Fejér Zoltán: Egy képpárról

Markovics Ferenc fotóművész könyveiben többször publikálta és kiállításain be is mutatta azt a Férfi és Nő 1-2 című kettős portrét, amelynek első felvételét 1974-ben, a másodikat 2011-ben készítette.

2018 júniusában találkoztam újra az óbudai Szindbád rendezvénytárban megrendezett kiállításon a Papadimitru Athinát és Angelus Ivánt ábrázoló nagyításokkal, amelyekről az alábbiakban teszem közzé gondolataimat.

A betörő

Az ősz hajú Néző kissé feszengett a megnyitón az Esernyős Kulturális Központban; bár a beszédet mondó Piros Ildikót három, különböző színű ernyővel ábrázoló fotó miatt a helyzetet kellőképpen stílszerűnek tartotta. Még 2011 októberében, a Mai Manó Házban megrendezett tárlat kapcsán ígérte meg Markovics Ferencnek, hogy a képpárról cikket tesz közzé. A dupla kettősportrét ugyanis a Néző kellően átgondoltnak és szinte felzaklatónak tartotta. A modellek és a fotós a két képbe több történetet sűrítettek bele. Az 1974-es felvételen a bozontos, fekete hajú Angelus Iván sötéten, sokat tudóan néz a kamerába. A Néző ismerte ezt az űzött tekintetet, mivel az 1970-es évek elején egy Angelus-szal egyidős, külföldön élő és sokat tapasztalt rokona pillantott így rá.

Markovics első felvételén az akkor 21 esztendős Angelus Iván a főszereplő. A még főiskolás Papadimitru Athina igyekezett a háttérben maradni, profilban hajtotta a fiú vállára fejét; szemét lehunyta, mint aki a gondolataira összpontosít. 37 évvel később Markovics ismét fényképezőgépe elé kérte a Férfit és a Nőt; az eredmény drámai lett. Angelus közben tanári diplomát szerzett az ELTÉ-n, filmekben szerepelt és táncművészeti képzésben is részesült. Az 1990-es évektől előadó-művészeti alapítványt, táncművészeti iskolát, majd főiskolát szervezett. Markovics 2011-es felvételén az ötvennyolc éves, három gyermekes családapa mintha ijedten nézne az objektívbe; tekintetéből a „Mi vár még rám?” kérdés olvasható ki.

Papadimitru Athina Angelus-szal ellentétben annyira sugárzó arcú a második fotón, hogy az már visszahat a képpár korábbi felvételére is. Az első felvételen még csak húsz éves hölgy két évvel később végzett a Főiskolán, majd a 25. Színházban, 1978-ban pedig a Népszínházban játszott. Az lett volna furcsa, ha a kirobbanó energiákat felmutató Athina elkerülte volna a Rock Színházat – de nem tette. Annak megszűnése után pedig az Operettben folytatta munkáját. Az 1974-es felvétel a Holnap lesz fácán című film forgatása kapcsán készült; 2011-ig pedig Athina még további tizenhárom filmben szerepelt.

Az újrafényképezett kettős portrén – akárcsak az életben – már ő, azaz a Nő a főszereplő, aki félprofilból, sokatmondóan pillant az objektívbe. A három gyermekes családanya tekintete „átjön” az alkalmazott eszközökön, eljárásokon, öntudatos mosolya pedig bíztató jövőt sejtet. A Néző a megnyitó alatt óvatosan a terem közepe felé araszolt. Miközben lassan a bejárati ajtó felé igyekezett, végigpillantott a térre merőleges falon lévő képeken. Az elmúlt években sokszor megnézte a fotókat, a szerző Rögzítő Show című könyve már magától kinyílt a 20-21. oldalon. Ezúttal azonban a képpár láttán nehezen fegyelmezte magát, kis híján felkiáltott. Lehetetlen! – suttogta. Úgy érzékelte ugyanis, hogy a számára már jól ismert beállítás modelljei „elmozdultak”.

Egy műtermi fényképezésnél mindenki több felvételt készít, különböző rekesznyílással, megvilágítással, fénybeállítással – persze közben ügyelve az arckifejezésekre. Az így kapott felvételsorozatból azonban a fegyelmezett alkotó kiválasztja a leghasználhatóbb filmkockát és a többiről még véletlenül sem nagyít.

A Néző számára azonban egyértelművé vált, hogy az Esernyősben a 2011-es fotó nagyításán Athina a korábbiaknál sejtelmesebben mosolyog, Iván pedig úgy húzza fel a bal szemöldökét, mint akit valamilyen kézzelfogható, hétköznapi gond gyötör. A Nézőt a megjelentek tapsa zökkentette ki gondolataiból. Hirtelen sarkon fordult és a minden irányba mozduló vendégek közül kisurranva a bejárati ajtóhoz sietett. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a Fő térre nyíló ajtóban valaki belülről bennfelejtette a kulcsot. Körülnézett, gyorsan kivette a zárból, zsebre vágta és sietős léptekkel távozott.

Éjjel két órára a Fő tér már elnéptelenedett, ezen a június eleji éjszakán senki sem járt Óbudának ezen a nem túl forgalmas pontján. A Néző lábujjhegyen igyekezett végigmenni a macskaköveken, nem akarta, hogy cipősarkának kopogására bárki is felfigyeljen. Az ajtóhoz érve óvatosan beleillesztette a zárba a kulcsot, elfordította és gyorsan belépett a sötét terembe. A tér lámpái csak az előtérbe világítottak be, a terem nagy része sötétbe borult. A Néző ugyanoda helyezkedett, ahol a megnyitón is állt, majd türelmesen várakozott. Egyszer csak halk sóhajtást, majd suttogást hallott. Iván! – kérdezte egy női hang. Miért fészkelődsz annyit? Viszket a homlokom – válaszolta a Férfi visszafojtott hangon. Nem baj – bíztatta a Nő, majd száz év múlva megvakarod. Athina, nagyon kedves vagy, hogy megnyugtattál – hangzott a válasz suttogva.

A Néző elgondolkodott. Ezek szerint „ők élnek” a képbe zárva is – futott át az agyán. De mi a helyzet, ha nem csak ők, hanem mindenki!? Az 1840 óta lefényképezett összes ember, akit a fotók készítői keretekbe, kompozíciókba foglaltak, vagy éppen csak leknipszeltek. (Az évtizedekkel ezelőtt még meglehetősen elterjedt, lekicsinylő kifejezés azt jelentette: jóformán odafigyelés és minden szakszerű beállítás nélkül, kapkodva fényképeztek.) Mit is ígért a 19. századi fényképész, amikor műtermébe hívta megrendelőit? Azt, hogy képén megörökíti őket, azaz arcukat, alakjukat, tekintetüket megőrzi az utókornak. A modellek azonban kezdettől fogva lázadtak, nem tetszettek maguknak, retust követeltek, jobbnak akarták maguknak látni még annál is, amit a csalóka tükör mutatott. Az elégedetlenebbek, a magukat kevéssé fegyelmezők pedig talán lassan mozognak, ki akarnak törni a fénykép örökkévalóságából. Az is lehetséges, hogy minden ma megtekinthető, 19. századi vizit-, és kabinetkép kicsit mást mutatott készítésekor, mint napjainkban. Talán a megtört tekintetű özvegy akkor jobban a kamera felé fordult, az esküvői ruhába öltözött személyek pedig még erősen szorították egymás kezét. Azóta viszont megtudtak egy titkot és a szorítás lanyhult.

A Néző sarkon fordult és kisietett a teremből. Bezárta az ajtót, majd a kulcsot az ajtó rése alatt becsúsztatta és a magával hozott meghajlított drótdarabbal beljebb tuszkolta. Most már nem figyelt a zajra, kopogó léptekkel sietett végig a téren.

Reggel a gondnok belépett az ajtón és rálépett a kulcsra. Meglepődve vette fel, gyorsan körülnézett, végigszaladt a termen és ellenőrizte az irodákat is. Úgy látta, semmi nem változott, minden úgy maradt, ahogy azt záráskor hagyta. Megállt a terem közepén, és amikor tekintete a hosszú fal közepén lévő kettős portré képpár nagyításaira esett zsibbadást érzett a bal füle mögött. Közelebb lépett, fejét jobbra-balra hajlítgatva nézte a fotókat és hebegve, félhangosan azt kérdezte: Csak nem…!?

Eszébe jutott, hogy a két, nagyméretű nagyítást meglehetősen nehezen állították be a kijelölt helyre, mert valamelyik irányba az egyik mindig elmozdult egy kicsit. Ekkor mindkét képbe hátulról gombostűt szúrtak és a falhoz rögzítették. Ezt csak az tudhatta, aki részt vett a rendezésben. A gondnok óvatosan odalépett és benézett a képek mögé. A rögzítő gombostűk a helyükön voltak. Érdekes – kiáltott fel – pedig már arra gondoltam, hogy a fotók nem ugyanazok, mint tegnap, mert valaki kicserélte őket…! Megnyugodva nagyot sóhajtott és a kulcsot lóbálva bement az irodába.