Bordács Andrea: Barátok közt, Beszélgetés Dallos Lászlóval a 2K-ról, a szombathelyi undeground csoportról

Az utóbbi években különösen kiemelt figyelem vetül a közép-európai országok 70-es, 80-as évekbeli művészetére, az egyéni életművek mellett, az ekkoriban működő különböző csoportok és tendenciák iránt megnőtt az érdeklődés. Az eddig is jelentősnek tartott alkotók mellett újabban mások is a fókuszba kerülnek. A művészeti vásárok és galériák számára is kiemelt jelentőséggel bírnak, hisz ma ez a legkeresettebb időszak a gyűjtők számára. Budapest-centrikus művészeti életünkben gyakran elkerülik a figyelmünket a más városokhoz köthető kezdeményezések. Ilyennek számít a szombathelyi 2K csoport (Bonyhádi Károly, Dallos László, Liszy János, Rosta József), amely a 80-as években működött. A csoport a Dallos László által vezetett fotószakkörből alakult. A 2K-ról az alapítóval beszélgetünk.

Bordács Andrea: Kitől tanultál fotózni, és egyáltalán mióta csinálod?

Dallos László: Körülbelül a gimnáziumi éveim óta. Az egész talán azzal kezdődött, hogy a képekben való gondolkodást a gimnáziumi filmszakkörben kezdtem el megtanulni. A film nagyon érdekelt ezeken az években, részben a szakkör és a tanárnőnk, Gróf Edit hatására. És mindenképp rendező vagy operatőr akartam lenni. Mégis az ELTE magyar-orosz szakára jelentkeztem, ezt a nyelvet tudtam volna abszolválni, de nem vettek fel. Akinek nem volt legalább egy diplomája, annak esélye sem volt, hogy bekerüljön a Filmművészetire, ráadásul minimális volt a felvehetők száma, szóval elég reménytelennek tűnt. De elkezdtünk amatőrfilmezni, és csináltunk filmeket. A Savaria Karneválon volt az első bevetés, egy AK 8-as gépet kaptunk kölcsön. Az eredmény siralmas lett, én egyszerűen kétségbe estem attól a képi minőségtől, amit a vásznon láttam viszont.

B. A.: És mik voltak ekkor a kedvenc filmjeid? Emlékszel még?

D. L.: A teljes francia újhullám, de Godard volt az első helyen, a világa számos meglepetést hordozott. Az ő személyiségét és jellegzetességét kedveltem legjobban. Truffaut-tól Alain Resnais-ig mindenkit, valamiért minden mozit szerettem, az orosz és a közép-európai filmeket is.

B. A.: Kit? Tarkovszkijt?…

D. L.: …Igen Tarkovszkijt, de szerettem a lengyeleket, Wajdát, Cybulskiért meg rajongtam. Olyan szemüveget akartam, mint neki volt a Hamu és gyémántban. Aztán a Masszinaki lett hasonló, amiért nagyon irigyeltem. És szerettem a magyar mozikat is. Azok annyira testközeliek voltak, hogy azt hivatalból is szeretnem kellett. Azután Fellini, Pasolini, Antonioni. A Nagyítást, amit különben nyolcszor láttam, először Pesten néztem meg a Filmmúzeumban, kifejezetten ezért utaztam fel. Azt hallottam akkor, hogy a Mokép nem fogja forgalmazni, csak a Filmmúzeumban vetítették. Az volt az első, de még láttam nyolcszor. Azt szoktam mondani, hogy kilencszer láttam, mert az utolsó az duplán számított. Azidőtájt lett kedvenc gépem a Nikon F Thomas módra. Az utolsó előadásra két jegyet vettem és elvittem magammal a gépemet is, övé volt a másik hely. A Nagyítás rituális programmá vált, minden év szeptemberében „levetítettem” a fotószakkör első összejövetelén. Persze csak szóban, mert akkor még nem volt sem videó, sem kópia.

B. A.: Úgy tűnik, hogy szemléletileg a képeidre jobban hatott a film, mint a fotó. De hogy jött akkor a fotó?

D. L.: Mivel a filmezés technikai adottságai és a lehetőségeim nem elégítették ki az igényeimet, adta magát az a lehetőség, hogy fotózzak, laboráljak, a kópiáim tónusaira pedig magam legyek a garancia. Eladtam a bélyeggyűjteményem legértékesebb darabjait, vettem egy Praktisixet és nekivágtam a kalandnak. Jártam a Savária Fotóklubba nálam idősebb és lelkes emberek közé, sok technikai tanácsot kaptam, mindenhol bizalom és segítőszándék vett körül. Jákfalvi Elemér, a Vas Népe fotóriportere – nekem akkor még bácsi volt, ha felmentem a szerkesztőségbe, hogy kellene egy 50 mm-es Flektogon nagylátószögű objektív, de ha kiderült, hogy aznap este neki is kell, akkor azon gondolkodott, hogy hogyan oldhatja meg mással, hogy oda tudja adni az objektívet.

B. A.: És milyennek képzelted a jó fotót? Téged miért érdekelt ez a médium?

D. L.: Úgy képzeltem el, hogy minden képemmel mondani akarok valamit, olyan felelősségtudattal, hozzáállással és intenzitással csinálom és készülök rá, hogy szavakkal megfogalmazható tartalmak jöjjenek ki belőle. Mondanivalót akartam a képekben, olyat, amilyet a versekből, az irodalomból tanultam. Sokat olvastam. Nagyon sok verset, sokat tudtam kívülről is. Az is lehetne akár az embernek egyik életcélja, hogy József Attila összes versét tudja, és elzarádokoljon Párizsba a Rue du Vieux Colombier-i hotelba, ahol József Attila élt 1926-ban, vagy leülhessen szemben a járdaszegélyre és elmondhasson néhány József Attila verset magában vagy félhangosan.

B. A.: A mai napig is eléggé különválik az, amit te szerettél volna, és csináltál is, vagyis az, ami szól valamiről, ezt szokták konceptuális fotónak nevezni.. Amit te csinálsz az más, mint a puszta látvány, a fény megtörése és csillogása. Szombathelyen voltak mások is, akik így gondolkoztak? Vagy, hogy jött össze a 2K?

D. L.: Noha jó emberek voltak, és szerettem beszélgetni velük, a munkáikat látni, és részt vettem abban, amit akkor is „megvetettem”, azaz hogy beadtuk a képeket, mindenki a heti vagy havi termését vitte magával, majd az okos emberek összedugták a fejüket, és kielemezték a képeket. Én életkorilag is még kis taknyos voltam akkor, de olyasmi instrukciókat adtak, hogy például vágjak le ebből egy centit stb. Nekem nem erről szólt a fotográfia. Nem a kompozíció tudatossága volt a fontos, ahogy az esztétikai normafelelősöknek. Engem az teljesen hidegen hagyott, hogy például a havas tájban megy egy ember és a kép mely pontján helyezkedik el éppen.

B. A.: Te melyik képeddel voltál megelégedve , hogy azt mondtad, ez jól sikerült , és megveregetted a saját vállad?

D. L.: Volt olyan, szinte mindegyik… Ez így elég fellengzősen hangzik, de később elmagyarázom, miért és hogyan értem.

B. A.: Szombathelyen kik foglalkoztak komolyan a fotóval akkoriban, amikor te belekezdtél?

D. L.: Kevés fotóst ismertem, alapvetően csak a fotóklubból. Volt a szakmai rész, és voltak a riporterek a például a Vas Népénél, mint Nagy Ottó, aki fiatalon veszítette el a látását. Akkor még az említett Jákfalvi Elemér, Tóth Imre – ők is jártak a fotóklubba –, Bundi, Szabó Endre, Keppel Miklós – ők mind Fényszövösek voltak. 1968-ban kerültem közéjük mint színes laboráns, ezt mi kezdtük el Bundival.. Az is elég siralmas dolog volt, de legalább a szakmában dolgoztam, és ez nem vált hátrányomra, csak később unalmassá. 1968-tól 1976-ig voltam ott. Ennek az a jelentősége, hogy ott megtanultam a szakmát. Riportot is csináltam, műszakit is, meg műtermit.

A Fényszövben mindenki részt vehetett szakmai kiállításokon, és aki díjat hozott el, azoknak növelték 1 forinttal az órabérét. Aztán mikor én is elhoztam pár díjat, akkor ez már megszűnt, soha egy fillért nem kaptam érte.

B. A.: Milyen képeidért kaptál díjat?

D. L.: Hát fényképeztem koncerteket, Omegát, Koncz Zsuzsát, szóval ilyeneket. Meg főleg riport jellegűeket. Ja, és be kellett adnom a Súlyemelőt is. Ott kegyesek voltak hozzám, az elnök is. 1970-ben Szombathelyen volt a Súlyemelő Európa Bajnokság, és megbíztak a plakátja fotójával. A plakát jelentős sikert aratott a szakmában is, meg a közönségnél is. Az ilyen munkáim saját, személyes megbízásaim voltak.

B. A.: Ez a kép megvan még, vagy van róla másolatod?

D. L.: Van, ráadásul millió élményem fűződik hozzá. Az egész különleges esemény volt számomra. Az MTI-n, a Vas Népén és rajtam kívül senki sem fotózhatta a versenyeket. Én megfogadtam a főnökömnek, hogy minden nap végigfotózom a versenyt, és másnap reggel legkésőbb 10-kor a képek a szolgáltatóház sarkán a kirakatban lesznek. A szakma, a riporterek, akik itt voltak, kollégának tekintettek, és befogadtak engem maguk közé, hívtak is, hogy menjek velük zsánerezni. Ráadásul beléphettem a laborjukba, ott lehettem, amikor az egyik hírügynökségtől bérelt képtávíróval küldték a képeket az MTI-be, onnan szerte a világba, láthattam azt a technikai parkot, amivel dolgoztak a háttérben.

B. A.: Azért alapvetően ez más világ, mint amit te szerettél volna, ez alkalmazott munka.

D. L.: Persze, de annyira nyitott és annyira kíváncsi voltam mindenre, ami a fényképezéssel kapcsolatos, hogy mindent tanultam, amit lehetett. Ez hozzátartozott, ahogy most is, érdekel minden, mert a technika ott van a mindennapjaimban, szinte naprakész vagyok, minden technikai újdonságban, számítógéppel dolgozom. Így történhetett meg, hogy új szerelmemet, a Nikon legújabb csodáját a tokiói megjelenés napján megkaphattam.

Számomra a fotózás – technikai sport lévén – szorosan összefügg az eszközeivel is. Kölcsönösen hatnak egymásra. Egy jó technikai háttér inspiráció, akár egy hangszer. Mint egy hegedű vagy egy zongora! A szakmai felkészültség hangszerismeret!

B. A.: Miért és hogyan léptél tovább?

D. L.: Idővel hiányérzetem kezdett lenni a fotóklubbal kapcsolatban, kicsit csappant is az aktivitásom, főleg, amikor a Módos Gábor elment, meg hát privát sértődéseim is voltak. Kiállítást szerveztek Grazban, többször is volt ilyen tartományonii belüli tárlat. Közülünk én szerepeltem a kiállításon, de nem én mentem a delegációban a fotóklubot képviselve. Akkor nagy jelentősége volt, ha valaki kimehetett nyugatra, és ez nekem nagyon rosszul esett, hogy én szerepelek, és más megy képviselni a klubot. No, nem örök harag, de dacra mindig szükségem volt. És akkor kezdtem érezni a szükségét, de nagyon határozottan, hogy csinálni akarok valamit. Egyszerűen hiányzott, hogy nincs még egy ilyen közösség, ahol hasonlóképp gondolkodnak, mint én.

B. A.: Hogy találtál ilyen közösséget?

D. L.: Arra gondoltam, hogy az MMIK-ban,iii akkor még Ifjúsági házban, kellene egy ellen- fotóklubot csinálni. Bejelentkeztem, és igent mondtak rá, sőt örültek neki. Közművelődési programként meghirdették: hímző szakkör, kerámia szakkör, aztán népi tánccsoport és ott volt közöttük a fotószakkör. Egy klubhelyiség minden szerdán a rendelkezésünkre állt.

B. A.: Az eszközöket is fizették, ami kellett hozzá?

D. L.: Hát igen, de nagyon szerény módon kell elképzelni.

B. A.: És hogy működött?

D. L.: Szerintem jól, illetve nagyon rosszul. Ez a két véglet azért van, mert voltunk páran, akiknek ez bejött, de volt egy csomó ember, akinek nem. Sok fiatal, középiskolás meg felnőtt is eljött párszor, aztán lemorzsolódott, mert nekik nem ez kellett.

B. A.: Tehát ők olyasmit szerettek volna, amit te konzervatív szemléletűnek tartasz?

D. L.: Igen-igen, én meg azt hangsúlyoztam, hogy ez ne olyan legyen, hanem legyünk kicsit „kortársak”, vagy kicsit merészebbek.

B. A.: Voltak, akikkel jól tudtál együtt dolgozni ebben a fotószakkörben? Meddig csináltad ezt a fotószakkört?

D. L.: 12-13 évig. Az előbb kérdezted, hogy az MMIK-ban megvoltak-e az anyagi feltétételek. Hát az alapvető technikai felszerelést meg tudtuk venni, a labor-felszerelést. Gépe mindenkinek volt, de a laborunk szerencsétlen módon együtt működött a kerámiaszakkörrel. Képzeld el, a rendkívül kényes, tisztaságot igénylő nyersanyag, együtt a kerámia szakkörrel, ami tiszta agyag, föld, homok, sár. Ott laborált először Jociiv is.

B. A.: A fotóban voltak olyan technikai újdonságok akkor, amit meg kellett tanulnod?

D. L.: Hogyne, bár sokkal lassabban fejlődött a technika, csak keleti gépek voltak, az amatőr fél életén át azt használta. Nyálunkat csak a könyvtárban található fotómagazinok képein, hirdetésein csorgattuk. Kevés és szegényes volt a szakirodalom, de tanulnivaló mindig akadt.

B. A.: Mikor jöttek azok az emberek, akik hasonlóan gondolkodtak a képről, a fotográfiáról, mint te?

D. L.: De hiszen, ott voltak. A szakkörben, csak meghatározóbbak voltunk, a foglalkozásokat követően elvonultunk, beültünk valahova. 1978-ben rendeztük az első FMK kiállítást, én akkor már tag voltam, de a kiállítás nagyon gyatrára sikerült, szánalmas volt a fogadtatása mert csak egy kis vidéki, amatőr fotószakkör voltunk. De a második kiállításunk 1980-ban nyílt, azon már mind 2K-ként szerepeltük, és ennek a kiállításnak már olyan volt a fogadtatása, amit vártunk. A 2K, ez volt „a mi kis négyesünk” – én így neveztem magunkat, mert a Trabantomba négyen fértünk be. És mindenhova elmentünk.

B. A.: És ti intellektuálisan is szorosabban együtt működtetek, mint másokkal?

D. L.: Igen, meg barátilag is. Olyannyira, hogy ez okozta végül a konfliktust is, a fotószakkör megszűnését, vagyis a lemorzsolódásokat, mivel mi ott egy külön frakció voltunk.

B. A.: És ki is volt a négy barát?

D. L.: Liszy János, Bonyhádi Karesz, Rosta Joci, és én. Liszy volt szerintem a legkarakteresebb közöttünk, és neki volt a legsajátságosabb a képi és szellemi világa és egy nagyon egyéni életformát közvetített. Most így visszagondolva már akkor voltak olyan tulajdonságai, amelyek nem egészen voltak „egészségesek”, a viselkedése és a megbízhatatlansága.

B. A.: A képei alapján talán teátrális figurának tűnik, a képei eléggé színpadiasak.

D. L.: Ez abból adódhatott, hogy amikor az új MMIK megnyílt, akkor azért kaptunk ott egy jó műtermet, meg egy jó labort, amelyet tulajdonképpen egyedül a János használt. Neki nem volt más lehetősége… Őt amúgy már korábban is ismertem, tudtunk egymásról. Vegyésztechnikusi végzettsége volt, és a Köjálnál dolgozott.

B. A.: Őt vegyészeti szempontból érdekelték a fotónak ezek a folyamatai?

D. L.: Igen, ezért emeltem ki, és ez jön vissza a képein, a belenyúlásokban, színezésekben, meg a képkorrekciókban.

B. A.: A színezés is ebből fakad, és az is, hogy szerepjátékok vannak benne?

D. L.: Igen, a teátriális jelleg pedig azért van, mert tényleg nagy helyiségben volt a fotószakkör, János mindig ott tartózkodott, és a hely adta magát. Szép fehér fal, meg az egész környezet inspirálta, néha félrelépett, ivott, és érdekesen gondolkodott. Így találta ki mindezt, különösen, hogy nem okozott problémát neki, hogy megszólítson egy lányt vagy felvigye oda. És volt is egy kis nyüzsgés ott a házban.

B. A.: Igen, a képeken is látható ez, mármint hogy rendelkezik pszichedelikus élménnyel.

D. L.: Igen, és ezt azért tartom fontosnak, mert János volt a leghitelesebb, egészen különleges dolgot csinált.

B. A.: Rosta Joci hogy került a képbe? Vele hogy ismerkedtél meg? Tanítványod volt?

D. L.: Igen, ő az első pillanattól kezdve járt a fotószakkörbe. Láthatóan érdekelte a fotózás, lelkes volt, termékeny, hiteles és őszinte.

B. A.: Miben volt más, mint a többi diák, hogy így feltűnt neked?

D. L.: Volt egy sajátságos életérzése, volt egy baráti köre a saját korosztályából, de befogadtak engem is, csak én nem tartottam velük szombatról vasárnapra. Nem mondhatom, hogy eleinte lett volna bármilyen fotós szemlélete. Ezeket a srácokat, ezeket a bulikat, ezeket az életformákat fényképezte, és ennek olyan bája, meg hitelessége volt, amitől az ember feltételezte róla az érdeklődést… Később Jocit felvetettem a suliba magam mellé, mert én nem győztem egyedül a sok feladatot. Főleg, amikor felvettek engem a Szövetségbe, akkor utána kaptam munkaidő-kedvezményt, nem nyolcóráztam, csak 6 órát dolgoztam.

B. A.: Bonyhádi Karesz mit csinált, vagy hogy került oda?

D. L.: Ez is jó kérdés. Tulajdonképpen őket kéne megkérdezni. Nem tudom szétválasztani, hogy ott mélyült-e el a kapcsolatunk. Karesz animációs filmmel foglalkozott, mármint filmkészítéssel…

B. A.: …Azt hittem, grafikus volt.

D. L.: …És grafikus, csak a képi világában. A fotó addig is jelenthetett neki valamit, mert az emlékeim megcsiklandozása után kiderült, hogy a húgommal együtt járt a gimnáziumi fotószakkörbe, sőt még bábozott, és a húgommal közösen jártak bábszakkörbe is.

B. A.: Az rögtön nyilvánvaló lett, hogy ti négyen nemcsak a fotószakkörön belül, de egyébként is nagyon hasonló módon gondolkoztok? Szóval ez látványos volt, ez a „mi négyen”, mert ez egy csapat volt?

D. L.: Igen, ez látványos volt, amikor az FMK-ban bemutatkoztunk, ami nagyon fontos életrajzi adat mindannyiuk számára, mert ezután a kiállítás után, mind a hármukat felvették vendéghallgatónak a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába. (Csak a történeti hűség miatt említem, én akkor már alapító stúdiós voltam.)

B. A.: Az elnevezés hogyan jött? Mit jelent? Valaminek a rövidítése?

D. L.: Ez az elnevezés úgy jött, hogy a mi kis négyesünk először Fotókör néven futott, mert sem fotóklub, se fotószakkör nem akartunk lenni…

B. A.: De azért úgy éreztétek, hogy kell egy név is…

D. L.: Pestre mentem és Városföld környékén utat építettek tele útburkolati jelekkel, és megláttam ezt a 2k felfestést. Megálltam, nagyon szép őszi idő és táj volt különben, beálltam úgy, hogy látszik az árnyékom meg az autóé, és megcsináltam ezt a képet.

B. A.: Jó is az a fotó…

D. L.: Amúgy rendszeresen mutogattuk egymásnak a képeinket, akár szervezett formában, akár csak úgy, foglalkozáson kívüli alkalommal. Egymásba folyik, amit én fényképeztem és a 2K-s dolog…

B. A.: Igen, de hát mind a négyetek számára ez az időszak az, amikor a saját fotóitok a 2K fotói is voltak. A 2K után azután folytatódott a saját pályátok. Mondtad, hogy olyan fotót akartál készíteni, amelyet tudatosan csinálsz…

D. L.: Az nagyon az elején volt, és akkor olyanokat is csináltam. Az volt az elhatározásom, hogy mindenáron valami megfogalmazható tartalmat keressek a képben. Ilyen a Vakablakok, ilyen a Kapcsok. A Súlyemelő kilóg ebből.

B. A.: A Kapcsok miről szól tulajdonképpen? Tudom, hogy nagyon népszerű. A tömegtől való különállás? Vagy társkeresés?

D. L.: Millió ember van egyedül a tömegben, de kell, hogy legyen közöttük kapocs. Ez az ember párkeresési igénye… Igen, most is népszerű ez a kép. Padosv is szeretné megvenni, de nem adom.

B. A.: Nekem ez egyszerre az összetartozást, és a másoktól való különbözőséget jelenti. Ahogy az egyformaságban a különállók összetartozását.

D. L.: Az is hozzátartozik a történetemhez, hogy a Népművelési Intézet volt az amatőr mozgalmaknak, az amatőr fotómozgalomnak is a központi helye, ahol Réti Pál volt az előadó, aki nem tudni miért, nagyon szeretett engem, szerette a munkáimat. Ők láttak rá az amatőr mozgalom minden területére, Réti Pali bácsi látta, hogy a fotószakkört is én csinálom. A Népművelési Intézetnek volt egy központi alkotótábora, amelyik minden nyáron mindig más városban ütötte fel a fejét. Salgótartjántól Szegedig, Miskolctól Pécsig és így tovább…

Létezett egy ingyenes központi telep, ahol két hétig együtt voltuk, dolgozhattunk, és kiváló előadásokat hallhattunk minden nap. Társművészetekről, zenéről, képzőművészetről és filmről. Mindenből kaptunk előadást, Féja Sanyitól kezdve, Földes Imréig, Vekerdi Tamástól, Horányi Özsébig stb., szóval mindenki tartott nekünk előadást. A kis telepeken más is volt, az is jó volt, de a filmről itt hallhattunk a központi telepen.

B. A.: Mely városokban voltak jelentős amatőr mozgalmak?

D. L.: Nagy fotóklubok elsősorban Pesten, a Bem rakparton, másodsorban Vácott működtek, a szombathelyinek (Savaria Fotóklub) is jó híre volt egyébként. Aztán sokan kerültek ki Debrecenből, Szegedről és Pécsről, ahol a Mecsek fotóklub nagyon jó nevű volt, na meg Baján, Sopronban, Győrben.

B. A.: Abból nem volt hátrányotok, hogy nem pestiek vagytok? A pestiek nem voltak jobban láthatók a szakma számára? Vagy az nem számított?

D. L.: Szerintem nem, én legalábbis nem éreztem belőle semmi hátrányt. A hátrányok olyanok voltak, hogy az ember kevésbé tudott elmenni minden olyan rendezvényre, ami érdekelte volna, a pestieknek erre több volt a lehetőségük, mert ezeknek a programoknak a jó részét Pesten rendezték.

B. A.: Mit tudsz, mennyire van feldolgozva szakmailag, fotótörténeti szempontból ez az amatőrmozgalom?

D. L.: Azt nem tudom, hogy most mennyire van, de azt tudom, hogy az én időmben, mennyire volt feldolgozva, ugyanis nekem stócban van még a mai napig az az anyag, amit anno a Népművelési Intézet adott ki, stencilezett, és amit mindig megküldtek nekünk. Albertini Béla és a felesége (aki könyvtáros volt) egy alapos bibliográfiát szerkesztett, amely minden cikket feldolgozott, ami adott évben megjelent. Most ilyesminek nyoma sincs.

B. A.: Ezek mennyire kerültek be a fősodorba, és benneteket érdekelt egyáltalán, hogy bekerültek? Vagy így értelmetlen a kérdés?

D. L.: Végül is foglalkoztunk vele, és be akartunk kerülni, de nem azért akartunk csak bekerülni, hogy írjanak rólunk, hanem ez volt az egyetlen megvalósulási lehetőség. És így kerülhettünk kapcsolatba olyan emberekkel, akik engem is felvettek az FMK-ba. Nagyon jó érzés volt Vetővel és másokkal találkozni.

B. A.: Mennyire foglalkoztak veletek azontúl, hogy Albertini Béláék ezt így feldolgozták? Megjelentek rólatok cikkek ezekben a fotós szakmai lapokban?

D. L.: Nem tudom, mennyire foglalkoztak, bár nem hiszem, hogy érdemeinknek megfelelően. Velem igen, velem nagyon sokat, ahhoz képest, hogy mennyi képet mutattam be. Pali bácsit említettem az előbb. Volt egy bemutatkozásom Szekszárdon, a telepen belül, ahol kiválasztottak 5 embert, és akkor az az 5 ember volt a program. Egyszer azt mondtam Pali bácsinak, amíg nem tudom, hogy a kép az enyém, amíg nem vagyok biztos abban, hogy kiadhatom a kezemből mint az én képemet, addig nem adom ki. Így kevés képem van tulajdonképpen. Míg mások több száz fotóról beszélhetnek, nekem van 20-25-30. Nem is tudom, mennyi, de nem több. De amit kiadtam, azokről tudom, hogy jók, és szeretem őket.

B. A.: Ez a csoport meddig működött együtt, és mi okozta, amikor már nem?

D. L.: Két dolog miatt ment szét: egyrészt János meghalt, másrészt Joci Bécsbe „utazott”.

B. A.: Liszy mikor és hogyan halt meg?

D. L.: Még a főiskolán dolgoztam, reggel azzal a hírrel jöttek be hozzám, hogy hallottam-e, hogy meghalt. Agydaganata volt.

B. A.: És ezt tudtátok? Vagy váratlanul halt meg?

D. L.: Igen, váratlanul, noha előtte már volt kórházban, de egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy ez ilyen súlyos. Ráadásul Jánossal annyi minden történt, máskor is.

B. A.: Visszatérve a te munkáidra… Úgy emlékszem Kincses Károly is foglalkozott veled, meg emlékszem homályosan valami történetre, amikor filmet cseréltél kabátra.

D. L.: Ez régen volt, még a stúdiós korszakban. Nagyon szerettük egymást Kerekes Gáborral, aki foglalkozását tekintve pincérként dolgozott, és fotográfusnak meg olyan volt, amilyennek a munkáit ismerjük. A nagybácsim minden évben, amikor hazajött, hozott valamit. Kértem, hogy hozzon nekem 2 tekercs Ilford filmet, HP5-öst, nálunk akkor reménytelen volt ilyenhez hozzájutni. Hozott 2 darab 17 méteres tekercset. Volt egy kedvenc, régi, szakadt kabátom. Kerekesnek meg volt egy irhabundája. Április volt, és ebben a kabátban érkezett a galériába a megnyitóra, nagy volt a felhajtás, Bereczki Loránd nyitotta meg a kiállítást. Minket, stúdiósokat, a felsőfokú fotósképzés képviselőiként hívtak meg a kiállításra. A megnyitó délelőtt 11 órakor kezdődött. A nagybácsimat akkor előtte hoztuk el a repülőtérről, a film mindjárt elő is került. Az egyik tekercset bevittem a megnyitóra a kabátom lyukas zsebében. A megnyitó szövege alatt benyúltam a zsebembe, kivettem – a doboza még mindig megvan –, és mutogattam, Kerekes pedig el akarta cserélni a kabátunkat, de nem jutottunk az alku végére.

B. A.: Végül mely munkáidat csináltad arra a filmre?

D. L.: Már nem tudom. Inkább sokat bohóckodtam vele. Élveztem, hogy akkor az volt a világ legérzékenyebb filmje. Szélsőséges helyzetek, rossz fényviszonyok közt fotóztam vele. Szóval inkább kísérleteztem vele technikailag.

B. A.: A bemozdulásos képeidet nem azzal csináltad? Az erdős képedet például, ami szintén bemozdulásos, vagy az nem ez a film?

D. L.: De, de, és is is. A Melódia, az az erdős képem a hegedűs lánnyal.

B. A.: Aztán több pályázaton és versenyen is indultál…

D. L.: Amikor volt képem hozzá. Albertini Bélától őrzök egy levelezőlapot, amire az volt írva, „Ne felejtsd, az országos beadási határideje szeptember 3.” Akkor adtam be a Melódia című képem, többek között. Addigra már megbarátkoztam vele. És itt visszatérnék Pali bácsira (Réti Pál), aki azt kérdezte, hogy mikor döntöm el, hogy egy képet nyilvánosságra hozok-e vagy sem. Pali bácsi, válaszoltam neki, először barátkozom velük. Ő felemelte az ujját, és azt mondta a közönségnek: – Tetszenek hallani?! Barátkozik velük. Ez úgy megmaradt bennem. Albertini rugdosott engem, és azt mondta, hogy mindenképp adjak be képet. Akkorra tehát már megbarátkoztam ezzel a képpel, és úgy döntöttem, feladom az országosra, meg még mást is tettem hozzá, azt hiszem a Párizsi lányt, meg a Cigányportrét. Vittem a postára a hónom alatt, és az jutott eszembe, hogy ez a kép legalább olyan szép, mint egy József Attila-vers. Ilyen szerényen.

B. A.: Végül is ez volt a célod, hogy olyan képeket csinálj, mint ezek a versek.

D. L.: Igen. Mindenben fel is mentettem magam, hogyis merem magam József Attilához hasonlítani, hogy nem is József Attilához hasonlítom magam, hanem azokat az érzéseket indította el bennem, vagyis az érzés olyan, mintha egy versben találtam volna meg. Akkor tudtam, hogy ez a kép tényleg az enyém.

B. A.: És a versenyen milyennek találták?

D. L.: Megkaptam a Budapesti Fotóklub tiszteletdíját.

B. A.: Ezek szerint ők is jónak találták.

D. L.: Igen, sőt a múltkor megtaláltam, hogy ez az egyetlen egy fotó jelent meg a Fotó című újságban, ahol ennek a kiállításnak a kritikája is megjelent.

B. A.: Ez a Melódia című kép hogy készült?

D. L.: Ennek az 1975-ös képnek a története, hogy szerelmes voltam a hegedűs lányba, akit itt ismertem meg Szombathelyen, itt láttam meg a Nyári játékokon a zenekarban hegedülni. Amikor Fertőrákoson játszottak, az unokatestvéremmel elmentünk a koncertjükre, és a végén nem a zenekari busszal ment haza, hanem velük jött. Volt egy közös esténk, s este, a koncert után, hazafelé bementük az erdőbe. Kértem, hogy hozza magával a hegedűjét, és a fellépőruhájában az ösvényen befelé sétálva hegedülni kezdett, a beszűrődő fényektől egészen félelmetes volt, még most is lúdbőrzik a hátam az egésztől. Akkor éreztem, hogy ezt muszáj lefotózni, de ember nincs, aki azt az élményt meg tudja ragadni. Akkor még technikailag sem lehetett volna. Azután elkezdett foglalkoztatni, hogy ezt az élményt, hogyan tudnám megjeleníteni. Csak úgy, hogy valahol, ugyanígy reprodukálni kell a szituációt, csináltam róla egy olyan képet, amikor világos, nappal látható fényviszonyok között, egy erdei ösvényen hegedűlve szembe jön velem. Majd ezzel a képpel kísérleteztem, először kimaszkoltam az alapot, csináltam egy maszkot az alakról, lefedtem azzal a maszkkal a figurát, majd utána elkezdtem a képet elforgatni a nagyítógép alatt, és csináltam belőle sokat, hogy az esetleges hibákat, pontatlanságokat minimalizáljam. De a készítése mindegy is… Amikor az országos kiállításon feltették a falra a képet, Balla András barátom azt írta, hogy „gratulál a világ első hangosított fotójához.” Ez nagyon szép elismerés volt.

B. A.: Mennyiben változtatott a munkáidon, amikor 2K voltál, és amikor már nem. Egyáltalán változtatott-e?

D. L.: Talán semmit. Nem tudom eldönteni, és csak a magam nevében tudok beszélni, mert a csoport doppingként működött, amikor közösen állítottunk ki, volt ennek valami sármja. Mindenki a saját stílusában dolgozott, de a csoport inspirálólag hatott a munkánkra és a kiállítási lehetőségekre.

B. A.: Hosszú idő után újra a szakmai érdeklődés fókuszába került a 2K és a te munkásságod…

D. L.: Részben az Új Irokéz Galériábanvi volt egy 2K kiállítás, amihez más művészek is csatlakoztak.

B. A.: Igen, ez egy izgalmas kiállítás volt, mivel a munkáitokat a kor konceptuális kontextusába helyezte. DE külön-külön – azaz nem 2K-ként – szerepeltetek Alföldi Róbert fotógyűjteményének kiállításán,vii majd 2017-ben a Szombathelyi Képtárban a Fotó/Szintézis kiállításon is láthattuk az emblematikus műveiteket és egy beszélgetés kíséretében.

D. L.: Igen, újabban többször is érdeklődtek irántunk.

B. A.: Köszönöm a beszélgetést!

Lábjegyzet:

1 Masszi Ferenc szombathelyi képzőművész.
2 Ausztria, Észak-Magyarország, Jugoszlávia részvételével.
3 Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ
4 Rosta József
5 Pados Gábor, műgyűjtő, galériatulajdonos, a szombathelyi Irokéz Galéria és a budapesti acb Galéria tulajdonosa.
6 Irokéz Galéria, 2015, Szombathely.
7 Mai Manó Ház, 2016.