Somogyi Zsófia: Nadja Massün, Intim Univerzum

(Capa Központ – 8F Galéria. 2019. szeptember 19. – november 10.)

Amikor egy nekünk tetsző fotósorozatot nézünk, várakozással lapozunk/kattintunk/lépünk a következő darabjához, és közben talán fel sem merül a kérdés, hogy miért jött létre. A szemünk, az intellektusunk, a zsigereink (a megfelelő aláhúzandó) tudják, hogy ezeknek a képeknek meg kellett születnie. Mintha mindig is léteztek volna. Belesimulnak a világról alkotott tudásunkba – vagy könnyebben, mert valamit visszaigazoltak nekünk erről a tudásról, vagy nehezebben, mert valami újat mondtak. Az újdonság azonban annyira mégsem volt idegen, hogy ne tudtuk volna megállás és rácsodálkozás után a saját világ-konstrukciónkhoz illeszteni.

Kicsit így éreztem Nadja Massüni sorozata kapcsán is. Hogy ezek a képek nekem ismerősek, még ha némelyik az én európai szememnek némiképp szokatlan is. Arra gondoltam a kiállított képek között sétálva, milyen lehetett a levegő remegése, amikor ezt a fát és a házra vetülő árnyékát (a valós és pillanatnyi látvány létrehozta különleges lombkoronát) fotózta a művész, milyen lehetett az a kiskutya, aki a fotóhoz szinte tökéletesen zárt és humoros formába rendeződés után továbbszaladt. Hogy milyen lehetett az a pillanat, amikor a kislány az apukája alakjával szinte összeolvadva, annak válla, kislánya arcának befoglaló formája felett az édesanyja kamerájába pillantott. Arra gondoltam, talán én is hasonlóan álltam meg az egyes képek előtt, ahogy a fotós megállhatott azok előtt a látványok, helyzetek előtt, amelyeket lencsevégre kapott. Hogy átsüt a képeken, ahogy ezekben a megállásokban megszűnt az idő, hogy a művész számára ezek a gyakran hétköznapi pillanatok kiváltak a sodrásból, csendbe burkolódzva önmagukra záródtak és képpé váltak.

A fotók nagy részén saját családja, egészen pontosan lányai szerepelnek. Valami végtelen gyöngédséggel, ugyanakkor érezhetően némi távolságot tartva néz rájuk. Az alapvető anyai tapasztalat kap kézzel fogható formát azáltal, hogy az anya egyúttal a fotós pozíciójába is helyezkedik. Az a rendkívül izgalmas és furcsa tapasztalat, mely szerint valaki, aki belőlünk, a sejtjeinkből származik, aki az életéhez sokáig mindent a mi testünkből szívott ki, mégis levált rólunk, önálló egység lett, és úgy működik nélkülünk a világban immár, akár bármely idegen. És csak nézzük, hogy ő, tényleg ő az? És gyönyörködünk, és gyűjtjük magunkba az arcait, és ezerszer is megdöbbenhetünk, hogy lehet ilyen szép, és egyáltalán, hogyan is lehet az, hogy itt van. Nadja Massün lányairól készült fotóin mintha ez a kutató pillantás öltene testet, ahogy nézi a világban létező lányait, még inkább talán akkor, amikor instrukciókat ad nekik, és így, egy kigondolt kompozíció keretében „méri meg” őket, illeszti be őket a világ szövetébe. S mintha nem csak a tekintetével pásztázná, akarná minél jobban és részletesebben látni, érteni lényegüket, hanem szinte mintha ujjaival is simogatná őket. A szűkebb tágabb közegükről készült, nem lányait ábrázoló képek is erősen közel visznek a fotózott tárgyak, felületek anyagaihoz, amelyek élesen rajzolódnak ki, hogy szinte érezhetjük a fém-edény egyenetlenségét, a vonatülések huzatának érdességét, az egymás mellett alvó lányalakokon gyűrődő textilek lágyságát. Mintha a fotós az érintésből adódó megismerést is szeretné, hiába dolgozik olyan technikával, amely elsősorban a szemen keresztül ad információt. Ő minél többet akar tudni, látni, érezni belőlük és az őket körülvevő, befoglaló világból. Hogy milyenek, amikor nevetve összebújnak. Milyenek, amikor mennek az utcán iskolai egyenruhában. Milyen, amikor egy 20-as évekbeli plakáthoz hasonló kompozícióban egy afrikai maszk mellett tűnik egészen tökéletes szépségűnek az arcuk, vagy amikor egy graffiti-arc kissé kihívó pillantását méregetik. Amikor úgy nyúlnak el a szénabálán, testük ívével szinte ismételve annak kerek formáját, mintha a legtermészetesebb részei lennének a tájnak, a mezőnek, a természetnek. A világnak.

Többes számban írtam a lányokról, noha a legtöbb említett képen csak egyikük szerepel. A fotók néhol sok év eltéréssel készültek, így amikor a sorozatot nézzük, izgalmas kihívás, hogy felfejtsük, melyiken melyik lány szerepel, s hogyan lehet az, hogy kettőjüknek együttvéve ennyi arca van. Különösen szépek azok a képek, ahol együtt szerepelnek, igazi közelségben egymással, egyszerű, hétköznapi pillanatokban, amelyekben éppen ezért tud a kapcsolódásuk lényege kiragyogni a képből.

A világban való létezésük módjainak, megnyilvánulásainak gyöngéd, de szenvedélyes kutatása nem csak abban mutatkozik meg, hogy őket ennyi helyzetben és ilyen sokfélének látja és láttatja az anyai szem, hanem a sorozat egészének válogatásában is. A róluk készített fényképek mellett több képen a fotós-anya kicsit tőlük, azaz a legszűkebb köreikből kijjebb néző pillantása is megörökítődött. Létezésük tágabb kontextusa körbefogja a családot, a gyermekeket és az őket fotózó édesanyát, aki a környezetet is hasonló, mély odafordulással örökíti meg, és érzékeny az univerzumnak ezekre a rezdüléseire is (más emberekre, tárgyakra, épületekre, fákra, hegyekre, állatokra, vizekre stb.).ii

A sorozat címe egy szép oximoronnak is tűnhet, hiszen az univerzum első jelentését, a világmindenséget illetően, az ember számára felfoghatatlanul tág, és minden szempontból túl van érzékelésünk és belátásunk határain. Az intim ennek a szöges ellentéte: arról szól, ami igazán és talán kizárólag a miénk, ami minden értelemben közel van hozzánk, amit nem csak, hogy látunk és érzünk, hanem nagyrészt mi teremtünk magunk köré. Nadja Massün sorozatában ennek a bensőséges, saját, csendes világnak a teljessége tárul fel, amelynek legkisebb eleme a lélegzetvételnyi ideig tartó, a többi közül kiemelkedő, de ezek lényegéről is tudósító pillanat. Ezek a pillanatok szerepelnek a fotós fekete-fehér képein. A fekete-fehér megoldás a hétköznapok konkrétságából veszi ki a látványt, mert a lényegig tisztítja, stilizálja, alapformákra, alap-textúrákra, alapvető téri és szimbolikus kapcsolódási viszonylatokra redukálja azt.

Kézenfekvő az összehasonlítás az amerikai fotográfus, Sally Mann fotóival:iii ő is fekete-fehér fotókon, bár sokkal inkább a saját családi miliőjükben fényképezte gyermekeit éveken át. Ezek a képek is intimek, de máshogyan: jobban kirajzolódnak belőlük az együttléteik, a közös életük mindennapjai, a ház körüli helyszínek, apróbb jelenetek és cselekvések. És máshogyan intimek abban a tekintetben is, hogy a gyermekek saját intimitását is egészen másképpen kezelik: gyakran meztelenek, vagy csak kevés ruha van rajtuk, úgy tűnik, ez volt a természetes, a szabad létezési módjuk, és a fotós-anya tekintete ezt rögzítette. De a viszonyrendszer is más: Mann gyermekei általában belenéznek a kamerába, amely így azt is megörökíti, hogy ők hogyan viszonyulnak a helyzethez, amelynek aktívabb szereplői, karakterükről több asszociációnk támad. Massünnél sem passzív képtárgyak a lányai, az instruált kompozíciókat is együttesen hozták létre sok esetben. Ám nála erősebben kitapintható a rácsodálkozó és vizsgálódó attitűd, hogy felismerje az arcvonásokat, hogy minél mélyebben, intuitívebben, a tekintetével is simogatva és letapogatva ismerhesse meg őket.

A magyar alkotók közüliv Kemenesi Zsuzsanna sorozataiv is összevetésül kínálkoznak: ő is fekete-fehérben fotózta lányait, bár ő szintén egy szűkebb közegben, a „teraszajtó két oldalán”vi készítette el képeit. Fotóin a kislányok, vagy éppen ő maga várandósan, néhol könnyebben, néhol nehezebben felfejthető módon jelennek meg, sokszor tükröződésként, vagy üvegen, függönyön átsejlő alakokként. Finomak, lágyak, áttetszők és tünékenyek. A hétköznapokból kiemelt, belső valóság ölt testet fotóin, a kisgyermekkel való együttélés lebegése. Annak a ritka, harmonikus létállapotnak a megragadása, amikor minden más téren és időn kívül kerül, és minden egyszerre valóságos és álomszerű.

Nadja Massün képei sem állnak össze történetekké, legfeljebb mikro-történések mozzanataivá. Nála a teljes belefeledkezésből adódó kiemelés az alapvető művészi gesztus; az egészet kiadó ezernyi apró kirakós darabka türelmes és figyelmes gyűjtése és egymáshoz illesztgetése. Olyan képek készítése, amelyek nem csak az ő tekintetét mesélik el, hanem lányainak is tükröt mutathatnak önmagukról. Az egyik legizgalmasabb, már említett képen az egyik lánya egy graffiti arcra néz, és kritikus-kérdő pillantást vet rá. A játékosság mellett különösen szép, hogy a lány nyakában is éppen fényképezőgép függ. Eszünkbe juttathatja, hogy gyermekeink hogyan folytathatnak valamit, amit talán tőlünk kaptak, és azt is, hogy amikor kilépnek a világba (már nem csak belőlünk, hanem mellőlünk is), akkor már az a legfontosabb, hogy ők mit és hogyan látnak majd belőle. És ha ebben, a látás képességében tudtunk útravalót adni nekik – talán megtettük értük a legtöbbet.

Lábjegyzet:

1„Nadja Massün francia-magyar származású szabadúszó fotográfus. Gyermekkorát és életének nagy részét Dél-Amerikában (Peruban és Kolumbiában), valamint Mexikóban töltötte. Az ENSZ munkatársaként kezdett el dolgozni Mexikóvárosban, majd a mexikói Oaxaca városába költözött, ahol őslakos közösségekkel dolgozott a Sierra Juarez és a Mixe régióban. Közgazdaságtanból alap-, politikatudományból pedig mesterfokozattal rendelkezik. Mindig is nagyon érdekelte a fotográfia és a művészfilmek világa, a számos festőt és fotográfust is megihlető Oaxacában töltött évek alatt a Manuel Álvarez Bravo Fotográfiai Központban kezdte meg a karrierjét fotográfusként (1999–2006). A The International Film and Video Workshops. Rockport, Maine által Oaxacában rendezett 2006-os workshop óta dokumentumfilmek készítésében is részt vesz. 2011 óta egy táncházmozgalommal foglalkozó fotográfiai projekten dolgozik. Ez a mozgalom – amely az UNESCO világörökségi listáján is szerepel – a néptánc és a népzene tanítását helyezi a középpontba, elsősorban Budapesten és az erdélyi magyar közösségek körében alkalmazzák a hagyományos zene és tánc ifjabb generációknak való továbbadására.” In: https://capacenter.hu/kiallitasok/nadja-massun-intim-univerzum/ Letöltés ideje: 2019. október 22
2 Csizek Gabriella kurátor érzékeny installálása pontosan ezt érzékelteti. Egymáshoz képest finoman eltolva láthatóak a fotók, és ez a gesztus a rajtuk rögzített emlékképek viszonyainak változásaihoz ad „teret”. Ahogy a fotós beleszövi lányait a körülöttük lévő világba, úgy illeszti be a tőlünk távoli valóság képeit a galéria saját terébe, és a berendezései közé, amikor a tartóoszlop mellé egy megszólalásig hasonló oszlop mellett szereplő lány fotója kerül. Finom utalás ez arra is, hogy az az univerzum akár itt is, és akár a miénk is lehet.
3 Mann, Sally: Immeadiate Family, Aperture, 1992
4 A hazai fotósok közül Hermann Ildi Lányaink anyaga is eszünkbe juthat, ám az azzal való összevetés részben a sorozat színes mivolta, részben sok szempontból teljesen eltérő attitűdje miatt most nem releváns.
5 Sweet like Cherry, Fine Like Wine I-II, 2005.
6 Surányi Mihály: „Ignorált határok. Beszélgetés Kemenesi Zsuzsanna fotóművésszel”, Fotóművészet, 2007/3. http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200703/ignoralt_hatarok Letöltés ideje: 2019. október 24.