Bacskai Sándor: A 6x6-os negatívoktól a telefonappig, Beszélgetés Tamási Miklóssal, a Fortepan online fotóarchívum szerkesztőjével

– Az első dolog, ami a Fortepanról legelőször eszembe jutott, Kardos Sándor Hórusz Archívuma volt. Az ő papája fényképészként dolgozott – neked is volt fotós felmenőd?

– Nem volt, és annak ellenére, hogy kamaszként egy rövid ideig fotózgattam, már gimnazista koromban is jobban érdekelt a gyűjtés és a talált fotó, mint a szerzői fotográfia. Tárgyakat és mindenféle kacatokat is gyűjtöttem, Szepessy Ákos barátommal 1986-ban kezdtünk lomtalanításokra járni, ez a mai napig megmaradt. De mindenképpen motivációt vagy értelmet adott a gyűjtő szenvedélyünknek az, hogy a gimnáziumi fotólaborban lehetett nagyítani, és nagyon érdekesnek találtuk a talált negatívokról való képnagyítást. Az unokatestvérem a Kisképzőbe járt fotó szakra, és ő adott gyakorlati tanácsokat, hogy hány másodpercig kell előhívni a képet, meg ehhez hasonlókat.

– Mi volt a célotok a nagyításokkal?

– Egyszerűen kíváncsiak voltunk rá, hogy mi van a negatívon. Abban, hogy a nyolcvanas években az ócskapiacra jártunk, az is benne volt, hogy találhattunk valamilyen nyomot, emléket a két háború közötti Magyarországról, mert annak a korszaknak a hangulata addigra teljesen eltűnt, semmilyen képi tudásunk nem volt róla. A másik, ugyanígy eltűnt korszak, ami engem nagyon motivált, 1956 volt. Apám ötvenhatos volt, és ha nem is naponta, de elég gyakran mesélt róla. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a tankönyveink és a kiadványok milyen szemlélettel vagy aspektusból foglalkoztak a forradalommal. És képileg is nagyon szegényes publikációk jelentek meg róla, a repró reprójának a reprójával illusztrálva őket. Nem tudom, hogy a képek hiánya miatt volt-e, de a nyolcvanas évekből visszanézve, ötvenhat nagyon távolinak, szinte már mesebelinek tűnt, pedig csak harminc éve telt el azóta. A Kádár-korszak hallgatása beért, és a nyolcvanas évek végére meg nem történtté tudták tenni a forradalmat. Mintha soha nem is lett volna.

– Pedig 1986-ban a Szabad Európa Rádió nagyon bő terjedelemben foglalkozott vele, nem tudom, hallgattad-e a műsoraikat.

– Abszolút, és a harmincadik évforduló jelentős lökést adott. De képek továbbra sem voltak. Úgy emlékszem, hogy Berecz Jánoséknak volt egy néhány részes tévésorozatuk, és abban lehetett látni először rövid filmrészleteket. Megrázó volt archív képeket látni, hogy ötvenhat tényleg megtörtént, és magával ragadott az a lehetőség, hogy én is találhatok valahol kidobott fényképeket, úgy éreztem, hogy már egy-két papírképnek is óriási értéke lenne. Ma már tudom, hogy a magyar fotótörténetnek nem 1956 a hiátusa, hiszen sokan fényképeztek azokban a napokban, elsősorban Budapesten, és relatíve sok kép meg is maradt, persze rengeteget meg is semmisítettek november 4. után. De nincsenek képeink a pesti lakosoknak arról a részéről, amelyik a pincékben élte át a harcokat, nagyon hiányoznak a vidéki ötvenhat képi dokumentumai, nem tudunk a Moszkvába menekültekről, nem kerültek elő parlamenti anyagok, alig van kép a Nagy Imre-kormány működéséről, ahogyan a későbbi perről sincs csak pár filmsnitt. Jórészt amatőr fotósok képei maradtak meg, ők pedig nem tudósítani akartak, hanem lelkes megfigyelőkként, bámészkodókként fotóztak a pesti utcán.

– A korai képgyűjtés hogyan és mitől vált a számotokra egyre komolyabbá?

– 1999-ben a CEU-ra kerültem, 2000-től az OSA Archívumhoz tartozó Centrális Galériában dolgoztam. A kiállításokhoz kapcsolódóan évente legalább két-három alkalommal kutatni kellett, például a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárában, és egyre inkább tudatosodott bennem, hogy engem leginkább ez a fajta tevékenység érdekel a világból. Az is világossá vált számomra, hogy a múzeumi szakmának nagy adóssága van ezen a téren, és érdemes ezzel foglalkozni. Tudtam, hogy a mi gyűjteményünkben is vannak olyan anyagok, amilyenek a múzeumokban találhatók, de ők nehezen és csak fizetségért adják át publikálásra, és ebből következett, hogy érdemes az addiginál is komolyabban venni a gyűjtést, hiszen rengetegen fényképeztek, sok minden megmaradt, és még ma is lehet értékes darabokat találni. Emellett egyfajta fricskának gondoltam azt, hogy a nagy állami múzeumi rendszeren kívül fel lehet építeni egy alternatív fotógyűjteményt. Ákossal közösen építgettük, amíg 2010-ben el nem indult a honlap. Előtte egy évvel, 2009-ben találtuk ki, hogy az összegyűlt negatívokat el kellene kezdeni szkennelni, hogy láthatóbbá tegyük, mi mindenünk van.

A Fortepan történetében fontos szerepet játszik az UVATERV fényképtára. Engem a rendszerváltás után is nagyon érdekelt 1956 fotótörténete, például, hogy milyen szerzőket lehetne találni, amatőröket, fényképészeket, bárkit. A kilencvenes évek közepe táján elkezdtem átlapozni az 1956- os és 57-es sajtót, az országos és a vidéki lapokat is, és összeírni, hogy hol, milyen képek jelentek meg, és esetleg oda van-e írva a szerző neve. Így bukkantam rá egy 57 tavaszán, az Esti Hírlapban megjelent képre, Rohammunkában folyik a Nagykörút épülethomlokzatainak a felújítása. Az állványon az UVATERV mérnökei. Megnéztem a telefonkönyvben, mi az az UVATERV, kerestem hozzájuk valamilyen kapcsolatot. Nagy megbízásaik voltak, éppen Ferihegy 2-t építették, a múlt egyáltalán nem volt fontos a számukra. Az archív dokumentumok keresése általában nem a vezérigazgatók, hanem a raktárosok jóindulatán múlik, ők a kulcsfigurák, akik tudják, hogy mi van a pincében. De itt a raktáros sem tudta, hogy vannak-e ötvenhatos képek, és pont akkor szűnt meg a vállalat fotólaborja is, külsősöket alkalmaztak az építkezések dokumentálására. Nagy archívum volt, 1949-ben jött létre a cég, ők kezdték el építeni a metrót. A raktáros néni segítőkész volt. Be volt dobozolva körülbelül 150 ezer kockányi felvétel, és lehetőséget kaptam arra, hogy hetente bejárjak és átnézhessem a negatívokat, amelyeket egyébként egy garázsban tároltak, szörnyű körülmények között. Számomra kivételes, meghatározó élményt jelentett, hogy egy óriásvállalat fotóhagyatékát kutathattam, amelyben negyvenes évek- és Rákosi-korszakbeli képek is voltak. Tulajdonképpen három nap alatt meg lehetett volna állapítani, hogy vannak-e közöttük ötvenhatos vagy a helyreállítást dokumentáló képek; de sikerült elintéznem, hogy hónapokon át visszajárhassak. Minden héten elvittem magammal negatívokat, az MTI laborban kontaktokat készíttettem, a következő héten visszavittem, és újakat hoztam el. Lassanként összegyűlt otthon körülbelül háromezer, bomba jó kép.

– Az UVATERV-nek nem voltak kontaktjaik vagy papírképeik?

– Később kiderült, hogy voltak papírképeik, csak nem ott, a garázsban, és rendezetlenebb anyag volt, mint a negatívok, ráadásul nem voltak közöttük hetvenes évek előtti képek. Amikor 2015-ben a raktár leégett, mi is megpróbáltunk segíteni, menteni a menthetőt, és kapcsolatba kerültem Ritók Pállal, az Építészeti Múzeum igazgatójával, náluk van az ötvenes évekbeli kontaktok egy része, körülbelül két-háromezer darab.

– Volt-e elképzelésed, hogy mit kellene a rengeteg negatívval csinálni?

– Arra gondoltam, hogy össze lehetne állítani egy könyvet – ez még az internet előtti világ volt, mindenki albumokban gondolkodott. Nagyon vonzott a Budapestre vonatkozó, ötvenes és hatvanas évekbeli anyag, élményt jelentett számomra Budapest változását nyomon követni, még az átmeneti, foghíjas állapotában is. Az UVATERV mindenfélét épített, föld alatt, föld fölött, hidakat, családi házakat, sőt templomokat is felújítottak, és mindig dokumentálták a munka előtti, alatti és utáni állapotokat is. Házaltam a könyv témájával néhány kiadónál, de senki nem látott benne fantáziát. Azt mondták, az építkezések nem érdekesek, akkor már a retró volt a fő téma, a presszók, a neonok, ezekhez képest az építkezések sokkal komorabb képet mutattak, a szocialista nagyipart, ugyanakkor csákányos, gumicsizmás, sárban taposó embereket. És a kilencvenes években nem volt menő arról beszélni, hogy a Rákosi-korszakban is terveztek jó épületeket, sőt lakótelepet is. Talán most már a szakma és a közvélemény is jobban értékeli a szocializmus építészetének a vállalható részét.

– Az UVATERV belement abba, hogy könyv készüljön a fényképeikből?

– Nem érdekelte őket. Lényegében az volt a megállapodás, hogy csinálhatok a raktárban bármit, cserébe tervezzek egy falinaptárat. Ki kellett választanom tizenkét képet, a végén a kiválogatott tizenkét archív képet kicserélték tizenkét vadonatúj fényképre, például az M0-ás egy frissen átadott szakasza volt közöttük, meg légi fotók. Semmi nem érdekelte őket. Ez fölveti a kérdést, hogy vajon hány hasonló gyűjtemény lehet még az országban, persze nem UVATERV-méretűek, de a legtöbb megyében működtek hasonló tervezővállalatok, BARANYATERV, HAJDÚTERV stb., amelyek szintén foglalkoztattak fényképészeket – kallódó gyűjteményekről lehet szó, és könnyen elképzelhető, hogy nagy fogás lenne, ha előkerülnének. Van egy nem lappangó nagy fogás, körülbelül húsz évvel ezelőtt a Budapesti Történeti Múzeumhoz került az 1952-ben létrejött Budapesti Városépítési Tervező Iroda (BUVÁTI) fotóhagyatéka, úgy tudom, 30-40 ezer negatívkockából áll. Folyamatos levelezésben állunk a Kiscelli Múzeummal, szeretnénk átnézni és feldolgozni az anyagot, és nem értem, miért pattanunk vissza mindig; mi lehet az oka annak, hogy egy közgyűjtemény autonóm intézményvezetője évek óta nem támogatja egy hozzájuk került fotóhagyaték kutatását. A Fortepan indulását követő évben kaptunk egy levelet Kotnyek Antal özvegyének a testvérétől, hogy van nála vagy ezerötszáz kockányi negatív, Kotnyek egy költözéskor megkérte, hogy hadd tegye le a pincéjükben, és valahogy ott maradt, nem vennénk-e meg. Ezeket a „negákat” leszámítva, az özvegy mindent a fotómúzeumnak adott. Találkoztunk, nagyon rokonszenves volt, és felajánlottam, hogy összeszedek kétszázezer forintot. Megkerestem a Színháztörténeti Múzeumot, és elmondtam, hogy én megvenném a negatívokat, feldolgoznám, és utána ugyanannyiért odaadnám nekik az egyébként abszolút a gyűjtőkörükbe tartozó eredetiket, nagyon sok színészfotó volt benne. A probléma az volt, hogy szűk határidőt szabtak, nem tudtam a teljes hagyatékot beszkennelni, csak egy részét, de így is átadtam a Múzeumnak a negatívokat. Ez körülbelül 2011-ben történt, azóta háromszor is nekifutottam, hogy egy hétvégére hadd menjek már be hozzájuk, hogy azt is beszkennelhessem, amivel nem lettem készen, szép anyag, népszerű, sokakat érdekelne. Szó sem lehet róla.

– Amikor 2009-ben elkezdtétek beszkennelni az addig összegyűlt negatívjaitokat, megvolt még a CEU-s állásod?

– Igen, tizenhat évig dolgoztam ott, és az utóbbi három éve foglalkozom kizárólag a Fortepannal.

Vettünk egy szkennert, az én archivista szemléletű elképzelésem az volt, hogy minden egyes filmkockát le kell világítanunk, tart ameddig tart. Körülbelül egy hónap után világossá lett, hogy ez nem megy, nincs értelme éjszakákon át a számítógép előtt ülni, mert igazából már a negatívról is meg lehet állapítani, hogy van-e valamilyen poén a képen vagy nincs. El kell mondani, hogy a kisfilmes negatívokon hervasztóan több volt az unalmas kép, mint az érdekes, egy hónap alatt elment a kedvünk a folyamatos szkenneléstől. A hagyományos közgyűjteményi megközelítés szerint mindent digitalizálni kell, ezért is megy olyan lassan…

– Ott állagmegóvási szempontok is vannak.

– Igen, de szerintem a digitális fájl sérülékenyebb, mint egy megfelelő körülmények között tárolt tárgy. Az egy hónap alatt az is kiderült, hogy a negatívok nagyon érdekes képeket is rejtenek, teljesen lázba hoztak, és abba az irányba indultunk, hogy legyen egy pár ezer felvételből álló válogatásunk. Legyenek politikatörténetileg is érdekes fotók, mert az emelni fogja az ázsióját, és legyenek képileg is jók. 2010 nyár végén elindult a Fortepan, ötezer képpel. Nagy ugrás volt az ismeretlenbe, és azt gondolom, hogy ma már nem sikerülne ilyen gyorsan népszerűvé válni. Egy olyan pillanatban indultunk el, amikor a digitalizált gyűjtemények még kevésbé voltak jelen, a Twitter és a Facebook sem volt ennyire elterjedt, és a mi ismeretlen nézőinket meg tudta rázni, hogy ekkora mennyiségű ismeretlen fénykép válik hozzáférhetővé – pedig csak ötezer képről volt szó. Egy viszonylag kis gyűjteményről is el lehetett hinni, hogy jelentős. A népszerűségre pedig szükségünk volt amiatt, hogy bővülni tudjunk, legyenek felajánlások. Még ma is lehetne lomtalanításokra vagy ócskapiacra járva gyarapítani a gyűjteményt, de akkor nem jutna idő másra. Engem a gyűjtés nem olyan szempontból vonzott, hogy konkrétan birtokoljam a képet, és itt álljon az eredeti analóg fénykép bedobozolva, hanem az is elég, ha valaki kölcsönadja egy hétre, amíg beszkennelem.

– Érdekelt-e benneteket az, hogy más országokban vannak-e hasonló online fényképgyűjtemények?

– Az érdekelt és érdekel ma is, hogy vannak-e szabad felhasználású, nagy felbontású archívumok. Az Egyesült Államokban a Kongresszusi Könyvtár és más közgyűjtemények nagyüzemi mennyiségben tesznek fel képeket, egyre többet. A miénkhez hasonló, szabad felhasználású magángyűjteménnyel még nem találkoztam, ez nem jó, mert ahhoz, hogy EU-s pályázatokon indulhassunk, szükségünk lenne partnerekre. Az utóbbi pár évben több ilyen próbálkozásunk is volt, és mindig emiatt pattantunk vissza, nincs, akivel összefoghatnánk. Eddig egyetlen fillér pályázaton nem nyertünk, sem itthon, sem másutt.

– Akkor miből sikerül fenntartani?

– Két forrásunk van, egyik az, hogy az index.hu Fortepan rovata hetente megjelentet egy válogatást, ezért havi 125 ezer forintot kapunk; általában én szoktam megadni egy-egy témát, hozzá egy bővebb képanyagot, és Barakonyi Szabolcs képszerkesztő kiválogatja közülük a tizenhárom képet, amennyi nekik kell.

A másik támogatási forrás négy mecénást, magánembert jelent. Ez fedezi a havi fizetésemet és az eszközigényt, a szervert, a szkennereket, a bérleti díjat.

Fontos elmondani, hogy kik vagyunk: nem vagyunk sem vállalkozás, sem alapítvány; a Fortepan lényegében egy URL, az internetre feltöltött képgyűjtemény webcíme. Három évvel ezelőtt jött az az ötlet, hogy a nagyobb pályázatok érdekében kellene találni egy intézményi hátteret. Kapcsolatba kerültünk Török Andrással, a Summa Artium nevű, művészetpártoló cége elvállalta a menedzselésünket, nagyon jó a viszonyunk. András rengeteg energiát fektet a munkába. Az, hogy mennyire vagyunk sikeresek, nem rajta múlik, ez egy nehezen mozduló ország.

A gyűjtemény gyarapodásának nagy lendületet adott, hogy egy ideje szerzői életművek vagy azok egyes darabjai is kerültek hozzánk, Kotnyek, Urbán Tamás, legutóbb Szalay Zoltán. Most éppen Balla Demeter hagyatékát próbáljuk feltérképezni. Egyébként emiatt konkurenciát jelenthetünk a Magyar Fotográfiai Múzeum számára, azt gondolom, hogy a családi és amatőr képek gyűjtése valójában az ő feladatuk is lehetne, például egy kisebb projektként.

– Hogyan fogtok hozzá egy hagyaték feldolgozásához?

– Az alapkérdés mindig az, hogy az adott fotóstól mik találhatók meg otthon, hiszen például egy riporter képeinek a legnagyobb része valószínűleg a szerkesztőségben maradt. Szalay Zoltán esetében az özvegye próbált tájékozódni, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Úgy látom, hogy sok hetven-nyolcvan éves fényképészt foglalkoztató kérdés az életművének a majdani sorsa. Szerencsésebb országokban ezen nem kellene túl sokáig gondolkozni, a fotómúzeumok jelentik a megoldást. Általában az szokott történni, hogy az özvegyek, családtagok megkeresnek minket, esetleg közvetítőn keresztül jutnak el hozzánk, Szalay Zoltán özvegyének például Kincses Károly javasolta azt, hogy lépjen velünk kapcsolatba. A Fortepan azért jó alternatíva, mert semmit nem kell örökre ideadni, mi átmeneti hely vagyunk, nem is kérek mást, csak hogy néhány hónapig itt lehessen az anyag, amíg válogatunk belőle és digitalizáljuk. Cserébe azt tudjuk ígérni, hogy sok ember megismeri a műveket, sokkal több, mint ha valamelyik múzeumba kerülnének. Természetesen fontos döntés a hozzátartozó részéről, hogy szabad felhasználásúvá teszi-e a képeket. Vannak hozzátartozók, akik pénzt remélnek a hagyatékból, ami teljesen normális dolog, hiszen egy élet munkája fekszik benne. De amíg a képek nem válnak láthatókká, bármilyen jók is, nem lehet belőlük pénzt „kitermelni”. Az amatőrök hagyatékára is áll, hiszen azokban is lehetnek tízezerszámra készült negatívok, hogy az örökös azért zárja ki a Fortepant, mert hogy majd pénzzé fogjuk tenni – ez olyan, mint azt feltételezni, hogy könyveladásból meg lehet gazdagodni. Apránként, nem mindig könnyen, de a legtöbb rokont sikerül meggyőzni az előnyeinkről. Nemrég láttam egy második világháborús képanyagot, a készítője kórházvonaton szolgált, harminchétszer tette meg a Budapest és a Don közötti utat egy vöröskeresztes vagonban, és közben fényképezett, extra miliőben, technikailag is jó színvonalon. Két nyugdíjas korú lánya van, elhívtak megmutatni a képeket, le voltam döbbenve, az általam eddig látott haditudósítós képek a közelébe sem érnek. De képtelen voltam meggyőzni a hölgyeket, ők úgy vélik, hogy minden, az internetre fölkerült kép csalásokra ad alkalmat.

– Mondjuk, ez tényleg nincs kizárva.

– De nem Fortepan-specifikus probléma. Semminek nem tudjuk követni a sorsát, bármelyik sajtófotóval megtörténhet, hogy valaki egyetlen kattintással elmenti, és valami marhaságot csinál vele, babrál vele vagy ostoba kommentet ír hozzá. Próbáltam győzködni a hölgyeket, de kiderült, hogy szerintük a papa minden egyes képének van valamilyen olvasata, ők tudják is, hogy mi az, és annak ott kell szerepelnie a kép alá írva. Szerintük a kép és a hozzá írt magyarázó szöveg, narratíva, csak együtt jelenhet meg, és nem értették meg, hogy ez biztosan nem fog működni internetes környezetben. Amikor elindult a site, semmilyen szöveg nem volt a képek alatt. Ma már van, leginkább a készítés helye, ezek a beazonosítások többnyire az önkénteseinknek köszönhetők. Ezek a „fortapanozók” jellemzően férfiak és értelmiségiek, akik a nagyon pontos, konkrét helyszín-meghatározásokra törekszenek, mint például „Salgótarján, Vasmű utca 2.” De a bővebb magyarázat, a körülmények leírása, még ha magától az alkotótól származik is, távol áll tőlünk. Vannak olyanok, akiknek elképesztően jó a memóriájuk, és minden helyszínre, időpontra emlékeznek, vannak jegyzetelő típusok, és vannak, akiket gyakran cserben hagy az emlékezetük, és pontatlan adatokat adnak meg, akár évtizedeket is tévedve. Vannak, akik nem örülnek, ha ragaszkodunk az általunk kiderített és leellenőrzött tényekhez, és vannak, akik örömmel vesznek minden korrekciót.

– Láttam a honlapotokon az egykori Magyar Fotó Állami Vállalatnál dolgozó Bauer Sándor zsidó tárgyú riportképeit. Ezek hogyan kerültek hozzátok?

– Az özvegye és a lánya keresett meg minket. Az özvegy úgy mesélte, hogy Bauert egy ötvenhatos ügy miatt elküldték az MTI-ből, 1957 elejére munkanélküli lett, a Belkereskedelmi Vállalat lapjánál kapott kisebb munkákat, később a Zsidó Múzeumban vállalt műtárgyfotózást. De csak kisfilmes gépe volt, nem igazán lettek jók a képei, mégis, valahogyan sikerült ott ragadnia a hitközségnél mint riporter vagy eseményfotós, közgyűléseket, temetéseket, sírkőavatásokat fényképezett. Nem túl mozgalmas anyag, de a Kádár-korszak zsidó hitközségi életének nagyon fontos dokumentumai. Már önmagában az is meglepetés lehet, hogy a szocializmus éveiben készült képeken vallásos zsidókat lehet látni. Hozzá kell tenni, hogy a Bauer-anyag óriási nagy, nem tudnám megmondani, hogy hány negatívból áll, három ládányi tekercs van, amihez még hozzá sem nyúltam, részben azért, mert engem a nyolcvanas évek képei nem különösebben érdekelnek.

– Azért nem, mert átélted, és nincs bennük felfedezni való?

– A „disznóvágás a kertben, háttérben egy Trabant” vagy „Megyünk nyaralni!” típusú dokumentumok nem annyira érdekelnek. De például a Kádár-korszak végének időtlen, Mándy Iván-os szétesettsége, lepusztultsága igen, meg az underground kultúra is. És érdekelnének az IKV-fotók vagy a városképi anyagok. Azt hiszem, az Ingatlankezelőnél nem készültek képek, próbáltam találni ilyeneket, és nem sikerült. Most éppen Nagy Piroskát próbálom győzködni, hogy válogathassunk a rendszerváltás körül készült, nagyon szépen feldolgozott, több ezer riportképből álló képanyagából. Jelenleg Jávor István standfotós képeit szkenneljük, többek között Makk Károly, Sándor Pál, Gothár Péter filmjeiben dolgozott, de emellett házibulikat, repülőegyetemeket is megörökített.

– És Urbán Tamással hogyan kezdődött a kapcsolatotok?

– 2001 körül még a CEU-n dolgoztam, és amellett közreműködtem Papp Gábor Zsigmond dokumentumfilm-rendező Magyar Retró sorozatában, filmeket válogattam és az összekötő szövegeket is én írtam. Gábor kapott valakitől egy VHS-kazettát, megmutatta nekem, egy rendőrségi oktatófilmet lehetett rajta látni. Nagyon érdekelt, hogy milyen célból készíthetett a BM oktatófilmet, és körülbelül másfél évet áldoztam erre, különösen az állambiztonsági részre, amiből aztán Az ügynök élete című dokumentumfilmünk született. Nagyon bonyolult és szövevényes volt az eredeti felvételekhez hozzájutni, végül kiderítettük, hogy a BM dunakeszi kutyakiképző-telepének a hátsó raktárában, illetve az eredeti helyszínen, az Izabella utcai filmstúdióban őrizték őket. Minősített anyag volt, de sikerült meggyőzni Lamperth Mónika belügyminisztert, hogy engedje át feldolgozásra. Kezdtünk kifutni az időből, emiatt talán nem is tudtunk rendes munkát végezni, elmaradt az interjúzás, hogy kik voltak a szereplők, kikből állt a stáb, pedig nagyon szerettem volna, azzal együtt lett volna igazán ütős anyag, élő képekkel az archívok mellett. Ezt azért meséltem el, mert ennek kapcsán kerestem meg a Rendőrségtörténeti Múzeumot, hátha maradt valamijük, ami segíthet, így találkoztam Tamással. Akkoriban parkolópályán volt, túl a bűnügyi tudósító korszakán, a Stern magazinon, a Napkeltén, a BM sajtóosztályon, elképesztő fotós életművel a háta mögött. Beszélgettünk, egymásra hangolódtunk. Elmesélte, hogy amikor 92 körül a Magyar Rendőr című újság archívumát kidobták a szemétbe, azt ő kocsiba pakolta, és levitte Kecskemétre a fotómúzeumba. Én meg kapacitáltam, hogy nagyon érdekes az anyag, kezdjünk vele valamit, tárjuk fel. Lementünk Kecskemétre, egyébként tizenöt éve ugyanabban a szekrényben álltak a negatívok, felhoztuk Pestre, és az OSA Archívumon lett belőle egy külön site. Amikor létrejött a Fortepan, Tamás a saját anyagaiból is adott át nekünk, eleinte csak néhányat, aztán egyre több képet, végül oda jutottunk, hogy együtt átnézzük a teljes életművet, azóta havi rendszerességgel találkozunk. Nagyon jó képei vannak, szerintem a Pillangóról, a balesetekről, öngyilkosokról készült sorozatai hihetetlenül komoly, alaposan körüljárt munkák. Láthatatlan távolságtartással tud jelen lenni az élet vége helyzetekben.

Később a Magyar Rendőrből is kiválogattam háromezer képet, hogy az emberek láthassák, mert nagyon jó felvételek is vannak köztük. Azután lett még egy rendőrszámunk, a Fővárosi Levéltár megörökölte a BRFK negatív-hagyatékát, dolgoznánk-e együtt. Iszonyatosan nehéz ezzel az anyaggal dolgozni, mert a helyszínelők elmentek lefényképezni például egy öngyilkossági helyszínt, ellőttek mondjuk három kockát, utána továbbmentek egy trafikrabláshoz, azután egy másik bűnügyi helyszínre, és előhívás után riportonként fölvágták a filmet, ha egy riport két kockából állt, akkor arra a két kockára ráragasztottak valamilyen enyves szalagot, arra írták rá az esetszámot.

– Szöveg is van a képekhez?

– Nincs, egyetlen szó sem, ugyanis a BRFK elfelejtette átadni a vonatkozó iratanyagot. A szalagon van egy ügyszám, de az ügyszámnak nincs aktája, nem lehet megfejteni, hogy mikor és hol történt, amit látunk. 1956-tól 61-ig végignéztem a negatívokat, nagyon megterhelő volt, körülbelül harminc százalékán öngyilkosokat lehet látni. Tizenhárom képet ezekből is kiválogattam, hogy föltenném a Fortepanra, elképesztőek. Az egyik kép akkor készült, amikor egy asszony kiugrott egy bérházból, és ráesett egy anyára és két kisgyerekre. Meghűlt bennem a vér, hogy ilyen megtörténhet. Nagyfilmre fotózták, innen, onnan, fentről, a szomszéd házból, az emberek körbeállnak egy újságpapírral letakart családot. Világvége hangulatú kép, de valahogy azt éreztem, hogy a szörnyűsége ellenére is meg kellene mutatni, ne maradjon rejtve, biztosan van olyan publikáció vagy környezet, ahol egy ilyen kép fontos lehetne. De aztán meggyőztek arról, hogy a

Fortepan alkalmatlan lenne erre.

– A személyiségi jogok védelme miatt?

– Nem lehet felismerni az embereket, eleve csak olyan képeket válogattam ki, ahol letakart testeket látni. Az ablakon kiugró öngyilkosokról készült képek a legmegrázóbbak. Pokróccal, újságpapírral, sztaniollal vannak letakarva, volt, hogy egy bőröndöt tettek a fejére, nagyon szívbemarkoló az utcán fekvő áldozatok látványa. Akkor is, senkinek az arcát nem lehetett látni, de a kezük, cipőjük, elgurult kalapjuk is megrázó.

– Mi a helyzet akkor, ha valaki felismeri magát vagy egy ismerősét, és nem akarja, hogy látható legyen az interneten?

– A működésünk kilenc éve alatt három esetben fordult elő, hogy a szerző vagy maga a kép miatt le kellett vennünk valamit. Ez nagyon alacsony szám, ezen kívül kizárólag pozitív visszajelzéseket szoktunk kapni. Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy valaki fölfedezte volna egy rokonát, és felhördülne, hogy mit keres nálunk az a kép. Inkább az a jellemző, hogy de jó, hogy hozzáférhető. Relatíve kevés olyan levelet kapunk, amiben valaki azt írná, hogy fölfedezte valamelyik családtagját. Ez egyébként probléma, mert ha van százezer fotónk, azt lehetne gondolni, hogy rengeteg embert be lehetne azonosítani. Ehhez képest évente csak pár ilyen jelzést kapunk. Szerintem inkább azokat az arcokat vagy eseményeket szoktuk a képeken felismerni, amiket már láttunk. Egy ismeretlen képen sokkal nehezebben történhet az azonosítás.

– Milyennek képzeled el a Fortepant néhány év múlva, ugyanolyannak, mint amilyen most?

– Körülbelül igen. De mindig vannak terveink, most például egy új iPhone-applikációt indítottunk el, ForteGo néven. Ha a városban sétálsz, akkor GPS-koordinátákkal felkínálja a környékről fellelhető archív fotókat, a hozzád legközelebbiről a távolabbik felé haladva. Térkép segítségével odanavigál téged, megmutatja az archív fotót, majd felkínálja, hogy a telefonoddal harminc vagy száz év távlatából lefényképezhesd ugyanabból a nézőpontból. Az app készít egy képpárt, amiben az a trükk, hogy az új kép ugyanolyan arányú lesz, mint az archív, ha a régi 6x6-os filmre készült, akkor a tiéd is négyzetes lesz. Ez az első ilyen applikáció a világon. Kicsit komoly, kicsit játék, a kettő keveréke, egy kis csavarral. Az ötlet onnan jött, hogy egyszer a Szél Kálmán téren vártam valakire, és eszembe jutott, hogy megnézném, milyen képek hozzáférhetők ott, helyben a régi Moszkva térről, és nem tudtam, hol keressem őket. Ha mi pontosan tudjuk, hogy egy adott fotó hol készült, és a GPS segítségével azt is tudni lehet, hogy éppen hol állsz, akkor mindenféle keresgélés nélkül láthatod, hogy hogyan nézett ki régen ugyanaz a környék.

Mi magyar vonatkozású fotókat gyűjtünk, egy lengyel kísérletet leszámítva, ami végül nem jött össze, pedig nagy publicitást kapott, nem tudunk hasonló próbálkozásról. Jellemzően Budapest-központú képekkel dolgozunk, és úgy látjuk, hogy a kisebb települések láthatatlanok maradnak, pedig rengeteg embert érdekelnének. Hátha egyszer a ForteGo-nak köszönhetően valamelyik polgármester azt mondja, hogy szeretne a településén is egy ilyet, és elkezdenek régi fényképeket gyűjteni.