapesten is, ezeket gyakran festették, aranyozták. Elegánsnak számított, ezért egy ideig fényképész műtermekben is feltűnt az 1860-as években. Torjay Valter két példát említ, Borsos József Munkácsy Mihályt és feleségét megörökítő fényképén ilyet láthatunk a házaspár mellett 1874-ben. A neves festő-fényképész műtermében használt bútorok történetéről semmilyen adattal nem rendelkezünk, azon túl, hogy az ott lévő darabok gyorsan cserélődtek. A másik érdekes példa, hogy Klösz György egyik fényképén a Vörösmarty téri Kugler cukrászda enteriőrjében láthatunk ezekből a székekből néhányat az 1890-es években.
A képen Szövényi Gusztáv Abaúj-Csány műmalmának gondnoka látható, aki 1829-ben született és 1915-ben ugyanabban a felvidéki községben temették el. Nemesi származású és a Felsőmagyarországi Múzeum Egylet tagja volt. A felvételnek ezt a példányát számos gyermeke közül Ákos birtokolta, amit a hátlapján olvasható név is megerősít. Gustav Wünsch igényes bécsi fotográfus volt, akinek munkái az 1860-as évekből maradtak meg. Bútorokkal gazdagon ellátott műtermében különösen sok fémből készült darabot lehetett látni, és gyakran használta is ezeket. Az itt megjelenő széket valószínűleg bambuszból készítették, hajlított megoldások gazdag alkalmazásával. Barokkizáló, volutás motívumok között a gótikus háromkaréj is megjelenik. Érdemes megfigyelni, hogy felül a vastagabb ívekbe „beledugták” a vékonyabbakat, amelyek onnan ágaztak ki. A balra látható asztalka fémből készült, ami ilyen formában igen ritka.
Egy óvodás korú leányka jellegzetes ruhában áll a kisméretű, kifejezetten gyermekek számára tervezett szék mellett. Ez egy izgalmas neobarokk cabriol lábas, fehér porcelángombokkal díszített bútor. A gombokat sűrűn rakták fel a háttámlára és az ülő részre. Kicsinyített változata a felnőtt székeknek. Kicsi és könnyű, bútorgörgők nincsenek rajta. Tojásdad háttámlája jellegzetes, általában ilyenek szoktak lenni a női szalonokban, ezek a székek feltűnően alacsonyabbak, mint a férfiak ülőalkalmatosságai. Az 1870-es évektől kezdett el nőni a bútorok magassága. Ebben a székben az ülő részen még nincs rugózat a bútor kis mérete miatt.
Ezt a képet vándorfényképész készíthette a Garibaldi-inges, szép lánykáról. Ezt a feltételezést erősíti a háttérben látható gyűrött függöny és a hordozható, furcsán hangsúlyozott szék is. Különleges bútordarab, a típus maga nem ritka, de ahogyan elkészítették, az igen. Nádazva van az ülése, kétoldalt csavart oszlop, amely már az 1840-es években megjelent. Az 1850–1860 közötti időszakot gótizáló neobarokknak nevezzük, amely nagyon divatossá vált. Barokk csavartoszlop díszíti a széket, felül rokokó oromzat keretezi, középen későgót betét látható. Ez a bútor is délnémet és osztrák divat hatására formálódott ki, de a mesterek nem szolgaian követik a divatot, hanem variálják a lehetőségeket. Egyedi darab.
Igazi műtermi enteriőr, neorokokó széken ül a modell, amelynek karfájánál látszik, hogy milyen szép a kárpitozás. Egy középlábas neobarokk asztalra támaszkodik a hölgy, furcsa póza bizonyára a fényképész beállításaként értelmezhető. A bútorok fegyelmezett darabok, a vázával együtt egységes belsőt alkotnak. A szőnyegen összefűzött meander díszítés és gótikus négykaréj is felfedezhető. Ez a hellenizálás főként Bécsben hódított és görög jegyekkel ellátott iparművészeti tárgyakon ismerhető fel.
A lelkész 1866-ban Tamásiban halt meg, ez az időpont segíti a fénykép datálását. A szék ebben az esetben is különleges darab, archaikus, gótizáló neobarokk. Hajlított, barokkos oroszlánlábon áll. Porcelán gombokkal díszítették, két kariatida-szerűség tartja a karfát. Valószínű, hogy bőr az ülés és a karfa, amit a csillogásából lehet kikövetkeztetni. A szék háttámláján címer motívum látható, ezt a fennmaradt női párdarabon még jobban lehet látni. Az asztalos mesterek általában mintalapok alapján dolgoztak, és ami bevált, azt készítették a polgári lakások számára is. Elképzelhető, hogy a képet egy vándorfényképész készítette, és a templomból hoztak ki a lelkész számára egy olyan bútordarabot, amelyet a templomokban mindig is a vendégek számára tartottak fenn. A felvétel egy olyan korszak portréművészetét rögzíti, amikor még nem alakultak ki a stílussémák és a panelek, ezért egyedi.
Knebel Ferenc (1835–1910) neves szombathelyi fényképész dinasztia idősebb tagjának műtermét látjuk a fiatal, kissé provinciális ruházatban előttünk álló fiatal nő portréján keresztül. A letakart asztalon lévő terítő már a korábbi, 8-10 évvel ezt megelőző Knebel portrékon is feltűnik. Maga a terítő is gótizáló darab, amely kereskedelmi úton is beszerezhető volt. A modell keze az asztalkára helyezett fotóalbumon nyugszik. A mellette lévő szék rózsás neobarokk darab, népszerű stílust reprezentál. Érdekes példány, mert a lábainál dupla összekötő található. A szék tetején lévő virágornamentika realista felfogása 1860–1870 között volt divatban. Ez a női szalonhoz tartozó szék alaptípusa, mert nem magas. Elég extrém, de nemcsak fotóműtermekben használták, hanem mint elegáns megjelenésű darabot, valószínűleg Bécsben vásárolták a polgári lakások számára.
Egy váratlanul betoppant vándorfényképész megkérte a családot, hogy vigyék ki az udvarra és tegyék a kissé koszos földre a szalonban akkor használatos szép széket. Így sikerült jó minőségben egy gyors fényképészeti eljárással ferrotípián megörökíteni a családot. A sorozatból négy darab maradt meg. Apa két fiával, egy kisfiú és egy kislány portréja a szék mellett állva. Az itt bemutatásra kerülő negyedik darabon egy kislányt látunk öntözőkannával. A szék egy szalon zsöllye, az egész Monarchiában elterjedt széktípus, és körülbelül 30 évvel korábban készült, mint maga a felvétel. Ez azt jelenti, hogy a család megőrizte és nem cserélte le a kedvelt bútort, hiszen az ilyen stílusú székeket az 1880-as évektől már nem gyártották.
A Grossmann testvérek Budapesten a Strelisky császári és királyi udvari fényképészeti műteremben mint asszisztensek és retoucheur-ök dolgoztak, ott tanulták meg a szakmát. Első műtermük a Nyár utcában volt, majd a Király utca 104. szám alá költöztek, ennek az udvarán készült ez a portré. Torjay Valter édesapja szerint 1898 körül készült a kép, dédanyja testvérét, eperjesi Fleischer Jolánt ábrázolja. A felvidéki cipszer nemesekhez tartoztak, Breznyóbányán éltek, ahol az ükapa főerdőmesterként dolgozott. Hárman voltak leánytestvérek, a legkisebb lány, Jolánka itt báli ruhában látható. Az előtte álló szalonszék gazdagon kárpitozott, melyen már a floreális szecesszió jelenik meg. Historizáló bútor az új divat, a szecesszió jellemzőivel. A háttérben egy fa thonet hintaszék látszik, mögötte a veranda részlete is felsejlik.
Bizonyos korszakokban a székek elsődlegesen státuszszimbólumok voltak, máskor kifejezetten a kényelmet és a pihenést szolgálták, bizonyos alkalmakkor pedig pusztán dekorációs célt szolgáltak. A három lány közül Jolánka volt a legcsinosabb, itt gyönyörű széles kalapot visel, rátámaszkodik egy hajlított fa székre. Felmerül a kérdés, hogy a perforált ülésű bútor thonet darab-e. Nehezen állapítható meg, mert bükkfából készült magyar gyártmánynak tűnik. Hasonló darabok az eredeti thonet katalógusokban nem találhatók. A szék lábán látható rovátkák „egyiptomi” hatásúak. Tizenegy olyan magyar bútorgyár volt, amelyben hajlított bútort gyártottak, ezekről igen alapos szakirodalom áll rendelkezésünkre. Példaként említhető Vadas József mellett Szemerey Tamás: A hajlítottbútor-gyárak a történelmi Magyarországon című könyve is.ii
Knebel Jenő (1865–1935) a fiatalabb szombathelyi mester portréi hátoldalára hosszú ideig ezt írta: „E képből egyes példányok folyvást kaphatók vagy róla nagyítások, festmények bármely nagyságban megrendelhetők.” Kiválasztott képe már nem a vastag kartonos korszak szülötte, hanem az új divatnak felel meg. (Hátoldalán nincs felirat sem.) A fiatal, csinos nő érdekes, klasszicizáló széken ül, melynek bábos korlátja és lekerekített karfája van. Az eklektikus széktípus utolsó, fegyelmezett változata. A korabeli divat szerint feketére pácolták, mint korábban már egyszer az 1880-as években, lakkozták. Utóhistorizáló darab, feltehetően bécsi, divatos szecessziós bútorhuzattal. Ez a típus a fényképezés pillanatában csupán egy évvel korábbi divatot mutatja.
Egy kúria udvarán történt a fényképezés, a kislányok számára kihozták az ebédlőből az ónémet székeket. Ez a széktípus népszerű volt az 1880–1910 közötti időszakban, az itt látható darabok 1890 körül készülhettek, nádazták őket, a tetejükön zárópárkány látható. Esztergált oszlopok díszítik, amelyeknek sokféle minőségét ismerjük. Bükkfából készült a jó minőségű, melynek nincs olyan előnyös rajzolata, mint a diófának. A minta ebben az esetben is német eredetű volt. A gyűjteményben több albumnyi amatőr fotográfia is van, az egyik sorozat egy állomásfőnök otthonát ábrázolja. Ezek a képek meg is jelentek.iii
Torjay Valtert kevésbé érdeklik a fényképészeti eljárások, műhelyek, a gyűjtés nála csak része a régi világ, a régi emberek iránti olthatatlan kíváncsiságnak. Említett bútortörténeti kötete arra is rámutat, hogy mennyire keveset tudunk a polgári otthonok, valamint a fényképészeti műtermek berendezéséről a 19. század második felében. Írása felhívja a figyelmet arra is, hogy most még gyűjthető, megmenthető darabokat lehet találni, amelyek segítségével magának a gyűjtésnek, a felismerésnek és a meghatározásnak a történetét is fel lehet dolgozni. Ez a személyes kiindulópont mint sajátos nézőpont sokkal érdekesebbé teszi írását, mint egy átlagos történeti ismertető. A kiadó a sikernek köszönhetően már a következő összeállítást tervezi, ahol a fényképészeti műtermekben is előforduló többi historikus bútortípust fogja bemutatni, sok régi fényképpel illusztrálva.
Lábjegyzet:
1 Szombathely, B.K.L. Kiadó, 2017.
2 Budapest, Geopen. 2013.
3 „Az állomásfőnök otthona, Bácsország”, Vajdasági Honismereti Szemle, 2007/2 – 41. szám
