Meggyesházi Éda: A fiú a kamerával

A fotótörténelem a fekete-fehér munkáiról ismeri leginkább Jacques-Henri Lartigue-ot, géniusz amatőrnek tartották, aki ez édes élet pillanatait őrizte meg. Hatvankilenc évesen korára vált elismert fotóművésszé, a New York-i Museum of Modern Art-ban megrendezett hatalmas egyéni kiállításának köszönhetően pedig örökre beírta nevét a fotótörténetbe.

A Capa Központban látható egyéni kiállítása, melynek címe Life in Color, kurátora Csizek Gabriella, kiemelten foglalkozik a művész színes fotóival. Színes képei a teljes örökségének – amely összesen tizenkétezer negatívból áll – körülbelül az egyharmadát teszik ki. Az átfogó tárlaton felsorakoztatott nyomatok az eredeti pozitívokról készültek 2015 és 2018 között, és Lartigue legszemélyesebb világába engednek betekintést; szorosan és élénken végigkísérve szerelmeit, utazásait, boldogságának forrásait, életének legvidámabb pillanatait.

Lartigue 1894-ben született Párizs mellett, jómódú családból származott, már gyerekkorában elkezdett fényképezni, apja, Henri Lartigue bankár és amatőr fotós volt. Az 1880-as képalkotási forradalom előtt az amatőr kifejezés tisztán takarta a nem professzionális jelzőt. De a szárazlemez és az előre érzékenyített üvegnegatív megjelenésével (ezek lényegében megkönnyítették a fényképezési procedúrát), illetve a fényképezőgépek gyors fejlődésének köszönhetően a terminus jelentést váltott, és megszületett a ’komoly amatőr’ fogalma. Ezzel egyidőben Eadweard Muybridge és Étienne-Jules Marey a mozgás sajátossága iránt tanúsított tudományos érdeklődése felhívta a figyelmet a fotográfiában rejlő rögtöniségre is. A fényképezés nemcsak megjelenítette a szem számára láthatatlant, de tudományos célt is szolgált, ezen felül pedig népszerű hobbivá vált. Az 1890-es évekre számtalan kiadvány, használati útmutató született a komoly amatőrök kiszolgálására. Ebben a közegben mozgott és fényképezett Lartigue édesapja is, akinek személyes érdeklődése irányt mutatott a fiatal Lartigue-nak is későbbi munkásságában. 1

Lartigue, saját bevallása szerint ötévesen kezdett el fényképezni, bár ekkor még kamera nélkül. Miközben a többi játszadozó gyereket figyelte, felismerte, hogyha zárszerkezet módjára bizonyos időközönként becsukja és kinyitja a szemét, akkor az összes képet megőrizheti magában, amelyek tetszettek neki.

1910-re Lartigue már komolyan és önállóan fényképezett, a fényképezésben rejlő azonnaliság ekkor virágkorát érte és a sajtófotó standardje lett, egyben a modern dinamikus világ tükörképévé is vált. Lartigue képeihez az inspirációt a sportokban, a divatban és az elit társadalmi körök fényképezésében találta meg, miközben a századfordulóra a fényképezés olyasvalamit ígért, amit az illusztráció egyik korábbi formája sem tudott: a vizuális hitelességet.

Első publikált képe, amelyet a 6x13-as Nettellel készített, a La Vie au Grand air 1912-es januári számában jelent meg.

Folyamatosan dokumentálta saját és a körülötte élők életét; ez által alakított ki egy közös emlékteret, számtalan fényképet készített családjáról, barátairól, feleségeiről és szeretőiről.

Lenyűgözte a pillanat megragadásának lehetősége, a megismételhetetlen megörökítése, a sebesség és a technika mozgalmasságának átadása. Nemcsak a képalkotás volt szenvedélye, de az azzal járó újítások is, amelyek a fényképtémaiban is visszaköszöntek, hiszen a közeli szerettei mellett rengeteg képet készített korának technikai vívmányairól, mint például az autókról, repülőkről, de egyben a fényképészet fejlődése által biztosított azonnaliság is megragadta képzelőerejét. A technikai innovációkhoz való szoros kötődése és mély érdeklődése nem hagyta el idősebb korára sem; ahogy a személyautók és repülők használata mindennapivá vált, figyelme úgy fordult egyre inkább az űrutazás, a holdra szállás gondolata felé.2

Már fiatal korától lenyűgözte az elegancia és a stílus, erről árulkodik az utcán sétáló, elsiető emberekről készített megannyi fekete-fehér felvétele is; a háborúkat okolta azért, amiért a La Belle Époque életérzés eltűnt az emberek mindennapjaiból, talán ezért is volt, hogy fotográfiáin a 20. század borzalmai nem kapnak nyomatékos helyet. Ennek ellenére úgy gondolta, hogy minden időszak lehet boldog és minden ország lehet szépséges, ezt pedig a gyakori utazásain készített képein meg is mutatta, tudatosan átadta.

Festőművészként volt ismert, fotográfusként jóval később lépett a színtérre; az 1960-as években debütált fényképeivel a művészeti szférában. Festményein általában virágok, csokrok, flóra szerepelt, ezeknek a szeretete tisztán megmutatkozik színes fotográfiáin is. Lartigue úgy gondolta, hogy a festészet inspirációja belülről fakad, míg a fotográfiájé kívülről, a fotó elkészítése egy pillanat, a festészet viszont képes a tünékenyt megörökíteni. A fényképezés könnyű játék, míg a festészet mélyreható, introvertált folyamat. 1

A Life in Color című kiállításon látható színes fotóinak közvetlen hangvétele fekete-fehér munkáiban is megvan. Az 1963-ban, a MoMA-ban megrendezett kiállításán bemutatott fekete-fehér fotóinak többsége az első világháború előtt készült. A francia La Belle Époque személyes dokumentációjában nemcsak a könnyedség, az elit életének felhőtlensége látható, hanem az újra és újra megjelenő enyhe irónia, az apró vizuális poénok, néha akár a képen szereplők kontójára. Ez a fajta csipkelődő humor képes a fotók szereplőit közelebb hozni a nézőhöz, személyességet varázsolni az ismeretlen arcok mögé.

Ahogy Lartigue életét, úgy a kiállítás minden termét is végigkíséri az életszeretet visszatérő hangsúlyozása. A tematikusan felépített tárlat több szálon végigvezethető; egyrészt időrendi sorrendet követ – az egyik teremből a másikba lépve halad előre a múlt évszázadtól, illetve a Lartigue életében meghatározó szerepet játszó nők fel-feltűnnek, néhol dominálják a képeket. Az első teremben számos portré található Bibiről, teljes nevén Madelaine Messagerről, akivel 1919-ben házasodtak össze, majd a többi teremben is egymást követik a szerelmek; Renée Perce, Marcelle Paolucci, vagyis Coco, továbbá Florette Orméa, akit a művész 1945-ben vett feleségül.

Színes fotográfiáin nagy hangsúlyt kap a burjánzó növényzet, a tavasz állandó jelenléte, így a kiállításon szereplő képek nagyrésze is a termékeny tavaszi flórát vagy a gyümölccsel teli nyári hónapokat ábrázolja. Lartigue tavasz iránti olthatatlan vágyódása átüt még a téli képein is – ezeken a havas tájak szinte színházi díszlethez hasonlíthatók, a rajtuk megörökített emberi vidámság pedig lelkének múlhatatlan tavaszát közvetítik.

A kiállítás során egy másik huszadik századdal találkozunk, hiszen a képeken semmi nyoma a század háborúkkal és történelmi viharokkal sújtott időszakainak; az itt közzé tett életképeken a természet közelségében elköltött nyaralásokat, boldogságot láthatunk, ahol a tavasz és a nyár termékeny és burjánzó, a tél pedig, ha nem is napos, de szemet gyönyörködtető. Lartigue egy alternatív, virágokkal átszőtt és a nap melegével érlelt, szeretetteli időszakká alakította át a történelem talán egyik legtöbbet változó, legmélyebben dokumentált századát. Csak az utolsó teremben jelenik meg egyfajta kitekintés, a „leisure class” felhőtlen világából való ideiglenes kilépés, ahol a megszokott jómódú családi és baráti körön túl, egy pillanatra a mindennapi emberek felé fordul a művész optikája.

Apja mélyreható ismerete a fényképezésről, fiatalkori lelkesedése és a technika korai, részletes fejlődésének megismerése segítette abban, hogy ne a megszokott fotográfiai konvenciókat kövesse képalkotási folyamataiban, így megtalálta a saját vizuális nyelvezetét. Újításai közé tartozott a mozdulat, a mozgás pillanatszerűségének megjelenítése, de ezek a technikai újítások a társadalmi szférába is beférkőztek, hiszen a voyeurizmus egy új szintje is megjelent, ami egy új, modern önkép megalkotását idézte elő a „lezser én” megjelenésével. Az identitásnak ebben a szférájában a spontaneitás és a dinamizmus egyenlő a haladással, a kortárssal, a jelenkorival, ezáltal nemcsak saját generációjának attitűdjét definiálta, hanem modern fotográfia jövőjét is.1

Felismerte és elkapta azokat a pillanatokat, amikor az emberek felfedik önmagukat egymás előtt, a képek szereplői egymás tudatában vannak, és ezáltal mi is megismerhetjük a gondolataikat.3

Bár izgatta a fényképezés folyamatos fejlődésében egyre erőteljesebben megjelenő azonnaliság, munkásságát azonban a tudatos képalkotás jellemezte, képeit sok esetben újrakomponálta, megvágta, a színekhez és a kompozícióhoz való szoros viszonya pedig egyértelműen kiderül 126 kötetes személyes albumából. Fényképalbumait alapvetően azért kezdte el összerendezni, mert már fiatalon lenyűgözte a múló pillanat megőrzésének gondolata, részben ez vezette a fényképkészítés felé, másrészt pedig az albumba rendezés segítette ezen pillanatok archiválását. Egészen kisméretű albumokban kezdte meg a gyűjtést, ám hamar méretet váltott, mivel rájött, a kis méret egyáltalán nem érdekli, végül pedig sok méret kipróbálása után a nagyméretű albumok mellett maradt. Gyerekkorától fogva ugyanazt a méretű és elrendezésű albumot használta, egészen élete végéig. Ezek a rendszerbe szedett könyvek többet jelentettek számára puszta memoárnál; nem a rend és rendszeresség megteremtése érdekelte, hanem az idő megállítása.

Azt vallotta, nem ő találja meg a képeinek a tárgyait, hanem azok őt – ő csak megfigyelőként van jelen. Képeinek témái szóltak hozzá, és az említett időmegragadás érdekében a képeit minél gyorsabban szerette elkészíteni – ezt a képességét egykori teniszkarrierjének tudta be, amelynek során gyors reakcióidejét kifejlesztette, szemét pedig élesítette.2

Megrögzött naplóíró volt, minden nap írt. Jegyzetei mindenre kiterjedtek, almanachszerű lejegyzései emlékeztetőül tartalmazták az adott nap létrehozott fotók rajzát. Csak olyan képeket készített, melyek tárgya lenyűgözte, elvarázsolta, amely megörökítése lelkesedéssel töltötte el.4 Szenvedélyből fényképezett. Elsődleges célja a valóság megragadása – amikor az élet igazán gyönyörű, boldog és derűs, nem pedig egy ideális világ megörökítése –, a felhőtlen élet visszatükrözése volt; ezáltal képalkotásában nem játszott szerepet az elmúlástól való félelem, az emberi élet mulandósága. Emellett a szentimentális nosztalgia gondolata sem késztette az alkotásra, hiszen saját bevallása szerint sosem nézte vissza fényképeit, helyette újabb kalandokat, megörökíthető vidám pillanatokat keresett életében.

A jó fotó megalkotására Lartigue szerint igenis létezett megfelelő pillanat, habár ez csak a másodperc töredékére fedte fel magát. A pillanat felismeréséhez érezni annak közeledtét, tehát a fénykép elkészítésének meg kell előznie a fényképkészítés gondolatát. Fényképei a valóság egy szegmensét interpretálták; a valóság számára túl gyönyörű és illékony volt ahhoz, hogy meg lehessen egészében ragadni – ebből is látható, hogy nemcsak a szemével, de az megérzéseivel és a szívével együtt készítette fotográfiáit.

Színes fényképeihez ambivalens viszony fűzte; szerette magát az eljárási módot, a képi végeredményt, de a technika korai jellemzői nem engedték meg, hogy tartós színű kópiákat készítsen. Idővel koptak, színük megváltozott, finomságuk pedig nagyon gyorsan elveszett, így a pontos kompozíciójú képek már nem tudták visszaadni a valóság azon szegmensét, amelyet Lartigue meg szeretett volna örökíteni.

Jonh Szarkovszki szerint Lartigue elkötelezettsége a szabadság és a derű felé nemcsak fotográfiájában, hanem életszeretetében is gyökerezett. Sikerének kulcsa a médium szeretetében és önnön géniuszában rejtőzött, nem pedig a médium széles vagy mélyreható ismeretében, az esztétika elméletében vagy szakmabeliségében.2 Lelkesedése legendás volt, ez abból is kiderül, hogy ez életében szereplő nőkről, családról, barátairól, majd később hírességekről temérdek fényképet hagyott hátra.

1986-os halála előtt hét évvel, 1979-ben a francia államra ruházta át teljes fotográfiai hagyatékát. Az ő szemében az elkészített fényképek és az önmagunkban hordozott emlékképek sosem váltak el. Nem a tragédia megtagadása volt a célja azzal, hogy szomorú, szívszorító vagy tragikus témák nem sűrűn szerepeltek a képein, csak azok megőrzésével nem értett egyet; saját emlékezetéből – amely majdnem teljesen eggyé vált az évtizedek során elkészített és szorgosan megőrzött fényképalbumokkal – is kitörölte azokat. Átfogó fotográfiai munkásságával a huszadik század képi emléknaplóját teremtette meg, amelyben a saját életének a legkedvesebb pillanatai mellett örökül hagyta nekünk a század napos oldalát is.

Lábjegyzet:

1. MOORE, Kevin: Jacques Henri Lartigue: The Invention of an Artist, New Jersey, Princeton University Press, 2004, pp 565-572.
2. Jacques-Henri Lartigue Masters of Photography, 1983, British Broadcasting Corporation, London
3. SZARKOWSZKI, John: The photographs of Jacques-Henri Lartigue, New York, The Museum of Modern Art, 1963, pp 3-4
4. MAVOR, Carol: Reading Boyish, Durham, Duke University Press, 2007
5. JEFFREY, Ian, Photography, A concise history, London, Thames and Hudson, 2010