Mészáros Márton: Kiszabadítani az árnyékból

Megszámlálhatatlan emlékem van Lajos Györgyről. Csakhogy ezek egyikében sem szerepel teljes nevén: mindig csak Gyuri bácsiként. Mivel amolyan családi jó barát, egészen pontosan az édesanyám egyik leglojálisabb barátja és kollégája volt, végigkövette a gyermekkoromat. Rendszeresen jártunk le hozzá Balatongyörökre, ahol azután egy présházat vett és tett lakhatóvá, amikor nyugdíjba vonult a Magyar Távirati Iroda (MTI) kötelékéből. Valaha szenvedélyes vadász volt, de akkoriban, amikorra visszanyúlnak az emlékeim, már csak nagy pecás volt, ladikjával többször kivitt a Balaton vízére (Bántottalak? – ez volt ráírva a csónakra, mert egyszer valaki indokolatlanul feltörte), néha elkísértük a hol magányos, hol barátaival közös horgászataira (egyik legszebb fogása, egy méretes harcsafej kint függött a gádor falán). Ha csak néhány napot voltunk nála, akkor is elmentünk kirándulni a Zsölleháti dűlőn lévő házával szemben található erdőbe, de néhány Balaton-felvidéki várromot is megjárt velünk. Tisztelte a természetet. Lelkiismeretesen gondozta a szőlőjét. Ugyanebben a bánásmódban részesültek a kutyái, akik közül a legélesebben az utolsóra, a befogadott keverékre, Blökire emlékszem, aki úgy tudott sétálni a hasig érő fűben, tapodtat sem tágítva mellőlem, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Gyuri bácsi, akinek az arcát a derű és a bölcsesség rajzolta férfiasan ráncossá, már egyáltalán nem fotózott, de amikor megnézte egy-egy kattintásomat, vagy amikor a külföldi nyaralásokon készült videókat mutattuk neki, mindig reális véleményt mondott. „Sok van ebből a fűből anyád lábánál” – közölte. „Ne rázd ennyire azt az átkozott kamerát” – pattant fel ültéből az ágyról, amikor a délszláv háborúban szétlőtt házak közötti bolyongásomról készült képeket, videókat tekintette meg. A saját fotós múltjáról viszont szinte egy árva szót sem szólt, legalábbis nem előttem. Amikor megmutattam neki egy Ferenc József-portrét, amelyet ő fényképezett le, titokzatos félmosollyal csak annyit kérdezett, tudom-e, hogy készült a kép. Az utolsó nyarán, amikor még a betegségnek jelét sem láttam, egy hetet nála töltöttem. Elvitt az egyik keszthelyi kifőzdébe, ahova szeretett járni, és az ottani téglaberakás egyik cirádás díszét lefotózta a kompakt gépemmel. Azt hittem, megsértődött a fotózásra, de a hálószobájában lógott néhány fekete-fehér képe. Az életműve azt súgja, valaha nagyon szerethetett fotózni, s minden embertársához szelíd tisztelettel fordult, pedig magának való, csendes és nyugodt volt.

Kamaszéveim legelején aztán kiújult a rákos megbetegedése, a hosszanti szenvedés helyett pedig inkább azt választotta, hogy hetvenhárom évesen, önkényesen lezárja életét: egy nagy adag altatót vett be, majd lesétált a Balaton-partra, ahol addig gyalogolt a fagyos vízbe, míg a mólóhoz nem tudta erősíteni a testét annak reményében, hogy biztosan megtalálják. Decemberben volt halálának a tízedik évfordulója, az évtizednyi idő pedig lehetőséget adott arra, hogy újraolvassam a Fotóművészeti című lapban tűnődéseit, köztük saját, előre megírt gyászbeszédét. Ugyanakkor az eltelt idő elvezett fontos felismerésekhez is. Arra, hogy Lajos György szeretettel, precízen alkotó fotóriporter volt. Meg arra, hogy ahogy valamikor az új évezred csecsemőkorában tette Gera Mihály fotótörténész, úgy mostanában is aktuális lenne az újrafelfedezése. Ő írja egyébként, mind a 2002-ben megjelent, Árnyékok című album utószavában, mind a Fotóriporterben megjelent búcsúztatásban, hogy Gyuri bácsi Cartier-Bressonhoz hasonlóan életmódnak tekintette a fotózást, így 1990-ben, amikor letette a fényképezőgépet, tulajdonképpen nem visszavonult, hanem életpályát módosított. Mondhatnánk, hogy viszonylag rövid életműt zárt le ezzel a sokak számára megfejthetetlen lépéssel, amelyben nyilván szerepet játszhatott az is, hogy pályája során egyszer „sztereotipnak” ítélték a fotográfiáit, a könnyen kimondott ítélet egy életre elbizonytalanította a mindig kétkedőt. Csakhogy egy karrier években számolandó mértéke, az életút képekben mért száma az égvilágon semmit nem jelent, az elkészült művek minősége viszont annál fontosabb. (Egyébként harminchét évig állt az MTI Fotó Fotószerkesztőség alkalmazásában, 1953-ban a jogelőd, a Magyar Fotó Vállalatnál kezdte a szakmával való ismerkedést, amelyben nagybátyja, Seidner Zoltán, a kiváló fotóművész is támogatta.) Halála tizenegyedik évében hatezernél több képe van az MTI archívumában, ezek közül számtalan a saját válogatása, mert egyike volt azoknak, akik a digitális korban heti-kétheti rendszerességgel elkezdtek bejárni a Naphegy téri monstrum alagsorába, hogy ott esténként, szép csendben feldolgozzák életművüket. Műveinek digitális feldolgozása – ennek ellenére – még mindig zajlik. Czimbal Gyula, aki maga is fotografál, a képszerző ismerőjeként és egyik utolsó megörökítőjeként a döbbenet és elismerés hangján mesélt nekem arról a minap, hogy Gyuri bácsi hajlandó volt személyesen kiszerkeszteni jó néhány képét, de azokon kívül, amelyeket maga érdemesnek látott, sok olyan van, amely hasonlóan jól sikerült kocka.

A képei megosztóak, mint ahogyan azok voltak addig is, ameddig élt. Van, aki nem tartja művészetnek azt, amit a fotózással tett, de azt, hogy kiváló MTI-s fotós, érdekes kordokumentumok alkotója lett volna, senki nem vonja kérdőre. Én úgy látom, igenis volt stílusa, a rá jellemző látásmód pedig annak fényében vizsgálandó, ha figyelembe vesszük, hogy hírfotókat készített. A lehető legkülönfélébb témákban dolgozott, fotózott mezőgazdasági munkákat, készített érsek- és művészportrékat, megörökítette a legvidámabb barakkba hazalátogató Gábor Zsazsát, járt a hatvanas években Egyiptomban és Mongóliában is. A legjellegzetesebb felvételei mégis emberábrázolások, pedig nem volt szociofotós. A képi ábrázolást tekintve koránt sem szakított mindennel, de mégis újszerű, másfajta a stílusa, mint sokaknak. Rengeteget dolgozott, de a munkáin nem érződik, hogy megbízásra készültek. Ha egy városi életképet készítetett, ahol kevés az ember, nagyobb látószöggel dolgozott, mert így az emberi vonatkozások előtérbe kerülhettek. Amikor a kalauzt munkában, vagy a szerelmespárt a megállóban való szakításukkor kapta lencsevégre, a személyesség jut eszünkbe. Nem csak azért, mert akarva-akaratlanul kötődött az alanyaihoz, hanem azért is, mert a képei szeretettel készültek. Sőt, szinte minden képe mögött ott bizsereg a finomság, a lágyság.

Számomra még azt juttatják eszembe a képei, hogy ha ugyanabból a szempontból fotózott, mint más, a képei mégis másfélék, másmilyenek voltak, mint a többieké. Elsősorban fekete-fehér képek készítőjeként nagyon ügyelt az árnyalatokra is, szeretett játszani az árnyékokkal, elég csak A Margit-hídon című korai képére gondolni. Mindez számomra azt mondja, hogy Lajos György olyan alkotó volt, akihez nem illene az a világ, amelyből kilépett. Fotóriporterként nem tudna és minden bizonnyal nem akarna őrült módjára dolgozni, az egyik helyszínről a másikra szaladni, majd időben visszaérni vagy rohamtempóban megszerkeszteni és visszaküldeni a fotókat a munkahelyének. A jelszavai, mint a figyelem, a fegyelem, a pontosság, a megbízhatóság, a racionalitás és a bensőségesség már nem feltétlenül illenek a hírügynökségi léthez. Mégis, ha rávetítjük mindezeket a tulajdonságokat a képeire – akármennyire is csodálkozna – nem pusztán néhány tucat értékes fotót kapunk. Egyetlen munkája, amely A Fúria néven fut, biztosan megmaradt örökérvényűnek. Keleti Éva fotóművész, akit az évforduló alkalmából kerestem meg, az emlékeiben szépként, különlegesként és tehetségesként élő Lajos György fotójáról úgy beszélt, mintha a lelki szemei előtt látná. A leeresztett sorompó mögött érezni lehet az elrobogó vonat mellett a zajt, a füstszagot, a félelmet ‒ mondta. Ezzel a szerencsés adottsággal a többi képe is rendelkezik.