Fejér Zoltán: TDC Stereo Vivid, a kreatív segítőtárs

Chicagóban gyártották az 1950-es évek közepén azt a kisfilmes sztereó fényképezőgépet, amelyről már az első filmtekercsnél kiderült: kreatív módon is lehet használni…

A kiindulás
A Bell & Howell cég egyik leányvállalata volt a Three Dimension Company, amely cég a Stereocraft Engineering Companyval együttműködve fejlesztette ki a Stereo Vivid nevű kisfilmes fényképezőgépet. A viszonylag vaskos, 60 mm vastag gépváz tetején öt jellegzetesen recézett kezelőgomb látható. Ezek a filmtovábbításra/zárfelhúzásra; az élességállításra; a film-visszatekercselésre; a blende és az expozíciós idők beállítására szolgálnak. A gépváz jobb oldalán található, és a filmszalagra merőlegesen elhelyezkedő élességállító gomb, valamint a két állítótárcsa recézettsége olyan „Mihályis”, hogy sokáig úgy gondoltam, a Kodak magyar származású mérnöke is szerepet játszott a kamera megtervezésében. Nemrégiben azonban megtudtam: ő csak a korszak ki-, és megkerülhetetlen tervezési tényezőjeként gyakorolt hatást a főszereplőkre.

A fejlesztők
Gordon Smith és Karl Kurtz 1945-ben alapított cégeti fényképezőgépek és a térhatású fényképezés segédeszközeinek tervezésére. Működésükről korábban Magyarországon szinte egyáltalán nem hallottunk. Eszközeik, termékeik csak véletlenszerűen jutottak el hozzánk, legnagyobbrészt az 1956-os emigránsok rokonai kaptak belőlük a karácsonyi csomagokban. Valószínűleg Smith-Kurtz egyik első, fontos tervezése az egyik legérdekesebb amerikai fényképezőgép, a motoros filmtovábbítású Bell & Howell Foton volt 1948-ban, mindenesetre a duó a későbbiekben egyértelműen a térhatású képeket készítő és vetítő eszközök felé fordult. 1952-ben jelent meg ebben a műfajban az első munkájuk, amely olyan kedvező fogadtatásra talált a vásárlóknál, hogy rövid időn belül fogalomszerűen híressé vált. Aligha találunk olyan, a térhatású képkészítés iránt érdeklődő személyt, aki ne találkozott volna a View Master mini-diáit befoglaló koronggal. A portlandi Sawyers cég View-Master Personal Stereo nevű kisfilmes fényképezőgépe határozottan és egyértelműen rokon vonásokat mutat cikkünk tárgyával, a Stereo Vividdel. A filmtovábbító gomb recézése azonban teljesen más, annak ellenpontját, a visszatekercselő gombot pedig el is hagyták, így a hasonlóság kissé távoli. A két tervező egyébként a vetítő és a dianéző kimunkálása után, az 1950-es évek közepén el is adta cégét a Sawyers-nek.

Vivid
A Bell & Howell az 1950-es években három, külsejét tekintve különböző kisfilmes, térhatású képpárokat készítő fényképezőgépet forgalmazott, a Stereo Colorist két változatát és a Vividet. Érdekes, de Jim McKeown a Kodak Stereo, a Stereo Graphic és a Stereo Colorist I megjelenését is azonos időpontra, 1954–1955-re teszi.ii Szerinte a Vividet 1954-től 1960-ig gyártották és a fényképezőgépbe két 3,5-ös fényerejű Steinheil Trinart építettek be. A rendelkezésemre álló gépen viszont „Tridar” felirat szerepel. A használati utasításiii furcsa módon az objektív megnevezésére nem tér ki. Ismerteti viszont a cég vetítőjét, a kézi dianézőt és az asztali, kivetítős rendszerű képnézőt.

A fényképezőgép aljának 35x140 mm-es részén, jól olvashatóan (fekete alapon, fehér betűkkel) 10 pontban a gyártó összefoglalta a kamera kezelési módját. Ez azért fontos, mert 1-2 olyan megoldást is alkalmaztak, amelyet a fényképezőgépek kezelésénél nem mondhatunk mindennapian megszokottnak. A zárfelhúzó-filmtovábbító gomb felfelé történő elmozdítása teszi lehetővé a film visszatekercselését. Ilyenkor az egyébként szabadon futó visszatekercselő gombot is fel kell emelni. A gépbe épített 6 centiméter bázistávolságú távmérő természetesen az objektívekkel egybekapcsoltan működik – 4 lábtól (1,2 méter) végtelenig. A 23 mm átmérőjű beállító korong teteje átlátszó; a távolságokat vonalak jelölik; a mélységi élességet két piros, a blendeállításkor elmozduló háromszög segítségével olvashatjuk le. Mivel a térhatású felvételeknél gyakran alkalmaznak a kép előterében staffázst, a gyártó a 3 ½ feetes (kb. 1 méter) távolságot is jelölte, aminek élességét viszont csak körül-belül 5,6-ra történő blendézéssel lehet elérni. A keresőt egyesítették a távmérővel, így a képkivágás és az élesség beállítása kényelmesen, egy betekintéssel lehetséges.

A fényképezőgép tetején helyezték el a tervezők a visszafelé forgó képszámláló korongot és két, részben elrejtett, mozgatható, lapos tárcsát. A baloldalin a fényrekesz, a jobboldalin a B-1/100-ig terjedő expozíciós idők köztes értékeinek (!) számai és jelzései láthatók. A filmérzékenység középen elhelyezkedő korongja köti össze a két tárcsát, amit mellé helyezett feliratok egészítenek ki. Bár ez leírva bonyolultnak tűnik, de a „sötét-megfelelő-világos” megvilágítás-kombináció és a két változó (blende-expozíciós idő) a filmérzékenység-tárcsára írt megvilágítási helyzetekkel (erős napsütés, felhős ég, sötét felhők stb.) gyorsan összehozható!

Az 1/25 és az 1/50 közé a gyártó egy piros háromszöget iktatott be, ami valószínűleg arra utalt, hogy a különböző, akkor kapható filmérzékenységek (belsőre 160, külsőre 32 ASA) annak a - más kamerákon nem is létező - expozíciós időnek a használatát valószínűsítették a leggyakrabbra. A sztereó kamerákat praktikus vízszintesen tartani, ellenkező esetben a képpár összeillesztésekoriv elveszítünk egy keskeny sávot. A Vividbe a kereső elé be is építettek egy apró buborékos vízszintezőt, amit a képkereséskor és élességállításkor is láthatunk.

A mai (európai) tulajdonosnak egy ponton mindenképpen a használati utasításhoz kell fordulnia. A gépváz jobb oldalán, a visszatekerő gomb előtt egy belső csavarmenetes furatot látni, a gépváz előlapján, a jobb oldali objektív felett pedig kiáll egy kis kúp. Mivel a kioldógomb és a kioldózsinór csatlakozása a bal objektív alatt található, a másik két csatlakozó csak egy nem európai szabványok szerinti vaku csatlakoztatására szolgálhat. Valóban, a használati utasítás 19–21. oldala szól az egyes vaku használatáról, ilyet azonban csak rajzolt ábrával és nem fotón mutat. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a Vividhez legnagyobb valószínűséggel csak a saját vakuja csatlakoztatható.

Smith-Kurtz másik tervezésével, a View-Master Personal Stereoval ellentétben a Vivid nem 69 db 12x13 mm-es képpárt, hanem egy 35 mm-es, kétoldalt perforált filmtekercsre 20 négyzetes képkockát készít.

Ha egy kisfilmes, sztereó fényképezőgépnél 66,5 mm-es szemtávolságból (objektívtávolságból) indulunk ki, az a szabványos kisfilmen 14 perforációt jelent. Ha nem teljes, hanem fél képkockával számolunk, akkor 7 perforációt és 33,25 mm-es képkocka-távolságot kapunk. A gyakorlatban azonban jobban elterjedtek az öt perforációs filmtovábbítással dolgozó kamerák. Mivel Horváth Győző barátom egykor Selle könyvének reprintjébőlv minden pesti fotóbörzén tucatnyit osztogatott szét, nyugodtan írhatom: nézzük meg a vonatkozó ábrákat!

A Vivid mint a kreativitás eszköze
Selle könyvének ábrájából is kiderül az, amit már a Vividdel történt fényképezés első filmtekercsének előhívása után érzékeltem: rendkívül érdekes a kamera filmkockáinak „kiosztása”, az egymás után következő képkockák esetlegesnek tűnő megjelenése. A géppel fényképezett filmet ugyanis sztereó képpárok készítése esetén magától értetődő természetességgel kell szétvágni és a keretbe illeszteni. Ha ezt nem tesszük, akkor viszont érdekes dolgot tapasztalunk.

A Vivid képkapuja 25x23 mm-es és egymástól 42,5 mm-re helyezkedik el. A filmtovábbító tüskés orsó a két képkapu között található. Selle 17. oldali ábrája szépen mutatja az ötperforációs kamerák képosztását. Azaz a 2. felvétel jobboldali kockája után a filmen az első baloldalija, majd a 3. jobboldalija következik. Ezt még a fényképező tudja fejben követni, de a felvételezésnél az ötödik jobbját és az előző, 4. felvétel (esetleg napokkal korábban fényképezett!) balját már nem teszi gondolatban egymás mellé. Miért is végezne ilyen feleslegesnek tűnő észtornát, hiszen az elkészült tekercset amúgy is kockákra vágva használja…

A kisfilmes fényképezésben azonban nem minden esetben dolgoztunk csak a filmkockán belül elhelyezkedő információs tartalmakkal. Az 1970-es évek elején, Magyarországon is elterjedt a teljes negatívkocka nagyítása („fekete kerettel”), annak ellenére, hogy 100 %-os képkivágást mutató keresős gépeket (Nikon F, Canon F1) alig vagy csak nagyon drágán lehetett kapni.

Az 1980-as években elkezdtem a két egymás mellett lévő filmkockával dolgozni. Ehhez azonban 6x9 cm-es nagyítógép kellett. Később 18x24 mm-es kamerával, például Olympus Pen S-sel is fényképeztem. (Ezekről a gépekről korábban már írtam a Fotóművészet 2014/3-as számában.) Két, egymás melletti 18x24 mm-es képkockát pedig 6x6 cm-es nagyítógéppel is tudtam egybenagyítani.

A Vividdel fényképezett első tekercs előhívása után viszont felkiáltottam: ez az.…! A következő alkalmakkor már kifejezetten figyeltem az egymás utáni felvételekre, majd rövidesen eljutottam oda, hogy a nem tökéletesen pontos, átnézeti kereső ellenére már összeilleszthető, egybenagyítható képkockákat tudtam fényképezni. Cikkemhez a kamera tárgyfotóin túlmenően ezekből a – kis túlzással kreatívnak mondható – próbafelvételekből is mellékelek néhányat.

Manapság még jó néhányan fényképeznek filmre, de a nyersanyag bőséges használata (vagyis a pazarlás) már nem olyan magától értetődő, mint 15-20 éve. Finoman fogalmazva is kérdéses, hogy mennyire vonzó lehetőség az, hogy egy tekercsen esetleg található két-három jópofán összeexponált kocka…

Lábjegyzet:

1 Lásd: www.stereocraft.com, letöltés: 2018. 10. 27.
2 McKeown’s Price Guide to Antique and Classic Cameras, Grantsburg, 2004.
3 How to use Your TDC Stereo Vivid Camera, TDC, h. n., é. n., (28 oldalas prospektus).
4 Selle, Walter: Kleinbild-Stereoskopie, Heering Verlag, Seebruck, 1953.
5 Lindemanns Buchhandlung, Stuttgart, 2000; lásd a 16. és 17. oldalak ábráit.