Ébli Gábor: Dokumentum és esztétikum

A fotóművészeti magángyűjteményekről szóló sorozat már bemutatott egy ismert fotógaléria (BOLT) két tulajdonosa (Detvay Jenő és Hangyál Judit) által a képviselt művészek munkáiból összeállított és számos helyen kiállított kollekciót (Fotóművészet 2007/2.). Ezúttal egy képzőművészeti galéria tulajdonosának fotógyűjteménye kerül szemlére. Kertész Csaba művészeket ábrázoló, mintegy kétszáz tételes portréfotó gyűjteményéből a negyedik Budapest FotóFesztivál keretében 2020 márciusában a FUGA fog bemutatni egy válogatást.

Kertész Csaba fiatalságát Újpesten a labdarúgás jegyében töltötte, majd érettségi után Dunaújvárosba került a Kohóipari Főiskolára. Diplomázást követően egy ipari kísérleteket végző cégnél helyezkedett el, ahol számos műszaki fejlesztés kapcsolódott a nevéhez. Eredményeit azonban nem ismerték el, így amikor a nyolcvanas években a rendszer egyre nagyobb teret engedett a magán kisvállalkozásoknak, ő is kiváltotta a „maszek” iparengedélyt. Eleinte használati tárgyakat, később egyre igényesebb bútorokat gyártott. Ezek értékesítéséhez a Róbert Károly körúton lévő háromszáz négyzetméteres boltjában lakásenteriőröket alakított ki, majd 1991-től szakszerű kiállításokat rendezett – találóan HOME Galéria név alatt. Ahogy egy idő után a művészeti tevékenység megállt már a saját lábán, felhagyott a bútorok készítésével, és galériája is előkelőbb, budai helyszíneken (Pasarét, Rózsadomb) működött. Az utcafrontos galériát öt évvel ezelőtt zárta be, azóta lakásgalériaként otthonából értékesít modern és kortárs alkotásokat.

A galéria 2004-ben rendezett művészportré kiállítást, ekkor még az alkotók önarckép festményei és grafikái domináltak. 2009-ben a Fotók – portrék tárlat már a címében is jelezte az elmozdulást. Landau Erzsi fényképe Kernstok Károlyról a nyakkendős, pipázó tekintélyt; Rónai Dénes felvétele Pátzay Pálról az elgondolkozó fiatalt; Borsos Imre félig hátulról készített fotója Kálmán Katáról az érzékeny nőt; míg Vattay Elemér sapkás Bálint Endre-felvétele a reménykedő szempárt állította középpontba. 2010-ben a galéria első művészeti árverésén a New York palotában az első ötven tétel fotó, köztük számos művészről készült portréfotó volt, például Berényi Zsuzsa felvétele Erdély Miklósról egy akciója közben, Molnár Edit lírai féloldalas fotója Pilinszky Jánosról vagy Ruska Judit találó, nem beállított fényképe a kissé feszengő Csernus Tiborról.

A galéria 2012. évi Avantgárd kísérletek című tárlata is számos fotót ölelt fel – többek között Máté Olga felvételét a nyíltan a kamerába tekintő Madzsar Alice-ról, Révay Ilka fotóját a gondterhelt Hevesy Ivánról vagy éppen Pécsi József nyilvánvalóan művészi szándékú önarcképét, ahol az átszűrődő fény játéka egyenrangú az arcképpel. A jelen írás címét adó dilemmát – a művészekről készült (ön)portréfotó a dokumentált művészről, vagy a felvételt készítő fotóművész esztétikai hitvallásáról szól-e elsősorban – a 2012. évi kiállításban számomra Lengyel Lajos önarcképe oldotta fel legjobban: a nyári napsütésben készült derűs portrét egy vonalzónak és egy körzőnek a kompozícióba emelésével szuverén képzőművészeti alkotássá emeli a fotós.

Ezek a fényképek eleinte véletlenül kerültek a galériába, a fotósok, örököseik vagy gyűjtők adták be Kertész Csabának értékesítésre, de látható, hogy a galéria egyre gyakrabban foglalkozott fotóval, azon belül is művészportrékkal. A fotókon megjelenő képzőművészek műveit a galéria gyakran kiállította, ez biztosította a kapcsolódási pontot. Egy-egy evokatív felvétel sokat elmondott akár a már elhunyt modern, akár az élő kortárs alkotókról, akiknek festményei, grafikái, plasztikái szerepeltek a tárlatokon.

Az ilyen portréfotók szakmai értékét jelezte az is, hogy a Magyar Nemzeti Galéria 2016-ban egy száz darabos válogatást – zömmel Molnár Edit, továbbá Vattay Elemér, Tóth István, Féner Tamás és mások képzőművészekről készített felvételeit – megvásárolt Kertész Csabától. Ebben a hat évtizedet átfogó együttesben szerepeltek Gink Károlynak 1949-ben készült felvételei Egry Józsefről és Szőnyi Istvánról, Lucien Hervé fotója Csáky József párizsi magyar szobrászról (1952), Zinner Erzsébet 1956-os felvétele Kassák Lajosról és feleségéről, ismeretlen fotós felvétele az egymást nagyon nem szívelő Bálint Endréről és Korniss Dezsőről közös hollandiai kiállításukon (1958) és Lugosi Lugo László egységes méretű sorozata a 2000-es évekből (Keserü Ilonától El Kazovszkijon át Váli Dezsőig). Valójában ez nem is galériás anyag, hanem a galériás-műgyűjtő által inkább önmagának összeállított kollekció volt, csupán pénzügyi okok miatt kellett, hogy megváljon tőle Kertész Csaba. Amint lehetőségei megengedték, újra gyűjtésbe fogott, a FUGÁ-ban kiállításra kerülő anyag így a második fotógyűjteménye.

A mostani kollekcióban a legjelentősebb blokkot a Tóth István által készített portréfotók adják. A 2016-ban, kilencvenhárom éves korában elhunyt fotós autodidakta módon képezte magát 1948-tól kezdve, amikor az államosítás miatt korábbi egzisztenciája megszűnt. A Kecskeméti Kísérleti Gazdaságnál került állásba, életpályája végéig párhuzamosan dolgozott agrárkiadványok fotósaként és – mai szóval – szabadúszó fotósként. Számos különböző sorozat után, a hetvenes években fordult figyelme a művészportrék felé. Mintája Székely Aladár Ady Endréről készült felvétele volt. Amikor 1970-ben a Photographic Society of New York rangos díjat adományozott Tóthnak, aki az átadásra kiutazott az Egyesült Államokba, ott készítette többek között a gyűjteményben található felvételt André Kertészről is, a háttérben a New York-i háztetőkkel. Idehaza a Barcsay Jenőről készült felvételének már a Tóth által adott címe (Egy pohár víz) is jelzi, hogy kompozícióit egy művész megörökítésén és egy-egy térbeli helyzet vizuális elrendezésén túl a lefényképezett művész személyiségéről, az őt körülvevő tárgyi világról szóló narratív lelki látleleteknek is tekintette.

Korniss Dezső egy intellektuális szenthez méltó megvilágításban, az idős Bernáth Aurél a megkeseredettségében, míg Szabó Vladimir mélyen elgondolkodva néz vissza e felvételekről. A Cegléden élő Tóth a vidéki élet révén különösen szoros kapcsolatba került Tóth Menyhért festőművésszel, aki paraszti identitását a legmagasabb szintű képzőművészetté tudta transzformálni, és ezt az őt például festés közben a földön ülve megmutató felvételek élethűen tükrözik. A cigány művészek közül kiemelkedő Balázs Jánost Tóth szintén számos helyzetben fotózta salgótarjáni putrijában. A presztízs-skála másik végén sokatmondó a láthatóan beállított felvétel az etablált művészről, Kisfaludy Stróbl Zsigmondról öltönyben, szobrai előtt, akadémikus autoritásként. A zömmel nagyméretű fotókat Tóth maga értékesítette nyugdíjas korában egy ismert képzőművészeti gyűjtőnek, akitől Kertész Csaba az elmúlt években megszerezte a munkákat. Tóth István fia, Apáti-Tóth Sándor is művészi pályára lépett, a gyűjteményben található Veress Pál festőművészről készült portréfotója. Más fotósoktól is bekerültek portrék a gyűjteménybe. Vattay Elemér egész sorozata megtalálható itt Kassák Lajosról, míg Féner Tamás felvétele Schaár Erzsébetet az Utca című installációjában mutatja. A fiatal Gyémánt Lászlót – akkor a kezdődő magyarországi pop art egyik tehetséges festőjét – Kalocsai Rudolf örökítette meg, Kokas Ignác portréját egy ablakkereten át Müller Judit készítette, Kovács Margitot egy nagyméretű kerámiája társaságában Gink Károly, míg Szántó Piroskát Koncz Zsuzsa fényképezte.

A kollekcióban található összes munka eredeti vintage nagyítás, gyakran izgalmas információkkal a hátoldalon. Az alkalmazott műfajban dolgozó fotósok pecsétjei mutatják a folyóiratokat, amelyek megbízásából a portrét csinálták, és amelyekben a ceruzával húzott szerkesztővonalak tanúsága szerint a képek megjelentek a hetvenes-nyolcvanas években. Sokat mesélnek a szituációk is: Vilt Tibor hófehér garbóban Makky György felvételén, a szigorú arckifejezésű Ferenczy Noémi gobelinje előtt Escher Károly fotóján, Szalay Lajos saját könyvének dedikálása közben, Melocco Miklós Ady szobrának faragása közben Fellegi Jenő fotóján.

Időben a legkorábbi kép Aggházy Gyulának a hátoldalon hosszú dedikációval ellátott, Ellinger Ede pesti fényképész által készített portréja orientalizáló öltözékben 1883-ból. Néhány további felvétel (például Mednyánszky László ülő portréja) képviseli még a történeti szekciót. A gyűjtemény nagy része a Kádár-korszak művészeti világát és fotóművészeti kultúráját örökíti meg, ami fontos összefüggés. A három T világában nehéz volt őszintének lenni alkotóként a nyilvános megmérettetéseken, de gyakran adott lehetőséget mélyebb önfeltárulkozásra ehhez képest, amikor egy érzékeny fotóművész kereste fel az adott szobrászt vagy festőt, hogy portrét készítsen róla. Sok barátság is szövődött ebből; Vattay Elemér közismerten jelentős művészeti gyűjtemény tulajdonosa is lett az évtizedek során a művészbarátaitól kapott képek révén. Az ő Kondor-portréi a hatvanas évekből jelentik Kertész Csaba gyűjteményének ebből az időszakból való korai tételeit, míg a végpontot a ma is élő művészek fiatalkori portréi adják, például Nagy Ottó Sándor felvétele Fehér Lászlóról a műtermében, vagy Wahorn András szaxofonozik egy Bizottság-koncerten.

Külön kis egységet képez a Joseph Kadar által készített portréfotó-válogatás. A 2019-ben elhunyt Kádár József Debrecenben született, 1969-től kezdve élt Párizsban, ahol képzőművészi és művészeti szerkesztői munkássága mellett fotózott és fotógyűjteményt is létrehozott. Portréin felbukkan a Franciaországba utazott Jancsó Miklós (1975), amint Szenes Árpád (1980), Etienne Hajdu és Sigismund Kolos-vary (1983), Pierre Székely (1992) valamint Anna Marktól Rozsda Endrén át Antoni Tapiesig megannyi ismert alkotó. Legszebb műve ebből a sorozatból a Victor Vasarelyt halála évében, nemesen letisztult arckifejezéssel, szemüvegkerete mögött szemét nem is láttatva, hanem szinte alvó állapotban mutató portré. Kertész Csaba gyűjteményében Vasarely önálló sorozattal is jelen van: ezt Rodolphe Hervé, Lucien Hervé hosszú ideig Magyarországon élt fia készítette.

A képzőművészek mellett a zenei élet nagyságai is megjelennek a gyűjteményben. Az 1957-1997 között az MTI-nek előbb fotóriporterként majd főmunkatársként dolgozó Molnár Edit mintegy tíz éve kereste meg a HOME Galériát, hogy az értékesítse a hatvanas-hetvenes években készített fotóit, ezekből több ma Kertész Csaba magángyűjteményének része. A szovjet-amerikai enyhülés jegyében számos kulturális kiválóság érkezett Magyarországra, és Molnár Edit egy pszichológus érzékenységével készített róluk felvételeket a Zeneakadémián. Pablo Casals és Kodály Zoltán, mindketten feleségükkel, úgy szerepelnek egy közös képen 1964-ben, hogy a két házaspár egymáshoz való, látványosan eltérő viszonya mindennél beszédesebb. Számos művészről komplett sorozat szerepel a kollekcióban; például Molnár Edit felvételei Arthur Rubinsteinről végigkövetik zongorajátékának szenvedélyes és lecsendesülő szakaszait. A klasszikus zene mellett felbukkan a jazz is, a Louis Armstrong 1965. évi budapesti koncertjén készült felvételek révén.

David Ojsztrach, Szvjatoszlav Richter, Yehudi Menuhin, Igor Sztravinszkij, Herbert von Karajan és számos más zenei óriás ezeken a felvételeken előadó-művészeti és közéleti történelmet írnak, hiszen koncertjeik a magyarországi érdeklődők számára a puha diktatúrából való átmeneti menekülés kis szigeteit is biztosították. Az anyag Jan Sibeliustól Bartókné Pásztory Dittán át Doráti Antalig és Claudio Abbadóig húzódik. A fotók döntően Molnár Edit munkásságából származnak, de Kertész Csaba más fotósoktól is beemelt portrékat ebbe a zenei válogatásba, például Kálmán Kata fotóját Fischer Annieról, Nagygyörgy Sándor fotóit Kurtág Györgyről és külön feleségéről, Kurtág Mártáról, valamint meghatóan esendő közös képüket fiukkal együtt, vagy Langer Klára lírai felvételét az elmélázó Kodályról. Kodályt külön válogatás képviseli a gyűjteményben, amint Liszt Ferencet is – esetében értelemszerűen nem fotók, hanem korabeli metszetek révén. A mintegy száz tételes zeneművészeti portréfotó válogatás bemutatható időbeli csoportosításban is, például különösen gazdag az 1969-es anyag Kadosa Páltól Petrovics Emilig.

Bár a gyűjteményt meghatározzák a képző- és zeneművészeti nagyságok portréi, más típusú fotók felé is nyitott. Tóth Istvántól a Csónakok című kompozíció az élfényeket használja kizárólagos kompozíciós eszközként a holdvilágos éjszakán, míg Molnár Edittől – ezúttal a moszkvai filmfesztiválra delegált MTI-s fotós szerepében – a Gina Lollobrigidát és Liz Taylort egymással beszélgetve ábrázoló kép felfogható professzionális sajtófotóként és két, láthatóan ugyanolyan estélyiben pompázó szépség vetélkedésének művészi megjelenítéseként is.

A gyűjtemény baráti kapcsolatokról is mesél. A 2018-ban elhunyt Fajó Jánossal szorosan együttműködött a galéria, és fiatalkori, széles mosolyú portréfotóját ennek jegyében kapta tőle Kertész Csaba. A szentendrei képzőművész és zenész ef Zámbó István a galéria kezdeteitől mindmáig gyakran szerepel munkáival a kiállításokon; Patt című nyomata, amely három, önmagáról készült fotót montíroz – egyedi, kézzel készített szakáll-satírozással és egyéb „retusálással” – egy olyan sakkjátszmába, ahol mindkét játékos, valamint a kibic is maga a művész (2007). Ez a mű a gyűjteményben lévő egyetlen nem vintage fotó. A trió formáció másutt is visszatér a kollekcióban: a zömmel egyéni portréfotókat kiegészítik társas helyzetek is, jellemzően hármas egységek, például Major Tamás, Czóbel Béla és Kratochwill Mimi (Szebelédy Géza felvétele); illetve egy másik felvételen Mészöly Miklós, Bálint Endre és Polcz Alaine társasága (Vattay Elemér fotója) – mindkét esetben a középen álló képzőművész kiállításának megnyitóján. A triókhoz sorolható az ismert szentendrei hármas is: ef Zámbó István, Wahorn András és feLugossy László (akiről a Szilágyi Lenke által készített, önfeledt, fiatalosan gondtalan portréfotó szerepel a gyűjteményben) gyakran alkotott és zenélt együtt, s ha együtt nem is szerepelnek fotón a kollekcióban, mindhármukról van portré a gyűjteményben.

Az összességében Anna Margittól Gyarmathy Tihaméron át Vajda Júlia portréjáig ívelő gyűjtemény napi szintű inspirációt is jelent tulajdonosa számára. Kertész Csaba előszobájában Lossonczy Tamás, Kassák Lajos és mások portréfotói fogadják a látogatót, és a szerzeményezés is folyamatos: nem lezárt, hanem változó, megélt gyűjteményről van szó. Ez talán a művészportré-fotó műfajában rejlő sokszínűségnek is köszönhető. Ahogy egy-egy példán észrevehettük, az ilyen felvételek szólnak az ábrázolt művészről, a képet készítő fotósról, az enteriőrök révén a korszak tárgyi környezetéről, a ruhák, kosztümök, kiegészítők alapján az időszak vagy az adott helyzet megjelenési kódjairól, a szorosan vett viselkedési és a tágan vett vizuális kultúráról, valamint a történelem ideológiai aspektusairól is. S mindezen múltidéző, dokumentatív erőn túl tisztán fotóművészeti döntésekről, fény-árnyékról vagy látószögről. Éppen a dokumentációs funkció adott nagy szabadságfokot a fotósnak, hiszen a neves művész, a prominens kulturális esemény megörökítése olyan legitimációt nyújtott, amely mellett sokféle esztétikai üzenet megfért.