Cséka György: Rémálomra hangolt pixelek, David Lynch: Small stories

Az immár három éves Budapest FotóFesztivál gerincét általában két kiemelt kiállítás alkotja, az egyik egy nemzetközi „sztárkiállítás”, bármit jelentsen is ez, másik egy hazai esemény. 2017-ben a Magnum fotóügynökség egy kevésbé ismert fotósának, inkább a második vonalba tartozó Alex Webbnek a képeit láthattuk, 2018-ban Sandro Millert, aki bár elvben „bő három évtizede meghatározó alakja az amerikai fotográfiának”i, ez inkább az alkalmazott fotóra áll, és amíg Webb-et a Magnum neve „adta el”, addig Sandro Miller John Malkovich neve nélkül valószínűleg nem jutott volna sztárkiállításhoz. 2019-ben David Lynch-re és fotográfiáira hárult a szerep, hogy a fesztivál húzóneve legyen. Erre minden további nélkül alkalmassá tette eleve filmtörténeti jelentőségű életműve, de a szélesebb közönség körébe is újra berobbant és sikert aratott Twin Peaks sorozat folytatása miatt.

David Lynch kikerülhetetlen filmes életműve mellett számtalan művészeti ágban is tetemes mennyiségű munkát alkotott. Festészeti munkássága a legterjedelmesebb, hiszen eleve festészeti pályán indult. A festészet mellett a fotográfiába, zenébe, könyvírásba, videóklip-készítésbe, főzésbe, saját termék eladásába stb. belekóstoló alkotó azonban, ha a teljes életművét nézzük, majdhogynem tipikusnak nevezhető pályaképet mutat. Azoknak az alkotóknak a csoportját, példáját erősíti, akik egyetlen művészeti ágban tudtak igazán korszakfordítót és egyénit alkotni, egyéb művészeti tevékenységük ennek inkább csak magas színvonalú utózöngéje, derivátuma. A befogadásban persze előbb-utóbb a korszakalkotó művész egész életműve része lesz a kánonnak, mert minden egyéb alkotás „a nagy művet” értelmezi, értelmezheti, ezért érdekes, izgalmas, figyelemreméltó. Különösen, ha egy ilyen hírhedten homályos, nyugtalanító, a logikát, az egyszerű narratívát elkerülő, komplex, többértelmű filmeket megalkotó, és művét explicite soha nem magyarázó alkotóról van szó, mint Lynch. vAmit Lynch tisztán fotográfiai munkáiból jelenleg ismerünk, egyéb elszórt publikációk mellet, amelyekben képzőművészeti tevékenységét mutatja be,ii az a 2014-es The Factory Photographsiii címmel megjelent és 1980 és 2000 között készült fekete-fehér gyárfotóit tartalmazó könyv, amelynek a képei nem mutatnak különösebben eredeti fotós tehetséget, inkább a műfaj szokványos stilisztikai jegyeit hordozzák, némileg komorabb tónusra hangolva. 2017-ben jelent meg az aktfotóit tartalmazó Nudes.iv Ez az album sem sokkal több a jól ismert, alapesetben szexista fotográfiai műfaj klasszikusainak utánérzésénél, bár helyenként már a filmes lynch-i stilisztikával.

A Small stories képei a Maison Européenne de la Photographie-val való együttműködés során, annak 2014-es kiállításárav születtek 2013-ban. A tárlat 2014 óta Európa különböző városaiban vándorol, 2015-ben Brüsszelben, 2017-ben Belgrádban, 2018-ban pedig Lisszabonban volt kiállítva.

Az anyag nagyobb sorozatokra és kisebb egységekre, egyedi képekre tagolódik. Nagyobb sorozatok a Fej 1-15, Enteriőr 1-11, Ablak, fejjel (11db), Csendélet 1-5. A szóló művek között van a Nő az ablakban, pisztollyal, és a Nő pisztollyal, amelyek ugyanazt a valószínűleg Lynch által megformált női alakot ábrázolják, majdnem teljesen identikus módon, így együttes szerepeltetésük több mint kérdéses. Egy másik munka, a Hét gyertya pedig színvonalát tekintve lóg ki az egyébként 55 képet számláló tárlatból.

Az képek Lynch filmes univerzumának kontextusát megidéző instalálásban jelennek meg. A munka, Szarka Klára kurátor kijelentése ellenére („ez a fotóanyag azért is nagyon különleges, mert olyan értelemben nevezhető retrospektívnak, hogy David Lynch teljes alkotói pályájára visszatekint”vi) nem retrospektív, betű szerinti értelemben sem lehet az, hiszen egyetlen évben, 2013-ban keletkezett. Emellett a fotók stilisztikailag, megformálásukban, mondandójukban sem tekintenek vissza a teljes életútra. Kérdés, hogy milyen életútra tekintenének vissza, a filmesre vagy a fotográfiaira? Van-e egyáltalán önmagában is megálló fotográfiai életmű? Ezt mintha a kurátor is kétségbe vonná, hiszen a munkákat a teljes életműben próbálja elhelyezni, „teljesen” értve a filmekkel keretezett egyéb műfajokat, amelyek közül itt a festészetet emeli ki: „Lynch örökifjú, de mégis csak elmúlt hetven, és hetven felé közeledve visszatekint az életútjára. A korai kísérleti fekete-fehér filmjeitől kezdve a képzőművészeti munkásságán át a Twin Peaks elemeiig szinte minden itt van.”vii

A bemutatott fotók Lynch fotográfiai életművének eddigi legjobb alkotásai, kevésbé bevett műfajok, stílusok utánérzései. Mindössze saját filmes-és festészeti munkáinak atmoszféráját, alak-és jelkészletét működtetik egy másik műformában. Érdekes azonban, hogy a pálya kezdetéiig nyúlnak vissza inspirációért, és alapvetően abban a világban is maradnak meg, ez pedig a Radírfej (1977), és persze, a korai kisfilmek univerzuma.

Mint oly sok alkotó, Lynch is mintha ugyanazt a művet fogalmazná újra és újra, így alapvetően mindegy, a fotók mely korszak kontextusának látványát idézik. Bár hangsúlyos, hogy Lynch számtalan interjúban megemlíti, hogy filmes életművéből a Radírfejet tartja a legtökéletesebb művének. A fotográfiák világa, ahogy a Radírfejé is, a nyomasztó, groteszk, megmagyarázhatatlan, a rémületesség és otthontalanság atmoszféráját jeleníti meg. Ennek a világnak a szereplői a kísérteties és torz, embernek alig tekinthető alakok, vagy inkább Beckett figuráihoz hasonló véglények, vagy ezek testrészei, és a meghatározhatatlan borzalmat közvetítő rovarok és egyéb, a valóságban tisztán pozitív képzeteket keltő állatok, mint egy játék nyúl. A művek világa, egyes motívumai, különösképp a rovaré, az animalitásé, Beckett mellett, ha további irodalmi párhuzamok után kutatunk, a Lynchre egyébként nagy hatást gyakorló Franz Kafka műveit is eszünkbe juttatják. A formák, a mániákusan visszatérő fej stilisztikailag hol Francis Bacon festészetére, hol a szürrealista festészetre, Giorgio de Chirico-ra emlékeztetnek. Bacon munkásságának hatását mutatja az Ablak, fejjel sorozat színpadi tere, a tér rácsai között lebegő, immár test nélküli, amorf, krumplira, de a Radírfej csecsemőjére is emlékeztető valami.

Figyelemreméltó a képek megformáltsága, az alkotó látványosan nem él az egyik bevett fotográfiai eszközzel, az élességgel, és szinte mindegyik képen egyfajta festészeti textúrával dolgozik, homállyal, életlenséggel, puha körvonalakkal, továbbá, a digitális technika alapanyagával, a pixelekkel. Ezeket különböző erősségben, fokozatban keveri, rétegezi egymásra, azaz nem homogén életlenséggel vagy elpixelesítéssel dolgozik, arányuk sorozatonként, de akár képenként is változik.

Befogadói, sőt, szakmai visszajelzések is meghökkentségről tanúskodnak és hibaként emlegetik a képek pixelességét, holott ez jelen esetben tudatos döntés következménye, érdekes kísérlet egy másfajta textúra megalkotására, amely nem az analóg film szemcsézettségét próbálja felhasználni. Másik jellegzetesség a nyílt montázsjelleg, az alkotó nem dolgozza el, nem tűnteti el az össze nem illések jeleit, ami mindenképp a fotók javára szolgál. A képek világa ebben az értelemben is meghatározhatatlan térben és időben, minden elem, figura minden helyen és időben megjelenhet, előúszhat, ami az alkotások álomjellegét erősíti.

David Lynch ezekkel a képekkel sem mond azonban mást vagy újat, mint amit legjobb filmjeiben már jóval komplexebben, gazdagabban, fantasztikus virtuozitással megformált, vagy éppen dekonstruált. A valóság nem az a ki- vagy megismerhető, békés és jó szándékú közeg vagy televény, aminek hisszük, ahogy a benne élő, belőle kinövő emberi, állati lény sem az. Homályban tapogatózunk, és nem egymásért, hanem egymás ellen, és alig van valami, ami reményként felcsillanna ebben az egyszerre sötét, ellenséges, de vidám, abszurd, sőt esetenként békés, kedves, ártatlan, de mindenképp (rém)álomszerű, és rekonstruálhatatlan narratívájú univerzumban.

Lábjegyzet:

1 http://www.budapestphotofestival.hu/sandro-miller-malkovich-malkovich-malkovich-tisztelet-a-kamera-mestereinek/ 2019.03.14.
2 Lynch, David: Images, Hyperion, 1994., Uő.: Someone is in My House, Prestel, 2019.
3 Giloy-Hirtz, Petra: David Lynch: The Factory Photographs, Prestel, 2014.
4 Lynch, David: Nudes, Thames & Hudson, New York, NY in association with Foundation Cartier pour l’art contemporain, Paris, 2017.
5 https://www.mep-fr.org/2014/01/13/david-lynch-small-stories/ 2019.03.14.
6 https://24.hu/kultura/2019/03/01/david-lynch-kiallitas-fotokiallitas-mucsarnok/ 2019.03.14.
7 Uo., 2019.03.14.