Telek-Nay Ágnes: Audiovizuális stimulus – egy város szerkezete

Egy várost leglátványosabban három emberi tényező határozhat meg: a szerkezete, az épületei és a lakói. A D-terv kiállításban a „Dunaújváros-jelenséget” vizsgáló alkotók is a fenti területekre reflektálnak, azzal az érdekes bővítéssel, hogy a lakók, főleg a gyári munkások mellé beveszik a legalább annyira emblematikus szoborállományt, illetve művészeti jelenlétet is.

Dunaújváros kiaknázatlan? Számos fórumon és formában foglalkoztak már történetével, építészetével, a szocialista utópia egyik iskolapéldájával, mégsem eleget, vagy nem elég hangosan: a téma kiapadhatatlannak mutatkozik.i Romantikával fordulunk a szocializmus felé. A mi generációnk gyerekkora, a szüleink fiatalkora, akármennyire is felülről szabályozottan, de mégiscsak hosszú évtizedek után békés és boldog volt, hiszen háborúkat követő, békés időszakot jelentett. Nem tudunk nosztalgiamentesen tekinteni rá.

Jelen kiállítást akár évfordulókhoz is köthetjük – bár a szervezők nem ebből az apropóból vették elő a témát. Ettől függetlenül megemlítendő egybeesés, hogy éppen idén 70 éve, 1949-ben született meg az első ötéves terv, amelynek nyomán később megvalósították a mintaipari városokat, többek között a Dunapentele kibővítésével létrejött Sztálinvárost is, mely a ma is használatos Dunaújváros nevet 1961-ben kapta meg.ii Emellett szintén idén ünnepeljük kerek évfordulóval a Dessauból indult iskolát, mely mostanig az utolsó jelentős, már-már korstílusnak nevezhető irányzatot adta a világnak. A százéves Bauhaus emlegetése azért sem ördögtől való egy Dunaújvároshoz kapcsolódó cikkben, mert a korai ötvenes években épült lakótelepek, amilyenekkel a Vasmű tömbjét is körülölelték, olyan német előképekkel is összevethetőek, mint a berlini Carl Legien lakónegyed (1928–1930) – mindössze 30 év csúszás van a kettő között. A szocializmus az 1950-es évek elején még nem lúgozta ki teljesen a nálunk kis késéssel érkező modernizmust, mely a Bauhaus szélesebb körben elterjedt, könnyebben elérhető verziójaként is felfogható.

Az utópiára épülő, az elvárásokat több ponton beváltani nem tudó városban az élet azért beindult és zajlik azóta is, hiszen a városnak anno létjogosultságot adó Vasműiii a mai napig működik, sőt, jelenleg is a város legnagyobb munkaadója. Az ipar mellett a kulturális élet és a művészet is kezdettől fogva jelen volt a város életében, a mi szempontunkból a legfontosabb megemlítenivaló a 2007–2011 között megrendezett Dunaújvárosi Fotóbiennálé, illetve az Uitz terem továbbéléseként alapított, jelen kiállításnak is helyet adó Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, rövid nevén ICA-D, de meghatározó a Dunaújvárosi Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep is, mely 1974-es alapítása óta töretlenül működik.

A D-terv, vagyis a szóban forgó projekt ötlete a dunaújvárosi születésű fotográfus Martinkó Márk fejéből pattant ki, és már 2017 végén felkereste az ICA-D-t a kiállítás tervével, ahol rögtön pozitívan álltak az együttműködéshez. Martinkó javaslatára egy workshop formájában dolgozták fel a témát: előadások, városnéző túrák, azután konzultációk, közös és egyéni alkotás és végül a kész művek bemutatása egy csoportos kiállítás keretében. A részt vevő alkotók az 1977 óta működő Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) tagjai közül kerültek ki, a témába vágó előadásokat és sétákat, terepszemléket pedig az ötletgazda a befogadó intézmény igazgatójával, Deák Nórával, Nagy Annamária művészettörténésszel, Regős Benedekkel és a felkért kurátorral, Cséka Györggyel együttműködve szervezték az érdeklődő alkotók számára, akik így még mélyebbre mehettek a város történelmébe vagy akár jelenébe is. Ettől függetlenül akadtak alkotók, akik nem szorosan dunaújvárosi vonatkozásokat dolgoztak fel, hanem a teljes korszak, a város születésének évtizedétől a rendszerváltásig, a kiépülő szocializmus feltérképezése és megértése érdekelte őket, ami ugyancsak fontos adalék a témához.

A bemutatott alkotások nagy része a három idősík valamelyikét dolgozza fel (sőt, némelyik egy negyediket is beléptet, a fikciót), a nagyteremben mindegyikre találunk példát. Ide belépve rögtön a fogadóinstallációként elhelyezett alkotás átfogó módon ötvözi mindezt: az első pillantásra városi makettre emlékeztető tárgy már önmagában is elég látványos és figyelemfelkeltő. Közelebbről megnézve a szabályos fekete hasábokat, felfedezhetjük a 3D nyomtatásra jellemző textúrát, de mi alapján készült ez a modell? Az alkotó, Martinkó Márk évek óta kísérletezget hangszekvenciák vizualizációjával, ezeket eddig nagyrészt fotó alapú installáció formájában mutatta meg. Jelen esetben a hangnak nemcsak képet, hanem térbeli formát is szeretett volna adni. Helyi lakosként a város legemblematikusabb épülete, a Dunai Vasmű acélöntödéjének hangjait rögzítette. A térben is hallható fémes gyárhangok egy industrial-lover számára akár egy ASMRiv élménnyel is felérnek. Megjelenik tehát a gyár, amely a múltban a városnak létjogosultságot adott, illetve jelenleg is aktív része az életének, a kikísérletezett és alkalmazott technológiák segítségével azonban itt egy új, utópisztikus metropolisz makettjeként képződik le és kel életre.

A makett alapjául szolgáló hexagon forma nagy népszerűségnek örvendett a várostervező építészek körében a 20. század elején. A méhsejtrács-szerű forma felhasználásával idealizált városterveket készítettek papíron, nagy léptékben azonban sohasem alkalmazták ezt az alakzatot. Ez is egyfajta analógia Dunaújváros mint mintaváros megtervezettségére és utóéletére: ami papíron és elméletben működött, az nem, vagy nem feltétlenül úgy valósult meg a mindennapokban.

Szintén a város szerkezetét vette kiindulópontnak A Fehér Vera egyik kiállított munkájában. A szocialista városépítészetre egyébként igenis jellemző (bár alapvetően a fasizmusban és futurizmusban gyökerező), ideologikus és utópisztikus építkezés néha valóban használt geometriai formákat városszervező mintaként, azonban Dunaújváros esetében nem volt erre utaló konkrét forrás. A Fehér tehát saját hipotézisének felállítása után, mely szerint a város szerkezete és utcahálózata kirajzol egy ötágú csillagot, maga járta be a fiktív útvonalat és próbálta igazolni vagy cáfolni saját felvetését. Az installáció központi eleme egy műholdfelvétel, ahonnan rajzszögekkel rögzített piros cérnával vezette ki az adott helyszínen készített saját felvételeit, amelyek úgy működnek, mint a google street view, amikor belenagyítunk és szembesülünk vele, hogy az utcakép néha teljesen mást mutat, mint ahogyan azt korábban gondoltuk felülről nézve. A varrást és cérnát az akció és krimi filmekből jól ismert motívummal is lehet azonosítani: amikor a szereplők helyszínek, személyek, képek és szövegek között keresik az összefüggéseket, ahhoz hasonló élményt élt át ő maga is a projekt alatt, illetve ez a fajta installálási mód neki is segített a város megfejtésében, és segíti, bevonja a nézőt is a nyomozásba.

Miközben pedig bejárta a várost, megakadt a figyelme egy garázstelep számtalan egyediséget felvonultató ajtóin. A garázsok egyfajta portréi a tulajdonosoknak. Arc nélküli arcképek. Mindegyik más színnel próbálja segíteni tulajdonosát a megtalálásban, és változatosabbnál változatosabb lakat- és zárkölteményekkel védekezik a kevésbé jogosult kíváncsiskodók ellen. Látszólag ellentmond ez annak a legendáriumnak, amelyet a szüleink generációjától hallhattunk, vagyis, hogy a „szociban” az emberek nyitott ajtók mögött éltek, jóval erősebb volt ugyanis a biztonságérzet, de az érték és a tulajdon természetesen már akkor is zár alatt volt.

Mindenesetre az a garázstelep rejt még magában egy nagyon modern és előremutató gondolatot is, melyet még mindig, illetve még csak most próbálnak bevezetni forgalmasabb városok peremén: buszmegálló is létesült mellé, tehát a városba érkezők közlekedésre gyakorolt hatását is képes csillapítani.

A lokális témát kitágítva a szocializmus munkásait igyekszik közelebb hozni hozzánk Nagy Tibor. A fotográfiai nyersanyagokat, képalkotási folyamatokat és médiumhasználatot vizsgáló alkotó a propaganda gépezet működését reflektál a sztahanovizmus korabeli sajtóban való megjelenésein keresztül. A 1950-es évek elejéről a Népszava archívumában végzett kutatást, ahol gyakori téma volt a 3-5 éves tervek részletezése, és a brigádok teljesítése. Kiemelkedik egy arc, Kugler Lajos, Kossuth-díjas hengerész arcképe, akit három különböző kontextusban látunk megjelenni: az első képen csupán egy arc körvonalai látszanak, az egyén rejtve marad, körülötte a Sztálin - rövid életrajzv című, a maga korában kultikus műből olvashatunk részletet, a másodikon az arc körvonalait kitölti Kugler Lajos sztahanovista „tetteinek” leírása, végül a harmadik képen jelenik meg az egyén, a konkrét személy, aki csak ebből a kettőből adódhatott össze akkoriban. A munkásság reprezentációja igen sajátos és további vizsgálatra is érdemes téma lehet a korszakból, hiszen különbözni, az egyéniséget propagálni nem volt szerencsés, de példát mutatni csak konkrét arcokkal, személyekkel, nevekkel lehetett. A sztahanovista munkások egyéniségének és környezetének ez a fajta analitikus szétbontása minket is közelebb vihet ahhoz, hogy ennyi év távlatából is megértsük a korabeli és a korunkbeli propaganda gépezetet.

Fromm Balázs sorozatából egy általános látlelet kaphatunk a Dunaújvároshoz hasonlóan megszülető, felfejlődő, majd a rendszerváltás utáni politikai helyzetben erős hendikeppel tovább induló új-szocialista iparvárosok jelenlegi helyzetéről. A nagy ívű sorozat itt látható darabjai kísértetvárosokká vedlett, az elvándorló-csökkenő lakosság miatt értelmét vesztett paneltömböket mutatnak, a hideg-rideg színek és merev kompozíciók egy tetszhalott város képét keltik bennünk. Ráadásul az egyik fotográfián egy meg nem valósult gyárépület egymásra csúszott tervrajzait látjuk, mementóként utalva arra, hogy a felülről irányított dolgok nem mindig úgy működnek, ahogyan azt előre elképzeljük. Mindenesetre, ha kicsit bizakodóak akarunk lenni, tekinthetünk úgy is erre a hangulatra, hogy ez a rendszerváltás pillanatát, illetve a rögtön utána kialakult atmoszférát idézi, amikor picit megfagyott minden és mindenki, mint az itt látható csatorna tartalma, aki addig a szocializmusban jól működött, hogy akkor most mi lesz, merre az előre??

A fiktív jövő
Az előre egyik lehetséges verzióját Németh Domonkos Tamás sorozata idézi meg A Jobban teljesít képei tisztán és világosan mutatnak rá, hogy hová vezethet a talán a szocializmusból eredő, de társadalmunkra azóta is oly jellemző teljesítmény- és megfelelési kényszer. Az egyértelműen manipulált, de realisztikus fotókat elnézve talán megmosolyogjuk az abszurd helyzeteket és bele sem gondolunk, hogy ha a sajtóban jelenne meg mondjuk a negyedik emeleti panelerkélyről a földig lefutó muskátli, talán lenne olyan befogadó, aki nem is kételkedne a valóságában.

Hasonlóan futurisztikus, de sokkal inkább reális Kiss Richárd víziója a jövő egy szeletéről. A kiállítás előkészítéseként végzett terepmunka során felfigyelt a dunaújvárosi szoborpark lakóira és az elképzelt jövőjüket, továbbélésüket egy applikáció segítségével keltette életre. Jogosan merült föl benne a kérdés, hogy az egyre inkább digitális, immaterialista világunkban vajon a tárgyak, ez esetben a szobrok fizikai valója meddig tartható, illetve hogyan tudjuk kódok és jelek segítségével leírni ezt a fajta materiális létezést, hogyan lehet mobilizálni egy szobrot, ha netán megsemmisülne? A rekonstrukció legkézenfekvőbb formája, hogy összegyűjtjük azokat a felvételeket, amelyeket korábban készítettek róla és elérhetőek az interneten.vi A különböző szögből készült, változó minőségű felvételeket felhasználva Kiss átlagolta a képanyagot és ebből születtek meg azok a 3D poligonmodellek, amelyeket a térben elhelyezett talapzatok és az okos telefonon elérhető AR (augmented reality) alkalmazás segítségével lehet életre kelteni.

A jövőnkben rejlő lehetőségekkel nemcsak a kiállító fotósok foglalkoztak, hanem Lázár Dóri koordinációjával a helyi általános iskola diákjai is be lettek vonva a közös gondolkodásba. Az „Álmodd meg a jövő (Dunaúj)városát!” elnevezésű pályázat sikerében először maguk a szervezők is kételkedtek, hiszen félő volt, hogy a mai fiatalokat talán csak digitális módszerekkel és kérdésekkel lehet igazán lekötni és motiválni. Ezzel szemben a 6-10 éves korosztályban osztatlan sikert aratott a meghirdetett rajzpályázat. Az összesen 101 beérkezett rajzból a zsűri vállaltan nem a szépség vagy a rajztudás, hanem a gyermekek fantáziáját és a jövőre vonatkozó érdekes elképzeléseiket díjazta. A pályázatról és a beérkezett rajzokból külön kis kiadvány készült, a tárlat ideje alatt kamara kiállítás is nyílt Robot vagyok! címmel, a dobogós helyezést elért rajzok pedig vaslapokra gravírozott formában kerültek ki a kiállítótér falára, ami érdekes csavart visz az anyag és ember kapcsolatába: nemcsak a vas(mű) gyakorolhat a gyerekekre és az életükre hatást, hanem ezúton a gyerekek, illetve rajzaik hagynak nyomot az anyagon.

A két kisebb térbe egy-egy szobrászati témájú projekt került. A földszinti teremben mindössze a projektorok által generált fény világítja meg a képregényszerűen, egyetlen sorba kirakott archív fázisfényképeket. A befogadó dolga nincs megkönnyítve, közelebb kell lépnie, hogy megismerje a részleteket és még így sem biztos, hogy észreveszi, hogy Regős Benedek csavart egyet a történések sorrendjén. Azt viszont jó eséllyel megtapasztalja, hogy ha megpróbál közelebb lépni a fényképekhez, akarva-akaratlanul saját árnyékával fontos részleteket takarhat ki, ami szintén szándékolt célja volt az alkotónak. A terem központi eleme a két projektorból érkező vetítés, melyben két kéz vetül egymásra, bár, ha ügyesen helyezkedünk, sikerülhet az egyik képet kitakarni, így vetítve csak a másikat látjuk. Ez a furcsa, diszkomfort élmény uralkodik az egész teremben. Regős a helyi Lenin szobor elbontását helyezte az installáció középpontjába, azon belül is a szobor két kézfejének különböző, feltűnően ellentétes tartását: az egyik ökölbe szorítva, a másik egyenesen kinyitva, ezzel is szimbolizálva az ideológiai alapú berendezkedésből születő ellentmondásokat. Ez az ellentét, ez a feszültség és önellentmondás valószínűleg az egész szocializmus korszakát végig kísérte a közhangulatban. És ugyanez a feszültség, más szempontból nézve annak kiegyenlítése követhető végig a kis méretű archív fekete-fehér fotográfiákon, ahol azt a szinte groteszk jelenetsort láthatjuk, ahogy a munkások a náluk jóval nagyobb méretű szobrot bontják el – a megmaradt felvételek közül főleg azokat kiválogatva, amelyeken az eseményeket rögzítő fotós az emberekre, nem pedig a szoborra koncentrált: az egyén, a valódi ember ereje egy ideával szemben.

Tovább haladva a pincébe az utolsó zárókép egy összegzés, leltár a kiállításról: Pólya Zsombor fáradságot nem kímélve fényképezte-gyűjtötte végig Dunaújváros teljes elérhető műtárgyállományát. A köztéri szobroktól kezdve az ókori leletekig, az Intercisa Múzeumtól a kiállításnak helyet adó ICA-D gyűjteményig, Kovács Margittól Várnai Gyuláig. Az egyes képek között szervezőelv nincs, az egyetlen csoportosítási szempont az őrzési/feltalálási helyük. Vállalása azonban nem kevés: kisajátítási gesztusa által teszi közkinccsé Dunaújváros összes művészeti alkotását. Egyszerre jelennek meg olyan munkák, melyeket soha nem láthatnánk együtt, illetve hétköznapi látogatóként talán soha nem férhetnénk hozzá. Kiállítás a kiállításban; az ICA-D-ben őrzött műtárgyak is megjelennek a saját gyűjteményüket őrző falak között reprográfia formájában. A múzeumi gyűjtemények fotódokumentációjának komoly hagyománya van a 20. század elejétől, mégpedig kettős céllal: könnyebben kutatható, feldolgozható, átlátható, értékelhető így a gyűjtemény és vizuális lenyomatot is kapunk róla. A Készlet egy archívum, vizuálisan gyűjti őket össze és mutatja meg csak most, csak Önöknek – egyfajta művészeti sztahanovizmusként.

A néhol megmosolyogtató, máshol csodálkozást keltő egymás mellé állítások végtére is egyfajta keserédes hepiendet adnak a tárlatnak, illetve a képnek, melyet Dunaújvárosról és annak főleg vizuális kultúrájáról mutat a D-terv: a viszonylag széles amplitúdón mozgó helyi művészeti élet még mindig rejt magában potens szereplőket és lehetőségeket, hiszen a vészterhes idők ellenére az ICA-D is túlélni látszik.vii

A projektben részt vevő alkotók közül mindenesetre többen is tervezik az itt bemutatott sorozatok folytatását, továbbgondolását, Fromm Balázstól és Nagy Tibortól biztosan várhatunk még további fejleményeket a témában.

Lábjegyzet:

1 Csak néhány fontosabb példa a közelmúltból: Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950–1960, Barka Gábor, Fehérvári Zoltán, Prakfalvi Endre, Dunaújváros, 2007, Új ipari városok a szocialista országokban 1945 után – Konferencia, Dunaújváros Főiskola, 2015. május 21–22.
2 „Az 1949. évi minisztertanácsi döntés nyomán a legfeljebb vízimalmairól ismert nagyközségből (Dunapentele) a kohászat fellegvára lett.” forrás: https://mult-kor.hu/65-eve-indult-sztalinvaros-epitese-20150501
3 1950–1956 Sztálin Vasmű, 1956 - Dunai Vasmű; forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Dunai_Vasm%C5%B1
4 ASMR = Autonomous Sensory Meridian Response; „Az ASMR egy olyan neurológiai jelenség, amikor valamilyen audiovizuális (vagy kognitív) stimulusra a koponyánk hátsó részében valami fura bizsergető érzés jelenik meg, mindenkinél másképpen – ha egyáltalán.” forrás: http://prizmafolyoirat.com/2015/07/13/ez-a-kisfilm-szo-szerint-szetbizsergeti-belulrol-a-koponyadat/
5 http://mek.oszk.hu/04300/04370/04370.pdf
6 Hasonló módszert alkalmaz az a francia startup is, melynek missziója a pusztulóban, háborús övezetben – még éppen – fellelhető épületeket, városi tereket rögzíteni és rekonstruálni az utókor számára, melyek sajnos nagy eséllyel belátható időn belül elpusztulnak. Amennyi még megvan belőle, azt maguk rögzítik, álló- és mozgóképekkel, de sokszor már későn érnek oda, és az általuk már nem elérhető elemeket az internetről vadásszák le korábban ott járt turisták felvételei közül válogatva. http://iconem.com/en/
7 http://help.ica-d.hu/