Kocsány Kornél: Fotóművészet interjú Varga Balázzsal

Amatőrnek lenni igazi kiváltság a fotográfiában, ekkor ugyanis semmilyen korlátozás nem köti az alkotó kezét. André Kertész volt ennek a gondolatnak az egyik leghíresebb képviselője, de Varga Balázs is pontosan jól tudja ezt. A fiatal budapesti művész szociológia szakon végzett az egyetemen, jelenleg többek között DJ-ként dolgozik. A fotográfiát egy észak-amerikai útja során fedezte fel 2007-ben, és a szerelem azóta is tart. Soha nem végzett el egyetlen hivatalos képzést sem, önerőből tanult meg fotózni, látásmódját saját maga alakította ki. A megérzéseire hallgatva választott témát és eszközt is. Az eredmény önmagáért beszél: az elmúlt években több kiállításon szerepelt, díjakat nyert, és áprilisban a Budapest FotóFesztivál Portfólió Review-ján a Fotóművészet különdíjában részesült. Vele beszélgettünk az életéről és munkásságáról:

Budapesten születtél és nőttél fel. Mesélj egy kicsit a kezdeti évekről.
A gyermekkoromból nem sok mindenre emlékszem. Kicsit félelmetesnek találtam, hogy nem értem, mi történik körülöttem és a világban. Ez a bizonytalanság a mai napig inspirál az alkotásban. Jó érzés azonban, hogy ahogy egyre öregeszem, egyre határozottabb vagyok. Ami a művészetet illeti, a zene volt az első, amely komolyabb hatással volt rám. Lenyűgöző, módon transzformálja az időt, elképesztő érzéseket, gondolatokat képes kiváltani az emberből. A mai napig a fotográfia mellett a zenélés a legfontosabb számomra, részben azért, mert kreatív energiáimat ebben is le tudom vezetni, illetve lényegében ebből is élek.

Az egyetemen szociológiát tanultál. Mi vonzott a társadalomtudományban?
Teljesen véletlenül kerültem a szociológia szakra, szüleim mindenképpen azt akarták, hogy tovább tanuljak érettségi után. Csak annyiban voltam biztos, hogy bölcsészeti szakra kell mennem. Szociológiára vettek fel. Nem is tudtam mi az. Azután szépen lassan betekintést nyertem a társadalomtudományokba és rájöttem, hogy a legjobb helyen vagyok. Ha más szakra vettek volna fel, talán el sem végzem az egyetemet. Ahogy egy szaktársam mondta: a szociológia egy olyan szemüveg, amit ha egyszer felveszel, már nem tudod anélkül nézni a világot. A szociológián belül a szociálpszichológia és társadalmi szerkezetről szóló elméletek érdekeltek a leginkább. A szociológia jelentősen hatott a fotográfiai szemléletemre. A tudományág kategorizáló szemlélete hat a témaválasztásomra és a sorozatok szerkesztésére, emellett fogékonyabbá váltam az apró részletekre is, amit szintén a szociológiának köszönhetek.

Pontosan mikor kezdtél el érdeklődni a fotó iránt?
Egy 2007-es amerikai utazás során vásároltam egy kompakt digitális fényképezőt. A tipikus turista képek mellett az utcai jelenetek is érdekeltek, jóllehet, a street photography létezéséről még nem is tudtam. Egészen magával ragadott, hogy milyen hangulatokat képes teremteni egy fotó, a valóságtól függetlenül. Mivel a világ rendkívül gyorsan változik, nagyon érdekesnek tartom, hogy a fotók segítségével megőrizhetünk olyan dolgokat, amelyek csak átmenetileg láthatók, vagy a képek nélkül a feledés örök homályába vesznek.

Hogyan sajátítottad el a műfajt?
Hamar függővé váltam. Ha úgy telt el egy nap, hogy nem csináltam egy képet se, már hiányérzetem volt. A fotózás a legértelmetlenebb helyzeteknek és fölöslegesnek tűnő várakozásoknak is értelmet tudott adni. Pár év után elkezdtem komolyabban is képezni magam, tanulmányoztam az elméletet és a fotótörténetet is. Igyekeztem minél több fotósról tájékozódni, és akik nagyon érdekeltek, azoknak a munkásságába jobban beleástam magam. Ilyen volt például Anders Petersen, Martin Parr, Charalampos Kydonakis (Dirty Harrry) vagy Daido Moriyama. A fotográfia mellett a festészetből és a pop artból is rengeteget inspirálódtam. Legutóbb Bécsben voltam Mark Rothko kiállításon, amely egészen lenyűgözött.

A legnagyobb tanítómesterem azonban az utca volt. A barátaimmal rengeteget jártunk „fotósétákra”. Alapelv volt, hogy mindig legyen nálunk gép, bárhová is megyünk. Még akkor is, ha csak a sarokra a boltba. A fotóséták hangulata azóta is meghatározó számomra. Maga a séta, a mozgás és a világ befogadása egy meditatív tevékenység. Főként akkor, ha az embernek nincs konkrét célja, hogy miért és hova akar menni. Ismeretlen helyeken szeretek leginkább felfedezni. Ezeken a fotósétákon pár év alatt 20-30 ezer képet lőttem el. A nagy részük persze silány kép vagy érdektelen klisé volt, de meggyőződésem, hogy így lehet igazán megtanulni a fotózás technikai részét. A tartalmi rész, a gondolati sík és mondanivaló elsajátítása pedig egy véget nem érő folyamat.

Mit adott a fotózás, hogy ennyire – saját szavaiddal élve – „fotománná” váltál?
A képkészítés számomra elsősorban egy belülről jövő kényszer. Viszont mindig azzal szembesülök, hogy ha nem keres pénzt az ember a fényképezéssel, akkor azt mondják rá, hogy egy hobbi fotós. Az én életem értelmetlen a fotó nélkül, úgyhogy ez inkább életforma, mint hobbi. És terápia is. A fotográfia segítségével próbálom feldolgozni mindazokat a hatásokat, amelyek az életem során érnek. Jókat, rosszakat egyaránt. Nagyon érdekel a tudatalatti és az álmok. Ezek megértéséhez is remek eszköznek tartom a fotográfiát. Amikor rájöttem, hogy milyen fontos nekem a fényképezés és a saját projektek, elkezdtem kialakítani egy olyan életformát, melyben a munka mellett van időm fotózni.

Fotózás közben bátran kísérletezgetsz is.
A véletlenszerűség és a kísérletezés nagyon fontos számomra. Nem izgat egy kép, ha már előre tudom milyen lesz. Egy projekt során pedig mindig valamilyen új technika vagy ötlet, illetve egy számomra új, ismeretlen helyszín felfedezése inspirál. Szeretek olyan dolgokkal próbálkozni, amelyeket még nem értek, és nem tudom pontosan, hogy működnek. Így születnek egészen meglepő fotók. A képeimet általában egy hónap után nézem vissza (hogy megszabaduljak az érzelmi kötődésektől), és a legjobbak szinte kivétel nélkül azok, amelyeknél nem is emlékszem, hol és hogyan készültek. A punktum például a legtöbbször valami olyan, amit a készítéskor nem is vettem észre. Ez a kiszámíthatatlanság és véletlenszerűség az, ami a legjobban izgat a fotózásban.

A review-n bemutatott egyik anyagod Ibiza keveset látott oldalát mutatja be. Hogyan jött az ötlet és a megvalósítás?
Régóta terveztem már, hogy a magyar télből melegebb éghajlatra menekülök, és 2018-ban ez sikerült is, amikor egy kedves barátom Ibizára költözött. Meglátogattam. Két hetet töltöttem ott, keresztül-kasul bejártam a szigetet, főként busszal. Úgy mentem oda, hogy szándékosan semminek nem néztem utána, a közhelyeken kívül szinte semmit nem tudtam Ibizáról. Már az első nap éreztem, hogy itt vár engem valami.

A turista szezon október végén ér véget, a bulihelyek bezárnak. Sok helyen még a McDonald’s és a KFC is bezár erre az időszakra. Ez az üresség és nyugalom, aminek pont az ellenkezőjét vártam, nagyon inspirált. Éreztem, hogy itt olyan dolgokat fogok tudni fotózni, amelyek nem elcsépeltek és nem túl dokumentáltak. A naplementék és a pálmafák kevésbé vonzottak, mint a furcsa műanyagba bebugyolált épületek vagy félig lebontott hotelek. Szürreális látvány volt ez a „télire elcsomagolt” sziget. Az itteniek is borzasztóan élvezik egyébként ezt az időszakot, hatalmas nyugalom lepi el ilyenkor a szigetet.

A másik bemutatott projekt a Pipe Dream, egy személyesebb anyag, amelyben nem egy témát dolgoztál fel dokumentarista szemlélettel, hanem igazán belülről jövő gondolatokat, érzéseket, hangulatokat öntöttél képi formába. Mesélj erről egy kicsit.
Ez a legfontosabb projekt számomra, egy könyvtervezetet mutattam belőle a Portfolio review-n. Egy négy éves periódust dolgoz fel az életemből, ami elég kalandos, színes, de egyben magányos és sötét időszak is volt.

A technikai megoldás és a végig azonos film használata adja a Pipe Dream vizuális egységét, így felszabadít engem a témaválasztás kényszere alól. A kiindulási pontom az álmok és tudatalatti kutatása volt. Rájöttem ugyanis, hogy a fényképezőgép alkalmas eszköz arra, hogy kapcsolatba lépjek a tudatalattival. Próbáltam úgy készíteni a képeket, hogy a lehető legkevesebbet gondolkodjak közben, főként csak az érzéseimre hagyatkoztam. Ha valamennyire beállítottam is egy képet, ügyeltem a véletlenszerűség használatára. Sok esetben a kép nem az exponáló gomb lenyomásakor készült el, hanem az utána érkező vaku villanásakor, az elkapott pillanatot gyakran nem is láttam. Négy év alatt rengeteg kép készült és fokozatosan kezdtem leválogatni őket. A válogatás és szerkesztés kulcsfontosságú, ebben nagyon sok segítséget kapok fotós barátoktól és a Random kortárs fotós csoport tagjaitól is, amely 2017-ben a tagjává választott. A folyamat során rájöttem, hogy ez a sorozat valójában arról a fájdalmas, nehéz, de néha örömteli és felemelő küszködésről szól, ami az életem. Igyekeztem megérteni magamat és világot, de ez gyakran egy elérhetetlen vágyálom, ahogy a sorozat címe is mutatja. Szeretem egzisztencialista fotográfiának hívni.

Min dolgozol jelenleg, mit várhatunk tőled a jövőben?
Már két éve dolgozom egy anyagon, ahol a természetes fényt kombinálom mesterséges piros és kék vakufénnyel. Nagyon sok lehetőség van ebben a projektben, még én sem látom pontosan, hogy milyen irányba fogom elvinni.

Van egy „álompanoráma” sorozatom is, melyben a tér és idő egy álomszerű panoráma képbe sűrítve jelenik meg. Ez egy technikailag elég nehezen kivitelezhető projekt, ráadásul időigényes is. Bizonyos értelemben a Pipe dream továbbfejlesztése.

Nagyon érdekel még a divatfotózásban és portrézásban rejlő művészi lehetőségek. A 70-es 80-as években Helmut Newton vagy Guy Bourdin nagyon magas szintre emelte ezeket a műfajokat, ilyen jellegű képeken folyamatosan dolgozom. És bár valóban vérbeli amatőr vagyok, a rengeteg befektetett idő és energia – remélem – meghozza azt az elismerést, amely még több kiállításban, illetve a képeim eladásában manifesztálódik.

Végezetül fontosnak tartom megemlíteni, hogy három fotós barátommal 2016-ban megalapítottuk a budapeststreet fotós kollektívát, ami azóta is egyedülálló Magyarországon. Nagyon szeretném, ha a jövőben erről a csoportról is többet hallanának az emberek, és szélesebb közönséghez eljutna a munkásságunk!