Standovár Júlia Volta Photo

Belépve a Yossi Milo Galériába fekete-fehér stúdió portrékat látunk, a négyzet formátumú képek különböző méretben és elrendezésben szerepelnek a galéria falain, ezzel egy nagyon izgalmas és dinamikus teret alkotva. A kisebb méretű printek egymás mellett sorakoznak, a nagyok olykor egyedül jelennek meg a falon. De lépjünk vissza kettőt, a helyszín New York, azon belül is Chelsea, a galérianegyed, az egyik és talán legismertebb a városban. Rengeteg kiállítás van ezen a környéken, leginkább képzőművészeti, de fotográfiai is van bőven. A Yossi Milo művészei között számos fotós található a világ minden tájáról, például Pieter Hugo Dél-Afrikából, Kohei Yoshiyuki Japánból, Lise Sarfati Franciaországból vagy Alessandra Sanguinetti Amerikából. És Sanlé Sory, akiről szó lesz, Nyugat-Afrikából.

A Burkina Fasoban született Sanlé Sorynak két kiállítása is nyílt tavasszal az USA-ban, az egyik itt New Yorkban, ami azért különleges, mert ez az első alkalom, hogy egy amerikai galéria reprezentálja a munkáját, a másik pedig az Art Institute of Chicago-ban. A fotós 1943-ban született, évtizedek óta készíti a fotográfiáit, viszont csak 1998 óta jelentek meg munkái nyilvánosan, és az első önálló kiállítására csak 2016-ban került sor. Ki is Sanlé Sory, és hogyan került New Yorkba? A kulcs Florent Mazzoleni, egy negyvenes éveiben járó francia újságíró, zenekutató és producer, akit 2011-ben beszippantott Burkina Faso 60-as 70-es évek afro-punk zenéje. Kutatásai közben szemet szúrt neki egy albumborító, ami elvezette őt Sanléhoz. A The New York Times-nak arról mesél Mazzoleni, hogy első találkozásukkor a fotográfus éppen a stúdiója udvarán tüzet rakva arra készült, hogy elégessen pár régi negatívot, arra hivatkozva, hogy „az embereket nem érdeklik a régi dolgok”.i Aznap este Mazzoleni egy zseblámpával elkezdte átnézni a több tízezres nagyságrendű archívumot, amiből párat megkapott a fotóstól nyomtatásra. A két férfi együttműködésének eredménye több önálló kiállítás Burkinában, Marokkóban, Angliában és most az Egyesült Államokban.

Sanlé nem akart híres vagy elismert művész lenni. Bobo-Dioulassoban kezdte a szakmát, ami Burkina egyik kulturális központja és nagyvárosa. Pár hónapot tanoncként dolgozott egy ghánai fotós mellett, ahol kitanulta a fényképészet technikai oldalát, majd magazinoknak tudósított autóbalesetekről. 1960-ban pedig családi segítséggel megalapította a Volta Photo stúdiót. Esküvőket, zenei eseményeket dokumentált, illetve portrékat készített fekete-fehér 6x6-os formátumú negatívra. Abban az időszakban kezdte el a karrierjét, vagy inkább hívjuk szolgálatnak, amikor az ország elnyerte függetlenségét. Mazzoleni szerint Sanlé demokratikus fotográfus, bárki megfordulhatott a képein, zenészek, párok, gyerekek, tehetősebbek vagy csak barátok. “Ha egy koncert, keresztelés vagy esküvő van, akkor arról képeket kell készíteni, különben az emberek elfelejtik. A fotók szükségesek ahhoz, hogy a fiatal generációnak átadjuk az emlékeket, hiszen, ha mi már nem is vagyunk, a képek ott lesznek. Ha nincs kép, akkor meg sem történt.”‒ mondja Sanlé Sory.ii Ismerős gondolat.

A Volta Photo nem csak egy műterem, hanem egy hely, ahova az emberek azért járnak, mert ki akarnak szakadni a mindennapi életükből. Sanlé stúdiója egy kapu a fantázia világába, egy játszótér, ahol az emberek újraképzelhetik magukat, átalakulhatnak valaki mássá. A fotós bármit megtesz, hogy segítsen az embereknek megalkotni a saját képüket. A stúdió nem csak stúdió, hanem jelmez és díszletraktár is. Sanlé összegyűjtött ruhákat, kellékeket, festett háttereket, amelyek a modellek rendelkezésére álltak szabadon. Így nem meglepő, hogy a műtermi portréin rengeteg visszatérő motívum található, például a repülőgépet ábrázoló háttér, ami az utazásra, kalandra, elvágyódásra enged asszociálni, vagy az utcakép a Volta Photo táblával a sarkon. Megfigyelhető, hogy a „Volta Photo” mint felirat többször és többféleképpen is feltűnik a képeken, ami azt az érzést erősíti fel ismét bennem, hogy ez a hely nem csak egy stúdió volt, hanem egy kívánatos hely, egy közösségi tér, ahova szívesen mentek az emberek. Olyannyira, hogy sem a fotóst, sem a modelleket, sem a megrendelőket nem zavarta, hogy belógtak, vagy éppen tudatosan bele voltak komponálva a lámpák, állványok a képekbe. A fantáziának keretet adó stúdió jelenléte fontos, a neve pedig utal a nemzeti büszkeségre, Burkina Fasót 1958–1984 között Republique De Haute-Voltának, azaz Felső-Voltának hívták. Ez az időszak fontos az ország történelmében, hiszen francia gyarmatból független állam lett. Városiasodás, a tömeg kultúra beszivárgása és kezdeti instabilitás jellemezte Burkinát ebben az időben.

Visszaugorva a képekhez, az szűrődik át rajtuk, hogy Sanlé nem tartotta fotós szerepét fontosnak olyan értelemben, hogy nem nyomta el személyiségével az alanyait. Megengedte modelljeinek, hogy kitalálják a saját képüket, ezáltal a szórakozás fontos eleme volt az alkotói folyamatnak. Ettől még a jelenléte erősen érezhető. Képalkotása nagyon karakteres, a kiállításon szereplő fotográfiáit nézve észrevehetőek sémák, amiket követett: egyéni vagy csoportos portrék, kompozíció középre rendezve, túlnyomó részt a kamerába néző modellek frontálisan megvilágítva. Tulajdonképpen az utcán vagy más helyszíneken készült képei is követik ezt a módszert. Műterme mintás mozaikcsempe padlója szintén sokszor feltűnik a drapériaháttér előtt, napszemüvegek és mintás, illetve csíkos ruhák társaságában. Yossi Milo, kihasználva ezt a motívumot, pár falat fekete-fehér csíkosra, illetve a két terem padlóját fekete-fehér négyzetmintásra festett a kiállítás kedvéért. Nagyon látványos és dinamikus a prezentáció.

Mindig más nemzetiségű fotográfusok tűnnek fel a porondon, a 90-es években a szocialista országokból, majd Kínából, Dél-Amerikából és az elmúlt időben pedig az afrikai országokból „találnak” művészeket. Valószínűleg emögött részben az áll, hogy próbálnak mindig különböző kontinensek művészetére hangsúlyt fektetni, felkutatni és bemutatni. De az, hogy éppen mi a trend, annak is megvannak az okai. Ha nem csak a fotóművészetre, hanem más műfajokra is kitekintek, akkor az tűnik fel, hogy az elmúlt években az afrikai és fekete amerikai művészek nagyobb teret kaptak itt New Yorkban, illetve az USA-ban. Idei hatalmas siker volt a Black Panther (2018) Ryan Coogler rendezésében, ami nem csak az afrikai kultúrát, de a nőket is magasztaló Marvel szuperhős történet. Szintén fontos film tavalyról a Jordan Peele rendezte Get Out (2017) horror/thriller, ami nagyon leegyszerűsítve a fehérek kifacsart és félelmetes vágyódásáról szól a feketék iránt. Ha a zenére nézünk, akkor azt látjuk, hogy a pop zene a rap és az r&b, Kendrick Lamar Pulitzer-díja magáért beszél. Ugyanígy megjelenik az afrikai kultúrák iránti érdeklődés, és fekete identitással foglalkozó témák az irodalomban, a stand up comedy-ben stb.

Visszakanyarodva a vizuális művészetre, pár hónapja hozták nyilvánosságra az Obama házaspárról készült festményeket, amelyeket Kehinde Wiley és Amy Sherald fekete amerikai festőművészek készítettek. A sort lehetne folytatni, és ez „csak” Amerika, de a hatása nagy, divatot teremt. Beszéd tárgya, érdekli az embereket és ebből a fotóművészet sem szeretne kimaradni. A kiállításon szereplő fotók humorosak és szerethetőek. Sanlé Sory őszintén örökítette meg a Burkina Faso felszabadulása utáni korszakot, fotói antropológiai kordokumentumok. A kiállításhoz készült egy limitált példányszámú művészeti kiadvány, amiben válogatott stúdió portréi szerepelnek.