Somosi Rita Objektív nélkül, Médiumelméleti kísérletek Balogh Viktória és Dobokay Máté fotósorozataiban

Lassan természetessé válik, hogy a fiatal fotósgeneráció már a diploma megszerzése előtt vagy pályája legelején a hazai és nemzetközi művészeti szcéna aktív résztvevőjévé válik. Szakmai elismerések, portfolió review-k, rezidencia-programok, fotófesztiválok, segítik ezt a korai kanonizációt, egyéni és csoportos kiállítások az ismertté válást a szakmai és a szélesebb közönség körében. A Kaposvári Egyetem Fotográfia BA képzésén végzett két fiatal, kísérletező fotós, Balogh Viktória és Dobokay Máté portréja következik.

Idén tavasszal két egyéni kiállításon is találkozhattunk Balogh Viktória (1992) munkáival: a Budapest FotóFesztivál programjaként a Hybridartban, a Küszöb Fesztivál részeként pedig az ISBN Galériában. Jelenleg Kaposváron tanul, jövőre diplomázik a Fotógráfia szak mesterképzésén. A gimnáziumi évek alatt inkább az előadó-művészeti pálya vonzotta, majd egy pécsi fotóképzés hatására váltott a fotográfia irányába. Alkalmazott fotósként és színházi asszisztensként egyaránt foglalkozott vizuális effektezéssel, sorozatai helyszíneként vagy kompozíciói teatralitásában a közeg még vissza-visszaköszön. Korai munkái egyike az Aspect (2016), ahol az alkotó és befogadó közötti fizikai határt, a színházi vasfüggönyöket állította középpontba. Változatos, jelekkel ellátott, többnyire homogén fekete felületük a nézőtér közepéről és a színpad közepéről frontális képek során tárul elénk. Egyik oldaluk funkcionális, csak a bennfentesek számára ismert, másik a színház ünnepi vizualitásába simul vagy az illúziókeltés része. Határként szolgálnak két világ, a valóság és a fikció között, amelyet csak az egyik fél léphet át, ugyanakkor a sorozathoz kapcsolódó videó-installáció nézőpontváltásai éppen ennek a határnak az elmosásával játszanak és így zavarják össze a nézőt.

A színházi vasfüggönyök vizualitását idéző, leharcolt felületek a Tudások (2017) sorozat képein újra előkerülnek, azonban iskolai táblák és színházi padlók formájában, a rajtuk megjelenő jelekkel, „tudásnyomokkal” rengeteg információt és időbeli réteget sűrítve magukba. A jelek szándékosan kerültek mind a két fekete felületre, de míg az egyikről le akarták törölni azokat, a másikon tájékozódási pontként szolgáltak. A tábla a bemutatás, a tanítás és a közvetítés eszköze, egyszersmind a lexikális tudás szimbóluma, a rajta lévő információ megkérdőjelezhetetlen. Balogh Viktória képein funkcióvesztett táblák és üres padlók jelennek meg a tudás eltüntethetetlen nyomaival: egymásra rakódott időbeli rétegek, rendezetlen egymás alatt-feletett örvénylő vonalak, jelek kavalkádja és lágy gesztusokkal letörölt felületek váltják egymást. A színpadokat felülnézetből látjuk, rajtuk pici jelölések mutatják a rendet, a kapaszkodópontokat a térben, mint a bútorok helyét, mégis a táblákkal együtt inkább absztrakt képeknek hatnak halvány gesztusokkal, amelyek nyomokban tartalmazzák a tudást. Balogh sorozatához egy videómunka is kapcsolódik (Untitled process, 2017) ahol az idő és a sok táblamosás próbáját túlélő rétegeket az alkotó egy meditatív videóban rajzolja vissza: a jeleket betűkké, számokká, szófoszlányokká alakítja. Vajon min múlik, hogy mi tűnik el és mi írja felül az eltörlés szándékát?

A tudással materializált formában foglalkozik A világirodalom remekei (2018) című sorozata. Itt a tematika helyett szín szerinti rendezésben jelennek meg a vászonkötéses könyvek, mementóként egy letűnt világról, eltűnő műveltségről vagy tevékenységről. A tudásszerzés megváltozásával képi elemekké, színmezőkké redukálódott könyvek csupán esztétikai minőséget hordozó, kézzel fogható tárgyakká válnak, installációs elemmé, ahol különböző egységük színmátrixa dominál a tartalmuk helyett.   

Személyesebb nézőpontból közelít a Complete (2016) című sorozatában: régi családi képeket vagy gyerekkorában készült fotókat sajátít ki. Kiindulópontja édesanyja családi archívumból, dobozokból előkerült képei voltak ‒ lenyűgözte a felvételek dekomponáltsága, természetes könnyedsége. Ezeknek a felhasználásával készült a sorozat: kiegészítette őket a műteremben, saját magát helyezve az összes felvételre, hol hangsúlyosan, hol jelzésszerűen, de mindvégig inkognitóban maradt.

Balogh Viktória játékos kompozícióiban kisajátít, egyszersmind összekapcsol, felülír    és folytatja az egykor megkezdett narratívát. Gesztusával párhuzamba állítható Highlight (2016) című sorozata, ahol saját készítésű és másoktól kapott képeket használt fel, azokat válogatta ki, amelyeken hangsúlyos volt a fénybeszűrődés miatti képhiba. Kihasználta az analóg fotózás gyengeségeit, inverzbe fordítva a részleteket. A kiégett részek jól exponálttá váltak, így írta felül újfent az eredeti képeket, és hozta helyre a hibákat.

A szerelem és a fotográfia analógiájára készült az Elmélyülési keresztmetszet (2017). Egy folyamat keresztmetszeteként tekint az alkotó a szerelemre, ezzel mutatja meg a romantikus rózsaszín ködtől a belénk égett mélységekig az érzelmek és intimitás intenzitását. A megismeréstől mélyül a szerelem, a megvilágítástól a fotópapír színe, s a folyamat egy lírai fotógramban materializálódik. Untitled (2017) sorozata a fekete-fehér fotópapírral, vagyis a nyersanyaggal való kísérletezés során formálódott. A művészt a fényérzékeny fotópapír viselkedése érdekelte, a lefixálásig folyamatosan változó kép, amely nem az állandóságot, nem a pillanatot rögzíti, hanem a konstans változást.

A tudás generációkon átívelő, mégis gyakorlatias megjelenési formáival a Kert (2018) című sorozatában foglalkozik. A technicizált világból való kilépés és a természet felé fordulás a szülei dunaszekcsői és nagyszülei dunafalvai birtokán készült képeken jelenik meg. Egy éven keresztül fotózta a vidéki munkákat, és az évszakok változását, a képeket pedig fotókönyvbe rendezte. A képeken szülei generációkon átívelő elméleti és gyakorlati tudásának szintézisét rögzítette: a semmiből való értékteremtést, a kertet, amely egyszerre helyszín és életforma. Balogh Viktória nem idealizál, inkább dokumentálja a napi (hétvégi) rutint, a feladatokat, de a személyes viszonyulás és a rousseau-i természetfelfogás, mégis tagadhatatlan. A temporalitás, a természet rendje vezeti a nézőt, ugyanakkor hangsúlyos marad a munka monotonitása is. Balogh naplószerű könyvbe rendezte, de mégis egyfajta távolsággal kezelte a képeket: ő maga egyáltalán nem, szülei is csak egy-egy kép erejéig tűnnek fel a fotókon. Az évszakok és vele együtt a munkák váltakozása a középkori hóráskönyveket idézi. Balogh Viktória a sorozataiban a hétköznapi és művészi valóság kapcsolódási lehetőségeit és rétegeit vizsgálja a talált tárgyak, felületek fotózásával és kisajátításával.

Dobokay Máté (1988) nem fotósként, sokkal inkább a fotó médiumával dolgozó-foglalkozó vizuális- vagy képzőművészként aposztrofálja magát. Neve jól cseng a hazai közegben: több egyéni és csoportos kiállítás van a háta mögött, a Leopold Bloom-díj egyik finalistája volt, idén a Budapest FotóFesztivál portfolio review-jának fődíjasa, beválogatták a Future’s Talent programba, az FFS vezetőségi tagja 2014-17 között, jelölték a Lucien és Rodolf Hervé-díjra, valamint az Esterházy művészeti díjra. Főként a 20. század második felének geometrikus absztrakt vonala, a colour field painting, a monokróm festészet, valamint az foglalkoztatja, hogy ezeket a médiumelméleti kísérleteket hogyan lehet átültetni a fotográfia területére. Dobokay a klasszikus képalkotástól hamar eltávolodott: nem reprodukálja a valóságot, hanem létrehozza azt. Nem egy látványt vagy pillanatot akar rögzíteni, hanem a fotográfiai nyersanyagok felhasználási lehetőségei foglalkoztatják. Fotósok közül Gursky hatott rá leginkább. Dobokay a geg határát súroló, hommage à Andreas Gursky (2014) című munkájában kasírozott szigetelőszalag darabbal utal Gursky Rajna II. című ikonikus alkotására, de a festészet ezen túl is megihlette.

A kortárs képzőművészetben megfigyelhetők az absztrakt művészet újradefiniálására tett kísérletek az elmúlt évtizedekben, mégsem a kortársak, hanem Hantai Simon volt igazán nagy hatással a fiatal fotóművészre. Elsősorban az a közvetlenség, ahogy az anyaggal bánt, ami Dobokaynál is az alkotási folyamat meghatározó része. A képalkotást Dobokay Máté esetében szó szerint kell érteni: laborban vegyszerekkel dolgozik, anyagkísérletei megkerülhetetlen állomásai gondolkodásmódjának, és alkotói folyamatának. Eltávolodik a természettől, a fotográfia reprezentáló jellegétől, tértől és időtől függetlenül alkot. A jelenségeket tanulmányozza, a folyamatokat megváltoztatja, bennük gondolkodik. Hantai munkásságában főleg a pliage technika fogta meg, az hommage à Hantai Simon (2013) című sorozatában ugyanez az anyaghasználat és a gyűrés technikája válik képalkotó elemmé. „Hantaï metódusában a művész nem annyira alkotó, mint afféle kétkezi munkás, aki csak közreműködik a festészet folyamatában, aki munkáját aláveti az anyagnak, ahhoz igazodik.”i Dobokaynál ugyanez a szemlélet érvényesül: kontrasztos fekete-fehér kemigramjai esetében a fotó saját lenyomatának tekinthető ‒ a manualitás, a fényképezőgép nélküliség itt sem egy valóság leképezése, hanem egy médiumelméleti kísérlet fotóba való átültetése, mely során a gyűrések absztrakt mintát hoznak létre, hol a Gunter Damischi-i mikro- és makrokozmosz formavilágát idézik, hol biomorfikus absztrakt előképeket.

A Spots (2014) című sorozatával túllép a Hantai-féle hatáson, itt a hordozóanyag a polaroid lett. Olyannyira eltávolodik a természet realista megörökítésétől, hogy képein nem létező tájképeket látunk, amelyek a nyersanyag adottságainak és az alkotói beavatkozásnak köszönhetően jöttek létre. Dobokay Máté megszakítja a polaroid előhívási folyamatát és hajtogatással hoz létre táj jellegű képeket. Nincs expozíció, csak a két papír kapcsolata, bizonyítva, hogy a fotográfiában nem csak azt tudjuk megörökíteni, ami létezik, hanem a képalkotás a valóság bevonása nélkül is lehetséges. Az alkotó a nézőben élő festészeti hagyományokra épít a befogadás folyamata során: a klasszikus előképeket idéző, azokat reprezentáló formákból, elemekből építkezik. A kreált tájak az előhívási folyamat irányításával és egységes világítás mellett születnek, így a nyersanyag és az alkotó közötti kapcsolatra kerül a hangsúlyt.

Dobokay Máté BA diplomamunkája volt a Gray (2015-16), egy 13 kemogramból álló sorozat, egyforma szürke tónusra lenagyítva. Fotósorozat helyett talán fotómateriális képek sorozata a pontosabb elnevezés. A képek kizárólag önmagukat reprezentálják, a szín mint képalkotó elem van jelen. Dobokay azt vizsgálja, hogy mennyire lehetséges a monokróm festészeti tradíciót a fotográfia területére áthelyezni.   

A fotó és a festészet határainak elmosása itt az anyagszerűség és a tárgyszerűség előtérbe való helyezésével sikerült. Az alkotó jelentős mozzanatot adott át a papírnak: a polaroidok és a baryt papírok maguktól száradtak meg, ezáltal adtak formát önmaguknak, és idézték fel a shaped canvas-hez köthető előképet. A fotók végleges megjelenési formája tehát az alkotótól függetlenül jött létre.

Az R255G204B204.doc (2017) címet viselő munkájában Dobokay Máté szintén eltávolodott a klasszikus képalkotástól: ez esetben szöveggel dolgozott. Egyszerű dokumentumot alakított képpé azáltal, hogy egyazon színnel jelölte ki a dokumentum hátterét és a szöveget. A Field of Colours-ban (2017) a monokróm lírai vonalat viszi tovább, a colour field painting hagyományaira reflektálva. Instax technikával dolgozott, a színes laborálásnál használt színszűrőkkel világította le a képeket, így alakítva a színskálát idéző képsort. A luminogramok nem reprezentálnak, így újra a tárgy saját mediális természete kerül előtérbe. A kép és a tárgy viszonyára való reflexióként a színes szűrők is a kiállítási installáció részét képezik, ugyanakkor ezek a tárgyak segítenek a képek értelmezésében is.   

A TAIE (2014) című sorozata a természet valós leképezésére irányul, ha reduktív módon is, de lírai hangvétellel. Dobokay Máté objektív nélkül fotózik, a létező táj látványától vonatkoztat el. A lyukon beszűrődő fény alakítja a képeket: a horizont végtelennek tűnő vonala és a fényhatások határozzák meg a kompozíciókat. A képeken elvész a környezet táj mivolta, és festői gesztusnak ható motívumok határozzák meg őket. A fotók meditatív végtelenségükkel inkább a táj ködös, misztikus hangulatát emelik ki. Dobokay végletesen absztrakt tájképeket alkot, az érdekli, hogy a valós tájakat hogyan lehet minél egyszerűbb formákra redukálni. A mozgókép és állókép viszonyával foglalkozó, festészet közeli Waves (2017) című sorozatban még tovább megy: telefonnal rögzített hullámmozgásos videókat kontaktol le.    A monokróm sorozat képein az álló és mozgókép kapcsolata, a digitális és analóg képalkotás konfrontálódnak egymással. A fotográfia médiumával való kísérletezés Dobokay Máté minden sorozatánál tetten érhető. Szinte minden sorozata folyamatban van, párhuzamosan dolgozik egyszerre több anyagon és felkérésen. Minimalista eszköztárral, reduktív szemlélettel gazdagítja a fotografikus képről való gondolkodást.

Lábjegyzet:

1 Berecz Ágnes: „Érintők Hantaihoz”, Artmagazin, 2008/4.