Kiscsatári Marianna: „Képeim kavicsok egy tengerparton kacsázó gyerek kezében.” Kép(át)írás ‒ Széman Richárd fotó-játékai

Sok évvel ezelőtt Dunaújvárosban egy, a Hibaizmusról szóló beszélgető-esten ismerkedtem meg Széman Richárddal és néhány alkotásával. Meghatározó találkozás volt. Az ott megmutatott fényképei először bosszantottak, nem tudtam velük mit kezdeni, azután meg nem hagytak szabadulni. Belém égtek. A néhány év, amikor folyamatosan sokat beszélgettünk, a helytörténeti kutatásai okán kollégaként is munkakapcsolatba kerültünk, egyre inkább arra ösztökélt, hogy jobban megismerjem és megértsem az engem is izgató kérdéseit a vizualitás-valóság-emlék-érzet-hangulat-szorongás és fény/látvány komplexitásáról. Majd olvasva írásait, remek költeményeit ‒ egyre jobban érdekelt a látásmódja, a kifejezési technikája és a világról szólni akaró képei.

Először azokat a felvételeit-alkotásait ismertem meg, amelyek a 2000-es években készültek. Színezett, digitális fotográfiák voltak maskarásokról, temetői porcelánképek eltűnt arcairól, gyönyörű modellek állatfejbe bújt farsangi maszkjairól. Azután kezdtem kutakodni: mik is ezek? Széman Richárd elmesélt számos szép történetet a kezdetekről. Amikor 1966-ban Cinkotára költöztek, a padláson talált két faládát: üvegnegatívok, óraalkatrészek, mindenféle papírok, iratok, ismeretlen tárgyak tömkelege volt bennük ‒ izgalmas kavalkád tárult elé. Amikor kérdeztem, így mesélt erről:

Minden ott kezdődött, hogy lusta voltam a zongoragyakorláshoz, nem bírtam a rendszeres, több órás felkészülést. Pedig állítólag volt érzékem a hangok egymáshoz illesztéséhez. Édesapámnak szigorú elvei voltak, ami leginkább a testi fenyítésben nyilvánult meg, egyébként szerintem maga sem tudta pontosan, mit vár tőlem és zongora ügyben magamra hagyott. Édesanyám csendes volt, visszahúzódó, ő sem erőltette. Gyermekkori szertelenségemmel nem fértem bele az ő eszménykép-világukba. A rendszeres büntetések mellett magamra hagytak a világra való ráeszmélésemben is. A padlásra bújtam, ez lett a menedékem, szöszölni kezdtem a régi tárgyakkal. Tulajdonképp a kordában tartott csavargások mellett ez töltötte ki minden jó percem. A hangokról áttértem a képekre. Két utazóláda is ontotta az új (régi) világ információit, barnult fotók, a Tolnai Világlapja oldalai, rongyos papír- és penészes fémpénzek, érmek, jelvények, kibelezett zsebórák, titokzatos írások, levelek, tiltott könyvek hevertek egymáson. Beleszerettem ebbe az elmúlt életek hangulatát lélegző káoszba. Megragadott a pusztulásra ítélt, de még a purgatóriumban tartózkodó tárgyak bája. (Bár valószínűleg akkor még ezt nem így mondtam volna.) Gyűjteni kezdtem, mindent, amin meglátszott az idő nyoma.

Éjsötét játék
bolond bolygók bolyonganak
faláda mélyén

Egy délután, amikor aludnia kellett volna, a nagymama redőnyös szobájában meglátta a falon az utca egyetlen szekeres forgatagát, meg a fordított bukszus bokrokat, meg a titkot, a varázst ‒, mindez elbűvölte. A „camera obscura” jelensége a képről örök lenyomatot hagyott benne.

És elkezdte rögzíteni mindazt, amit látott. (Később elmondja, hogy honnan is volt hozzá fényképezőgépe). Így kezdődött a fotózás varázsának megismerése, majd a régi tárgyak-negatívok „újraértelmezése”. A negatívokat (legtöbbje zselatinos-ezüst üvegnegatív) beszkennelte ‒ ez már persze sokkal később volt ‒, hol halványan látható, hol nem látható képi tartalommal. Azután egy újabb, digitális fotó felhasználásával, átszínezve, újraértelmezve hozott (hoz) létre egy új tartalmú és üzenetű műalkotást. Úgy, ahogy az ókori szerzők palimpszeszt iratai készültek. Évezredekkel ezelőtt a pergamentekercseket újraírták, hogy frissebb történeteket meséljenek el rajtuk. Aztán az idő, a fény, a nedvesség, vagy a szándékolt „tejben-úsztatás” (esetlegesen) előhívta a régi írás fölsejlő meséjét, a kor verbális és képi történeti lenyomatát, hogy újraírják a történeteket, újabb emlékmorzsákat meséljenek el. Palimpszeszt, ez a műfaj neve, jelen esetben nevezhetjük „fotó-palimpszesztnek” is, nem tudom máshoz hasonlítani Széman Richárd alkotásainak egy részét. Így vált számomra ez a fotográfiai megoldás a vizuális historiográfia szimbólumává. A palimpszeszt a megőrzés és a törlés-felejtés különös játékaként tűnik szemünk elé. (A kép-át-írás az ókor óta a képzőművészet számos területén túl nem egyedülálló a mai magyar kortárs fotográfiában sem, többek között említhetném Herendi Péter „elektrográfiáit”, vagy a Capa Központban 2016-ban bemutatott Esterházy Marcell - Forgács Péter - Gerhes Gábor projekt hasonló gondolati tartalommal bíró tárlatát is ‒ sok más nemzetközi és hazai kiállítás példáját nem is említve!).

A mi fotográfusunk azonban abban alkotott eredetit és egyedülállóan újat, ahogy elmeséli a megvalósítás történetét. Nála a képek sora egymásra épül, de úgy, hogy akárhogy rendezed egymás mellé a képeket, mindig beszélnek valamiről. Nem vezet(meg) téged, mint befogadót, hanem „játszani is enged”…

Adódhat talán ez a témaválasztásaiból is. Bábosok, komédiások, tűznyelők-vetők, gólyalábasok, utcaszínházi fesztiválozó fiatalok az ő barátai, játszótársai. Több mint húsz éve fotózza őket, tudomásom szerint egyedüliként. Miért a báb? ‒ kérdeztem a fotográfust:

A bábosok a holt anyagot keltik életre, faragott fahasábokat harcoltatnak, rongycsomókat alakítanak lélegző formává. A hivatalos művészettől független a szabadságuk, ősi, atavisztikus hagyományokat visznek tovább. A jó bábelőadás egyszerre gyermekmese és görög tragédia. Bontjuk a hagyma rétegeit a mag felé, egyre édesebb (vagy csípősebb?), összetettebb az íz. Gyomorszorító ereje van ennek az ívnek. Ezt az erőt gyűjtik össze a fesztiválok, ahol a csepűrágók ágálnak. Hozzám, amíg nem változtatták át „művházmajálissá”, a Nyírbátori Szárnyas Sárkány Utcaszínházi Fesztivál állt a legközelebb, hiszen ott a három templom, a sárkányos tó és az összerakható fa színház között olyan szakrális tér alakult ki (vagy már ott volt, csak megtaláltatott), ahová a játék, az ünnep évente visszatért, és vonzott, megkövetelte, hogy ott legyek.

Utcaszínházról készítettem az első riport-sorozatomat, 1975. május elsején az Ikarus Művelődési ház sporttelepén. Szerettem őket fotózni… A Fotó magazin Diákfotó rovatában jó kritikát kaptam érte. Majd hosszú csend, a nyolcvanas évek végén megismertem feleségem nagynénjének utcaszínházi csoportját és a szerelem felújult, és máig tart. Az Újságíró iskolán a MÉG (Misztika És Gravitáció) Színház próbái, előadásai voltak a vizsgatémám. 2008-ban kezdett, új sorozataimnak is a felét legalább a csepűrágó képek teszik ki.

Vörös, óarany
azúr égi színjáték
a föld tüzet sír

A „majdnem” régész, a „majdnem” operatőr, a „majdnem” fotóriporter Széman Richárd pályája többszöri kanyarokon keresztül járja a maga útját. Már gyerekként is kilógott a sorból: csöndes, de öntörvényű, szöszmötölős, el-elbóklászó, furcsa fiú volt. Kistarcsán laktak albérletben egy szép régi polgári házban, három „kisasszonynál”, meg egy sógornőnél. Egyikük férjhez ment, de a másik kettő egyedül élt. Nagymamaként szerette Ricsi mindahányukat, különösen Vica kisasszonyt, aki szerelme első levelét sztaniolpapírba csomagolta, és az egész első világháború alatt csak burkolgatta, várva haza szerelmét a frontról, majd fél kilóig növesztette, aztán belefáradva a szerelembe, soha nem ment férjhez, a katona sem nősült meg… (erről szól Széman megemlékező albuma: Vica kisasszony XX. százada - Fénnyel írt noteszlapok Cinkotáról címmel jelent meg ‒ megérne egy hosszabb fényképes írást a történet.) A rengeteg izgalmas csecsebecse, a titkokkal teli kert, a fényesre szidolozott rézágy, a falon meg az eldugott helyeken látott fotók, a padlás utazóládái, a barnult fényképek özöne ‒ mind-mind arra ösztökélték, hogy tovább kutasson. Itt látta meg először a fény megviccelős játékát a leeresztett redőny apró lyukain keresztül, tőlük kapta első Kodak box gépét, majd egy Prakticát, amelyekkel kezdetben a képeit készítette.

Minden látható
mit a fény körülölel
fény lesz maga is.

A Szerb Antal Gimnázium angol tagozatán érettségizett. Régész szeretett volna lenni, hogy a múlt lenyomatait kutathassa, de zárkózott és a verbális megnyilvánulástól rettegő természete miatt ez nem valósult meg. Mint ahogy a hajszál híján sikeres operatőri felvételi sem. Nyolc évre segédoperatőr lett a Magyar Televíziónál. Faggatózásomra így vallott a nyolcvanas évekről:

A kezdeti nagy lendület után a nyolcvanas években a lelkesedést felváltotta az útkeresés. Nem voltam tudatos, de rengeteget olvastam, filozófiát, regényeket, verseket, tanulmányokat művészetről, fotóról, egy ideig nagyon sokat a filmről. Ott lebzseltem a kialakuló avantgárd rock körül. Millenniumi Földalatti Vasútvonal, Bizottság, URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport. A Millennium elénekelte a Keringő című versemet és egy másik dalukba egy refrént is beillesztettek egy versemből… Sokszor fotóztam is… Nem elégített ki a dokumentumfotózás, (hiszen nem volt kialakult képem, mit is akarok), szendvics-diákat készítettem, utólag kénmájjal barnított, vagy tea- illetve dohánylevéllel színezett kópiákat nagyítottam. Faltam a filmeket. Bár nem voltam egyetemista, barátaim révén mégis a legtöbb egyetem filmklubjába bérletem volt. Forgatókönyveket írtam. Kicsit szürreális, történet nélküli kép-zuhatagokat. Megfigyelőként jártam a világot.

És verseket írt, naplót vezetett. Megtisztelt azzal, hogy néhány gondolatot megismerhettem a talán legintimebb magánvilágából. Amikor arról faggattam, hogy miért, mikor jött számára ilyen mély kifejezési vágy/lehetőségként a japán haiku versforma, a rég elő nem vett Naplóját hívta segítségül:

1981. április 24. Salinger – Seymour – Haiku […] Azt hiszem, pillanatnyilag boldog vagyok. Megtaláltam az első fogódzót. A japán csend bölcsessége. A pillanaté. A japán versek igazolják a legjobb virágfotóimat. (A legjobban annak örülök, hogy a legszebbet elajándékoztam és valószínűleg többet nem is látom.) […] Szeretnék haikut filmezni. Egy film, ami sok-sok haikuból állna…

Ez a rímtelen, ritmustalan, 5-7-5 szótagból álló, a magyar nyelv számára talán idegen versforma, amelynek mindegyik darabja egy érzés-gyöngy, egy hangulat-golyó, egy felvillanó kép lett Széman Richárd számára a legjobb kifejezési forma a újraírt képei mellé. Ezek erősítik a nézőben az érzelmi hatás/emlék intenzív befogadását. Legutóbbi, Mai Manó-beli kiállítása (Haszontalan Univerzum címmel) és az idei Mediawave kiállítása jól bizonyítják ezt. Mach András barátja készített diófából egy 30 cm átmérőjű egyedi kaleidoszkópot, ahol az üvegcserepeket a tárlat fotói helyettesítik. Mintha haikukat írna a szerkezet

Játék a világ
széthulló cserepekből
kaleidoszkóp

1987-ben kezdődött ‒ vallomása szerint ‒ a tudatosodás az életében. Megnősült, gyermekei születtek, visszament a korábban már kipróbált és szeretett könyves szakmába (pedig előtte volt már aranyöntő is!). Antikváriumban dolgozott, nagyszerű tanárok remek képzésein vett részt. De a fényképezés továbbra is fontos maradt az életében. Amikor felszámolták az Állami Könyvterjesztő Vállalatot (ÁKV), munkanélküliként lehetősége lett elvégezni a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskola fotóriporter szakát. Hálával emlékezik Gera Mihályra, Pólya Zoltánra, Heffele Józsefre, Tóth József (Fülesre), Szebeni Andrásra, Molnár Istvánra és Tőry Klárára. A 168 Óra, Hócipő, Reform, Maláta ‒ Sörirodalmi és kocsmakulturális folyóirat fotóriportere lett. De hogy miért is nem lett igazi fotóriporter?

Egyrészt a politika sohasem érdekelt igazán. Munkám során kaptam ilyen feladatokat is, de csak tébláboltam az útvesztőben. Akkoriban szerényen azt mondtam: nem értem. Ma már büszkébb vagyok, azt mondom, mindig is túl voltam rajta, ami igazán érdekel, fölötte állt és áll a politika napi fordulatainak, érdekeinek. De ettől még sok minden mással foglalkozhattam volna, de a fizikumom is közbeszólt. Amíg bírtam, a fesztiválfotózás mellett kocsma-, reklám-, modellfotókat készítettem. És természetesen portrékat, minden mennyiségben.

Ezekből a portrékból állt össze a Padlásportrék sorozata. A padlás felhúzott cserepei által megváltoztatható fényekkel világította meg legfőképp a barátai, kollégái, tisztelt segítői (például Kincses Károly, első fontos Mai Manó-beli kiállításának fő mentora) arcát. Azt mondja, hogy azóta is keresi azokat a fényeket. Volt, akit otthonában örökített meg és ezután írta át sajátos módon a felvételt (például Féner Tamás).

Másik, meghatározó sorozata a Csendes portrék az elmúlás elmúlását idézi. A temetői porcelánképek a technológiai leírás szerint a legidőtállóbbak, mégis számtalan módozata van a pusztulásuknak. Az idő a főszereplő, segédei például a trehány fényképész, aki nemtörődömségből kihagy valamit a készítés vegyi folyamatából; „a hozzám hasonló, de nálam tiszteletlenebb gyűjtő” ‒ mondta a fotográfus, aki kifeszegeti a sírkőből a porcelánképet; a haragos, aki légpuskával lő a portréra (van ilyen kép is!), vagy a legkülönösebb, aki gondosan, követve az eredeti porcelán ívét, új réteget visz fel rá, hogy eltüntesse a rajta lévő arc emlékét is.

Közben fényképezi a város apró jeleit. Régóta nagy vándor Széman Richárd, sokat utazik, és mindenhol lenyomatokat, jeleket kutat. Legrégebben talán Prágában és a horvát tengerparton, Szicíliában, meg Budapesten, a Balatonnál ‒ számtalan helyen. Nem a hol a fontos, hanem az ember nyoma. Legyen az víz, fa, kert, tárgy, árnyék… A városi feliratok disszonáns humora ugyanúgy érdekli, mint a kert virágainak lírai élete. Folyamatosan kutatja az Univerzum végtelenében az apró tárgyak helyét. Izgatja a múlt, a jelen, a jövő egymáshoz való viszonya ‒ az emlékké vált kézzel fogható dolgok jelentése. Nem véletlenül talált rá Italo Calvino prózájára, ahol is a szavakból épülő képekből válik valóssá a világmindenség. Egyik haikujában olvashatjuk:

Semmit nem tudok
a világról, csak nézem,
hogyan nő a fa.

A Haszontalan Univerzum képeit nevezhetem az én archeológiámnak is. Régi, romlásukban szép tárgyak leképezése, vizsgálata, némelyikről azt sem tudom, mi célt szolgált, de a formájuk, látszólag céltalan szépségük megragadott, régi-új teret, időt adtam nekik. A hozzáadott haikuk megerősítik a megfigyelői státuszomat.

Több mint másfél évtizede fényképezi Cinkotát és környékét, a pusztuló, eltűnő épületeket, pillanatokat, érdeklik a nagyváros peremén élő emberek hétköznapjai és a múltból-családból merített kultúrájuk. 2010 óta végzi a Kertvárosi Helytörténeti Gyűjtemény dokumentációs, kutatási és archiválási munkáit. Közel félszáz kiadványszámot ért el jó tíz év alatt a részben általa fotografált és/vagy szerkesztett múltőrzés-mentés. De nem csupán a tárgyi múlt védelmezője; egyik beszélgetésünkkor mesélte, hogy egy „szakértő” hölgy szerint: „A [Caprera] patakot le kell betonozni! Márpedig azért, mert a törvény azt mondja.” De hát ezt nem tudják a rákok, a békalencse, sőt még a szúnyoglárva sem… ‒ háborgott fotósunk, és gépével a segítségükre sietett, aligha tudott többet tenni. Megőrző csatája sokszor szélmalomharc, de nyomot hagy, hogy tudjanak a veszteségről.

Még kétezer év
és ha a kép megmarad
becsülni fogják.

S ha már titkokról, misztikus hangulatokról, elmosódott emlékképekről szólt ez a rendhagyó beszélgetés, játsszunk el a szavakkal és a nevekkel. Az apai ágon Szémann jelent tengerészt is, de a „látóember” jelentés is ismert; anyai ágon a „képes” nevet örökölte. Széman Richárd eddigi életműve méltatlanul ismeretlen a szakma és a nagyközönség körében. Az elmúlt évek kiállításai azonban erősítik azt az érzést bennem, hogy sok mindenkit érdekelhet a fotós játékossága, technikai precizitása, gondolkodásra ösztönző képi világa. A fotográfiáit a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, a Magyar Fotográfiai Múzeum és a XVI. kerületi Kertvárosi Helytörténeti Gyűjtemény őrzi.