Pfisztner Gábor: Mi szeretnél lenni?

Gőbölyös Luca: Árnyékutazó Sanghajban

Furcsa, beazonosíthatatlan helyszínek, kulisszajellegű városi látképek, kisebb-nagyobb csoportokban pózoló alakok, semmi különös. Vagy talán mégis? Nem vagy csak alig látszanak az arcok, elfedik őket a különféle motívumok: sapkák, maszkok, orrok, fülek, bajszok. Nagyon is ismerősnek hat mindez: a tipikus helyzetek, beállítások, a vicces kis rajzos formák, minták. Mindenfelé ilyen képekkel találkozhatunk a közösségi médiafelületeken, amelyeket „applikációk” formájában használhatunk, illetve válhatunk azok részévé mobileszközeinknek köszönhetően instant módon és megszakítás nélkül. Ha követjük barátaink, ismerőseink vagy hozzátartozóink ilyen jellegű tevékenységét, akkor mindenképp jól ismert az, ami itt feltárul. Legalábbis első látásra.

Gőbölyös Luca 2017-ben hosszabb időt töltött Sanghajban, ahol egy korábbi munkáját, az Árnyékutazót gondolta újra, pontosabban az újragondolás inkább folytatást jelentett, vagy jelentett volna, ha minden az előzetes elképzelések szerint alakul. De mégsem egészen így lett. Ahhoz azonban, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, amit látunk, és értsük is azt, ami a képek létrejöttekor történt, érdemes felidézni Gőbölyös korábbi projektjét. 2001-ben egy New York-i tartózkodás idején fogalmazódott meg benne az „árnyékutazó”, egy olyan figura, aki a turisták által előnyben részesített helyeken fel-felbukkan a háttérben, így később szükségszerűen épp ezeknek a turistáknak a felvételein részévé válik emlékeiknek, családi történetüknek. A fényképek segítségével „virtuálisan” beutazta a világot, képe eljutott számos olyan helyre, ahol fizikailag soha nem járt, megjelent olyan terekben, amelyek amúgy ismeretlenek maradtak volna számára. Az árnyékutazó feltűnése ugyanakkor lehetőséget adott új kapcsolatok kialakítására, a párbeszédre, az ismerkedésre.

A helyszínek, ahol az árnyékutazó felbukkant, sokszor felismerhetetlenek, máskor inkább csak sejtetik, hol is járt, bár az ott lévő sokaságból látszik, hogy kedvelt célpontok lehettek. Mégis, sematikusak maradnak, konkrétságuk jelentőségét veszti, de érdektelen is. A fontos a fényképhez kötődő elbeszélés, az ott átéltek felidézésének a lehetősége, a történet, amely gazdagítja a családi archívumot és a belőle táplálkozó emlékezetet.

A New Yorkban megkezdett munka Budapesten folytatódott. Az előbbi helyszínen Gőbölyös még maga is csak egy lehetett a számtalan turista közül, míg az utóbbin épp a turista ellenpólusát testesítette meg. Helyszínnek mindkét városban az odalátogató turisták számára az útikönyvek által kijelölt fontos, ezáltal előnyben részesített pontokat választotta, ahol a felvétel készítésének pillanatában „belesétált” a főleg egymást fényképezgető látogatók készülő képének a terébe. A turista adott esetben nem is vett észre semmit az egész akcióból. A legtöbbször úgyis megjelentek a háttérben az ott mászkáló idegenek, és gyakran akaratuk ellenére is egymást fényképezték. A lényeg a „pillanat igézetének” rögzítése volt, amely pillanatba belehelyezték hozzátartozóikat és a helyszín fragmentumait. A jól megkomponált – azaz a szokásos sémákat nem felülíró, azokat elfogadó, sőt alkalmazó – felvételt az árnyékként felbukkanó Gőbölyös így elrontotta, hisz a klisék közé belekerült egy zavaró tényező, amelynek jelenléte a képen pózoló családtagokban csak akkor tudatosult, amikor később maguk is láthatták a felvételeket. A készítő számára az emlékezést segítő, a pózolók számára pedig helyettesítő kép így kiegészült egy olyan részlettel, amely szándékuk ellenére más irányba terelte az emlékezést.

Az alkotó az akcióval nem csak a turista rituális cselekvését destruálta, kizökkentve a fotografáló és pózoló embereket megszokott és rutinná vált tevékenységükből, de az emlékezés későbbi folyamát is megzavarta intervenciójával, mivel ettől kezdve ő is része lett azoknak a történeteknek, amelyek a felvételekhez tapadtak. Az alkotó jelenléte és ennek a jelenlétnek a konstitutív funkciója, egyben saját szerepe a mű létrehozásában, ugyanúgy beleíródott ezekbe a történetekbe, mint az utazás és a fényképkészítés pillanatának emléke.

Az akciót, a művészi beavatkozást azonban nem csak a turistafotók örökítették meg. A helyszínen jelen volt egy további személy is, akinek az volt a feladata, hogy rögzítse a nála lévő fényképezőgép segítségével azt a pillanatot és helyzetet, amikor a helyszínen lévő utazó elkészíti saját fényképét. Így ezeken a felvételeken nem csak a más képterébe behatoló művész lett látható, hanem a „családi fénykép” és annak közvetlen kontextusa a fényképet készítővel együtt. A szándékosan „amatőrnek” ható képek így megidézték a turista felvételeinek sematikus kompozíciós elveit, az előképek hatását a helyszín megválasztásában, a technikai hiányosságokat és a kisebb-nagyobb hibákat is. Lényegüket tekintve hasonlóvá váltak a turista felvételeihez, aki szintén a helyzetet akarta általa megmutatni, és a jelenlét bizonyságaként felmutatni, „megörökíteni”, a pillanat élményét megtartani, felidézhetővé, újra elevenné, átélhetővé tenni, működésbe hozni valamit, ami csak elevenségében érvényes igazán.

A korábbi mű folytatása szempontjából Sanghaj jelképes. New York az ezredfordulón még meghatározó pénzügyi és kulturális központnak számított, úgy tűnt, hogy a World Trade Center tornyainak lerombolását követő sokkot is kiheveri. Budapest annyiban játszott fontos szerepet, hogy Gőbölyös itt otthon volt, nem kívülálló, nem egyike az idelátogatóknak, hanem az a helybéli, aki a turisták számára valójában láthatatlan, a díszlet, a kellék része. Sanghaj ez alatt a csaknem két évtized alatt a gazdasági folyamatok átalakulása és a technológiai változások okán nemzetközi szinten is meghatározó központtá vált. A helyszín választása azonban nem csak emiatt fontos. Kínában, mint ahogy más ázsiai országokban is, a fényképezés eredendően idegen, a nyugati kultúra részeként jelent meg. Kétségtelen, hogy az itt élők közel százötven év alatt teljes mértékben adaptálódtak hozzá, és elsajátították azokat a „társadalmi gyakorlatokat”, amelyek szorosan hozzátapadnak ehhez a „kulturális formához” (Peter Osborne). Minden bizonnyal megfigyelhetők különbségek is, elsősorban a „személyes használat” során, hisz számukra talán kevésbé van jelentősége annak a „mágiának”, amely a múltat a mostban is mindig jelenvalóvá teszi.

A helyszín megválasztása így különös, de nagy jelentőségű a projekt folytatása szempontjából. Míg a korábbi tapasztalatok alapján az tudható volt, hogy a „nyugati” turisták miként viselkednek ilyen helyzetekben, addig csak a nyugaton már tapasztalatokkal rendelkező kínai utazók magatartásából volt az levezethető, hogy ők miként reagálnak a sajátjuknak, megszokottnak, jól ismertnek tekintett környezetükben. Így előzetesen fontossá váltak azok a kérdések, hogy mi módon lehet láthatatlannak maradni, észrevétlenül beavatkozni? Tudható-e előre, miként reagálnak majd, miként működik az intervenció, amelynek lényege a korábbi akciók során is a kritikai viszony lehetőségének a megteremtése volt? Az is fontos különbségnek tekinthető, hogy az eltelt csaknem két évtizedben a „nyugati” utazók „fényképhasználata” is lényegesen átalakult, bizonyos szempontból tudatosabbá, átgondoltabbá vált. Ezért releváns volt az is, hogy hogyan lehet „megzavarni” most ezeket a helyzeteket, miként lehet előidézni azt, hogy a beavatkozás hatékony legyen.

A turisták (ebben az esetben kivétel nélkül kínai állampolgárokról van szó, akik saját országukon belül utazva keresték fel Sanghajt) természetesen váratlan módon reagáltak Gőbölyös Luca, az „európai ember” jelenlétére. Az intervenció most is megtörtént, de nem az előre elgondolt módon, arra ugyanis nem is nyílt lehetőség. A művész puszta feltűnése (természetesen a „külföldi turista” álcáját viselve) az adott helyszínen elegendő volt ahhoz, hogy megváltoztassa a jól rögzült, örökölt, átvett viselkedésmintákat (vagy épp ellenkezőleg, éppen ezeket hívja elő). A titokban, észrevétlenül, csak utólag felfedezett árnyékutazó itt akaratlanul is az események – és a szó szoros értelmében a helyzet – középpontjába került. A jelenlévők, őt meglátva, meginvitálták, hogy legyen ő is az élmény, a képkészítés élményének részese, így viszont azonnal kiemelték az észrevétlenségből. Bár a művész láthatóvá vált, mégsem lepleződött le. Az őt körülvevők csupán a szórakozási faktor növelésének lehetőségét látták benne, az élmény fokozásának, a szórakozás egy lehetséges módozatának eszközét. Gőbölyös Luca, továbbra is inkognitóban, az idegen, a távoli szerepét játszotta, aki hirtelen kuriózumként, szokatlan és érdekes elemként tűnt fel, akit a fényképezkedők ki- és felhasználva játékuk részévé tették.

A projekt továbbgondolásakor szintén nem volt előre sejthető, hogy az utóbbi években elterjedt, a mobileszközökre tervezett és programozott „applikációk” teljesen átformálják a „fényképezés gesztusát”. Ezek az „applikációk” ugyanis a felvételkészítés sajátos meghosszabbítását jelentik, kiterjesztését annak az élménynek, amelyet a fényképezés jelent, egy újabb funkciót tesznek hozzáférhetővé, a játék továbbjátszható. Ezek az „appok” valójában a „képfeldolgozás” fázisát hozzák időben közelebb a képrögzítéshez, helyben elvégezhető, a kép a pillanatnyi hangulatnak, a helyzetnek megfelelően kiegészíthető, továbbgondolható, újraalkotható. Ebben az esetben pedig az utóbbi néhány évben népszerűvé vált megoldásokról volt szó, amelyek segítségével az emberi test, az arc megváltoztatható, eltorzítható, átalakítható, illetve kiegészíthető, végső soron a felismerhetetlenségig, az azonosíthatatlanságig. Az „applikáció” így, szükségszerűen, fölszámolja a bizonyítékjelleget, amely a fényképkészítés eredeti célja, tehát a jelenlét tényének alátámasztása, igazolása. A helyszínek ismét, sőt még inkább lényegtelenné, de legalábbis másodlagossá válnak, ezáltal nem is igazán felismerhetők, de semmiképp sem karakteresek. A mobilapplikáció által felkínált „filterek”/szűrők/matricák – lényegében parányi képelemek – elfedik az arcot, átalakítják a személy testi megjelenését, átformálják fizikai adottságait, aki így egy kölcsönzött külső mögé húzódik vissza. Az csak a felhasznált „applikáción” múlik, mennyire tűnik „valószerűnek” az így átváltoztatott test és arc. Mindennek szükségszerű következménye, hogy már nem a jelenlét igazolásán van a hangsúly, hanem a pillanatban átélhető pozitív érzés maximalizálásán, amelynek része lehet a közös, illetve magányos játék lehetősége.

A külső segítő ezúttal is részt vett az akcióban, de most kulturális mediátorként is. Szerepe hasonló volt, mint korábban. Jelen volt a helyszínen, rögzítette a felvételek létrejöttének pillanatát, körülményeit, dokumentálta a művész jelenlétét a helyzetben. Egy kívülállói pozícióból leleplezte, egyúttal pedig egy új formában meg is konstruálta az egész helyzetet. Lényeges viszont, hogy a korábbi változatnál az ő felvétele nem különbözött a turista fényképétől (technikai értelemben természetesen lehettek akkor is eltérések pl. színes/fekete-fehér, dia/negatív és papírkép), a jelenlegi akció során azonban a turista, mint egyben user/felhasználó, az „applikáció” alkalmazója a helyszínen, a felvételkészítés újabb fázisaként nyúlt azokhoz a „filterekhez”, amelyekkel azonnal módosította is a rögzített látványt. Így az átfedés nem volt megoldható a segítő által készített és a helyszínen a turista kamerájával megalkotott felvétel között, míg a korábbi verzióban a segítő pozíciójától függően, ennek legalábbis elvi lehetősége adott volt. Utólag természetesen az „applikáció” használatával a mobileszközre feltöltött képek módosíthatók, kiegészíthetők, amivel utalni lehet az eredeti gesztusokra, de ez már egyértelműen egy másik szinten léphet csak működésbe.

Sanghajban az árnyékutazó kilépett a fénybe, utólag felfedezett „zavaró tényező” helyett főszereplővé vált mások felvételein, ezáltal magába integrálta a „rendszer”, így lehetetlenné téve a kritikai viszony megteremtését, az utólagos reflexiót. A másfajta nézés és értelmezés horizontja teljességgel beszűkült, pontosabban ki sem nyílt. A művész szándéka az eredeti elképzelés szerint nem realizálódhatott, ez mégsem kudarc: éppen azért nem, mert rávilágít arra, miként változnak viselkedési mintáink, attitűdjeink, szándékaink a technikai változások függvényében, ezzel leleplezve saját naivitásunkat, másrészt rámutatva a technológia valójában evidens módon jelenlévő, bár sokak által még így is alábecsült hatalmára.

Gőbölyös Luca sanghaji intervenciójából újabb felismerések és következtetések adódtak, miközben ráirányította a figyelmet lényeges változásokra (is), és rámutatott arra, hogy a korábbi akció abban a formájában ott már nem kivitelezhető. A fénykép szerepe mint bizonyíték, az ahhoz való viszony átalakulása, a turista fényképezési szokásainak megváltozása, az „emlékképkészítés” jelentőségének csökkenése, a pillanatnyi élmény tapasztalatának intenzívebb megélése, akár az emlékkép jövőbeni meglétéből fakadó információtöbblet feláldozása árán is, amely során már képkészítési helyzet is élményforrás (korábban ez inkább nyűgnek számított), kiegészítve azzal, ahogy az alkalmazás használata újabb élményeket generálhat (a választás folyamata, a döntések, a komikum megjelenése az alkalmazásnak köszönhetően) — mind része ennek.