Kincses Károly: Életjelek a Semmi partjáról

A magyar fényképezés története telis, de teli van figyelemre méltó személyekkel, életművekkel, eseményekkel. Ők és ezek a honi gyakorlatban éppen ugyanúgy elfelejtődnek, kihullanak a köztudatból, a közbeszédből, mint a névtelen fényképezgetők. Ezen a téren nincs lényegi különbség. Ám, ahogy nem épülhet masszív új ház megfelelő alapok nélkül, nem lehet és nem is lesz igazán jó a magyar fotó ezek alapos ismerete nélkül. Akad ugyan néhány megszállottnak nevezett személy, akik hajlandók újra és újra szórni a borsót a falra, de láthatóan nem túl nagy hatásfokkal sikerül ez nekik. Nekünk.

Volt egy fotós, aki költő volt. Volt egy műfordító, aki a klasszika-filológia tudója volt. Volt egy tanár, aki művészettörténész lett. Egyik sem igazán és mégis mindegyik. Rácz Istvánnak hívták, magyar volt, de a mai Szlovákia területén született, politikai meggyőződése miatt vegzálták a magyar hatóságok, később Csehországban, Finnországban élt. Baloldali volt, hitt a kommunizmus eszméiben, de habozás nélkül beállt önként a finn hadseregbe, hogy a Suomit megtámadó, agresszor szovjet hadsereg ellen harcoljon. Skandinávia volt a választott tágabb hazája, de a finn, svéd, norvég, lapp mellett megírta, lefényképezte Svájc középkori művészetét, a primitív népek által ránk örökített tárgyakat, és még mennyi mindent! Megjelent könyveinek száma csaknem nyolcvan, puszta felsorolásuk is meghaladná cikkünk terjedelmét.

Mai történetem róla szól. Róla, aki nem halt meg még olyan régen, hogy indokolt lenne az ismeretlensége a szakmai és nem szakmai köztudatban. Ha valaki most azzal tromfolna, de hiszen éppen mostanság volt kiállítása a Fugában, éppen most avattak emléktáblát a lakóházán, attól megkérdezném: a több tízezres fotós, szépírói, műfordítói szakmából hányan tudnak erről, netalán hányan voltak ott személyesen? Könyvespolcunkon hány könyve van a megjelent több tucatnyiból, és ha akad is, vajon forgatjuk-e őket megfelelő gyakorisággal? Meggyőződésem szerint minden egyes ilyen újraélesztési kísérlet – mint az emléktábla, a kiállítás, a róla időről időre megjelenő szövegek, újra kiadott könyvei – hosszabbít csak fizikai értelemben véget ért életén, és újabb esélyt jelent, hogy az utánunk következő generációk is tudják majd mihez kötni a Rácz István nevet. És akkor hal meg végleg és visszavonhatatlanul, ha már nem lesz, aki emlékezzen rá.

Különleges ember volt Rácz, számos olyan dolog esett meg vele, ami velünk, közönségesebb halandókkal nem. Nemcsak hogy megélte ezeket, de megadatott neki az a képesség is, hogy a vele megesett történeteket leírja, lefényképezze, személyes emlékezetét így integrálva a közösségi tudatba. Míg erre az írásra készültem, gyors egymásutánban újraolvastam mindhárom önéletrajzi könyvét, végignéztem sok száz képét. Nem túlzok, de olyan ajtót nyitott ki előttem, amin betekinteni, bizony mondom, felettébb érdekes volt. És a történetek, képek mellé társult még ez a végtelenül szerény, jó humorú, és öniróniára is hajlamos ember, s ez már több mint elég, hogy megint, újra a szívembe fogadjam. Anno, múzeumigazgató koromban leveleztem vele, és már akkor meghatottak nagy ákombákom betűkkel írt postai küldeményei, melyeket egyre gyérülő látása még lehetővé tett számára. Sokat tudó, de tudásával nem kérkedő, közvetlen embert ismerhettem meg személyében.

Bár filosznak készült, és voltaképpen kényszerűségből lett választott új hazájában autodidakta módon fotográfus, mégis sikerült neki egy új fotós műfajt kitalálnia. Addig (és nagyjából most is) a művészeti könyveket többnyire műtörténészek, esztéták írták és írják, melyhez az illusztrációkat innen-onnan válogatták össze. Csak ritkán fordul elő, hogy ugyanaz a személy mindkét területen egyformán jártas legyen, fényképezőgépével írja meg egy-egy kor művészetét. Rácz könyveiben ezt kapjuk. Az ókortól napjainkig, Európától Óceániáig, tárgyaktól a képzőművészet különböző műnemein át az építészetig, szinte minden művészeti ágban és korban jártas volt, látta az összefüggéseket, látta a tárgyalkotó embert a műtárgy mögött, és ettől könyvei, képei mind tárgyi tudásban, mind vizuális megjelenésben nagyon mívesek, kidolgozottak, és nem győzöm ismételni, hihetetlenül alázatosak. „Az volt a törekvésem, hogy a bemutatott tárgyakról – legyen az kővéső, bronzékszer, középkori templom vagy annak freskói, esetlenül faragott szentkép vagy a népművészet alkotása – olyan képekkel számoljak be, hogy az alkotójuknak, ha látná, ne kelljen megrovó pillantást vetnie rám, mondván: ejnye, ejnye, amit én olyan szépen megcsináltam, azt te hanyagul fényképezted […].”i

1959-ben jelent meg az első könyve A finn középkor műkincsei címmel, és ennek sikere sok-sok évtizeden keresztül megalapozta a további életét. Ezek után felhagyott az addig megélhetését jelentő fotóriporterkedéssel, a továbbiakban már nem is csinált mást, csak a saját fényképeivel illusztrált művészettörténeti könyveket. Azt viszont elképesztően széles palettán. Kezdődött a finn középkorral, majd korszakról korszakra haladva eljutott a teljes finn képzőművészet bemutatásáig. Sikerült neki a legnagyobb finn könyvkiadóval olyan megegyezést kötni, hogy megrendeltek tőle egy általa illusztrált, nyolc nagy formátumú könyvből álló sorozatot. Könyvenként 200-240 egész oldalas kép mutatta a műtárgyakat, s egy tömör bevezetés magyarázta el mindegyik stíluskorszak történetét, jellegzetességeit. Ezzel létrejött az a piacról addig hiányzó könyvtípus, amelyben az érzéki benyomások domináltak, a mívesen fényképezett képek, tárgyak vezették át az embereket az adott korszak művészetén. A pontosan fogalmazott képaláírások segítettek az orientációban, s a szövegek csak helyükre illesztették a képekből nyert ismereteket, érzeteket. Méltán volt sikere ezeknek a könyveknek, és ne feledjük, ezelőtt csaknem hatvan esztendővel ezelőtt született meg erről Rácz ideája. A finn lapok, miközben dicsérték a könyveket, így summázták véleményüket: „Lám, egy külföldről jött embernek kellett felfedezni azt, hogy nekünk milyen értékeink vannak, amelyek mellett szinte vakon mentünk el.”ii Miután első finn művészeti könyvét megcsinálta, egész hosszú életét Európa különböző múzeumaiban töltötte. Szaktudásával, hiteles személyiségével, szerénységével elérte, hogy a legnagyobb múzeumok tárlói, raktárai is megnyíljanak előtte, s az általa választott tárgyak a saját fényképein keresztül álljanak össze Művekké. Művészeti tárgyakról készített művészi felvételeket, mégsem gondolta magát Művésznek. „Mi az ilyen műtárgy-fényképezésnek az alapelve? Én a magam tevékenységét legfeljebb úgy tudnám művészeti munkának nevezni, ahogy egy hegedűst, vagy zongoristát is művésznek nevezünk. Ezek az előadóművészek nem alkotói a zeneműnek, ők reprodukálják, tolmácsolják azt. Az előadóművészek első kötelessége a tökéletes hűség. Egyetlen hangjegyet sem szabad kihagyniuk, rosszul játszaniuk. – Ha igazán megérdemlik a művész nevet, akkor éppen ez az alázatos, átélt tolmácsolás lesz a fő törekvésük. […] Ugyanez áll az én mesterségemre is. Ha egy témakörrel foglalkozni kezdtem, igyekeztem azt minél jobban megismerni. Rengeteget olvastam hozzá, és amikor egy egyiptomi szobrot, vagy osztyák fa-fétist fényképeztem, éreznem kellett, hogy ezt alkotója milyen lelkülettel, elgondolással csinálta. Bele kellett élnem magam az ő gondolatvilágába, és alázattal, a részleteket, a műalkotás anyagának minőségét is hangsúlyoznom kellett […].” iii Nem gondolom, hogy ma tanulság nélküliek lennének ezek a mondatok. Göncz Árpádtól származnak ezek a gondolatok: „Soha nem készült fotósnak. S aztán mégis az lett, világhírű fotográfus. Műtárgyfotóiból készült albumai tették ismertté idehaza, Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Dániában és Svájcban, ahol könyvei kiadóra találtak […]. A világ a műtárgyfényképezés egyik legavatottabb mestereként, annak művészeként tartja számon. Ő magát a műtárgyak alázatos, átélt tolmácsolójának tartja […].”iv De nem csak fotográfus volt, hanem mindenekelőtt művelt, tudós ember, aki személyiségével hitelesítette az általa készített képeket, könyveket. Életműve szétbogozhatatlan módon fon össze eltérő művészeti ágakat, s miközben szépíróként olvasmányos könyvekben ír magáról, koráról, az általa választott művészeti témákról, értő szemmel válogat a művészettörténet mindmegannyi tárgya között, készít róluk műtárgyfotókat, sőt még a műfordítás sem idegen tőle.

„Vejnemöjnen ujja pengett, hárfájának húrja zengett,
hegyek rengtek, dombok döngtek, sziklaszirtek is dörögtek,
kövön csillogó víz csobbant, hullám ringott homokparton,
vén fenyőfák vígan voltak, még a tuskók is táncoltak.”v

Kalevala fordítása úgy jelent meg, hogy a kalevalai korból, tehát a kereszténység felvétele előtti két évszázadból származó tárgyak általa válogatott és fényképezett színes fotóival illusztrálta a könyvet. Szöveg és kép hihetetlen összhangba került egymással. Rácz célja az volt, hogy ezúton is bizonyítsa, hogy a Kalevala címen ránk hagyományozódott nemzeti eposz nem a képzelet szülte mesevilág, hanem a régmúlt korok szóbeliségen alapuló dokumentuma. Amikor az énekmondó arról regél, hogy Ilmarinen a csodakovács miket kalapál, akkor ő megmutatta, hogy milyen szép kovácsoltvas fegyverek és ékszerek maradtak ránk a régmúlt időkből. Sikerült Rácz Istvánnak egy könyvben egyesítenie az amúgy persze szervesen összetartozó tárgyi és a szellemi kultúra emlékeit, nekünk csak be kell ülnünk a kényelmes fülesfotelbe, ölünkbe venni a könyvet, s máris időutazunk… Mielőtt persze nagyon beleélnénk magunkat, és túlzó módon lelkesednénk, olvassuk csak el, mit írt 1984-es önéletrajzában Rácz: „Már beléptem a 76. évembe. Ez lenne tehát a nyugodalmas, derűs öregség kora. Valamicskét még mindig dolgozgatok, hiszen épp a svájci felvételeimből sikerült még több könyvet összeállítanom. Ilyen »nyugdíjas kori« vállalkozás volt, hogy nekiálltam a Kalevalát lefordítani. Tulajdonképp puszta hobbiból csináltam, bebizonyítani magamnak, hogy tudok-e még magyarul? Nagyon meglepett, hogy erre odahaza kiadó is akadt, ami azt jelentette, hogy odahaza megjelenő könyveim tiszteletdíjával Márta húgomat tudom segíteni.”vi Hát, ilyen ember volt Rácz István.

Ennek az alapjában véve nyugodt, filosz típusú embernek hosszú élete csupa vándorlásból, küzdelemből állt, ami többnyire nem saját akaratából, hanem a kényszerítő körülmények hatására következett be. Elég, ha csak életének színtereit sorolom, aki a részletekre is kíváncsi olvassa három önéletrajzi elemekkel jócskán átszőtt, képekkel illusztrált könyvét, vagy az ide szerkesztett, zanzásított, keretes kronológiát. Tőketerebesről Budapestre, onnan Szegedre, onnan Sárospatakra, onnan Budapestre, majd Pozsonyba vitt az útja. A következő helyszín Prága, majd Helsinki, onnan Budapest újfent, csak közben lezajlott egy világháború. Pestről Sárospatak, majd az ország másik vége, Békéstarhos, vissza Budapestre, de ez sem igazán jószántából. Helsinki, Hilterfingen, Bern, azután Svájcból vissza az utolsó állomásra Helsinkibe. Öt ország, számos város, kilencven év, átszőve szinte az egész huszadik század oly sok történésével. Hogyan vélekedett erről a leginkább érintett? 1963-ban kezdte írni a Semmi partján címet viselő emlékiratát, amelyet ezzel fejezett be: „Akárhogy nézem, akárhogy forgatom: sem értelmét, sem magvát nem találom, hogy minek éltem. S ennek az életírásnak aligha lesz más tanulsága, csupán annyi: szeszélyes véletleneknek, vakon sodró történelmi erőknek, meglepő okoknak és kiszámíthatatlan okozatoknak kusza szövevénye az élet, amelyben szándék, okos terv, mértéktartó józanság, helytálló becsület ugyan keveset számít. Nem arra tart az én ladikom, amerre hajósa irányítaná, hanem ahová az ár sodorja.”vii Hogy ezeknek a kiábrándult, keserű mondatoknak van-e létjogosultsága általában, vagy Ráczot illetőleg, ki-ki döntse el maga.

Lábjegyzet:

1 Rácz István: Egy fotográfus vallomásai, Békéscsaba 1988. 10–11. o
2 Rácz István: A Semmi partján, Magvető Könyvkiadó Budapest, 1991. 545. o.
3 Rácz István: Egy fotográfus vallomásai, Békéscsaba 1988. 13–14. o.)
4 Rácz István: Csöndes vizeken, Polar Könyvek, Budapest, 1998, 5.
5 Kalevala, Negyvennegyedik ének, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980.
6 Önéletrajz, 1984, a szerző adatbázisában.
7 Rácz István: Csöndes vizeken, Polar Könyvek, Budapest, 1998, 8.