Somogyi-Rohonczy Zsófia: Gyermek(ded)fotó

A gyermekfotókról általában a családi albumok természetellenesen beállított pózában, megszeppenve kamerába pillantó gyerekek jutnak eszünkbe. A műfaj, ha nevezhetem így, persze nem csupán ennyi. Ahány fotó, annyi féle motiváció, ábrázolásmód és megközelítés. A fotótörténetben kezdetektől jelenlevő alanyok a gyerekek, akik néhol legszebb ünneplőikben feszengve, berendezett környezetben, játékok között bámulnak a kamerába, vagy „meztéllábasan” ülnek a tanító úr mellett a múlt századi osztályképeken. Jól bejáratott klisék sorjáznak a fotóalbumokban és az archívumokban, de az egységesnek tűnő ábrázolásokban az éles szem beszédes mozdulatokat, egyéniségeket, történeteket fedezhet fel. A talált fotográfiák gyermekábrázolásait ma már kutatók is vizsgálják, a gyermekekről és fiatalokról teljes kiállításokat rendeznek.

A gyermekfotó első pillantásra könnyednek tűnő műfaj, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, elbizonytalanodunk. Mert nagy a felelőssége a fotósnak, hogy milyen formában, milyen helyzetben és miért ábrázolja a gyermeket. Az idei Budapest Fotó Fesztivál bőségesen szolgált olyan kiállításokkal, melyek rácáfoltak a gyermekfotográfiával kapcsolatos esetleges előítéletekre és ízelítőt nyújtottak sokféleségéből. A tudományos munka eredményeként keletkezett fotógyűjteménytől kezdve a történelmi jelentőségű felvételeken és fotómeséken át a család életébe bepillantást engedő lírai munkákig a művészi gyermekfotóra sok-sok példát találhattunk az elmúlt néhány hónapban.

Az Artphoto Galériában kapott helyet Reismann Marian Pikler Emmi intézetében több évtizedig folytatott munkájából készített válogatás. A Tekintetek11 című kiállítás felvételei a bölcsőde mindennapjainak kristálytiszta fekete-fehér lenyomatai. Az intézetben fejlődő gyerekeket örökítenek meg és dokumentálnak játék, a világ megismerése, tanulás, egyszóval növekedés közben. A bemutatott felvételek remek példák arra, hogy a fotó milyen sokféle módon állíthatja eszközeit a tudomány, sőt a pedagógiai kutatások szolgálatába. Persze közel sem lennének ilyen briliánsak és tudományos szempontból használhatók, ha mint fotók nem állják meg helyüket. A megszokott beállított képekkel össze sem hasonlítható felvételek ezek, de mégsem rögtönzött, szerencsésen elkapott pillanatok. Reismann Marian tudatosan úgy szervezte a felvételek körülményeit, hogy a lehető legnyugodtabb környezetet tudja kialakítani kis alanyai számára. A kedves, csetlő-botló gyerekekről készített képek azonban csak bájos fotók maradnának, ha a kiállítás szervezőinek hála nem tekinthetnénk be a pedagógiai kulisszák mögé is. Egy-egy képhez példaként bemutatásra került a leíró karton is, amely nemcsak magyarázatot ad a képen történtekre, de bepillantást enged a fotós és a pedagógus együttműködésének mikéntjébe is.

A bemutatott kartonokat olvasva megerősítést kapunk arra, hogy a képek a helyes élethelyzeteket közvetítették felénk: képről képre, szavak nélkül is értjük a csodálatos felfedezéseket, a gyöngyöző kacajokkal teli örömöt és átéljük azokat a csöppnyi diadalokat, amelyeket mi is éreztünk két, három vagy négy éves korunkban egy fiók kihúzása miatt. Mélyre eltemetett, vagy inkább régen elfeledett élmények ezek, amelyek makacsul a felszínre törnek a fényképeket szemlélve. De mégis mitől történik meg a csoda? Reismann Marian szerint ezért: „A képek megmutatják, hogy a gyerek a külvilágból napról napra kapott új benyomásait nemcsak az arcjátékával tükrözi vissza: a gyerek egész teste, minden mozdulata kifejezi az elcsodálkozást, az örömet az új élmény felett. […] az autó kerekét tanulmányozó, háttal álló kisgyerek elcsodálkozása, megismerni-akarása legalább annyira kifejezésre jut, mint a szemben levő gyereké, akinek az arcán, de kis kezeinek tartásán is látható az ismerekedés izgalma.”22

A gyermekek fotografálása éppoly speciális felkészültséget igényel, mint bármely más téma megörökítése, de a sikerhez nem különleges felszerelés kell, hanem különleges felkészültség és adottságok. „Azoknak a képein, akik helyesen fényképeznek, olyanok a gyerekek, mint a valóságban. Játszanak, ugrálnak, jókedvűek: élnek. Pedig ezek a képek ugyanolyan géppel készülnek, mint a megmerevített, glédába állított gyerekek üres, kifejezéstelen képei. Pedig nincs boszorkányság sem a dologban. Csak két tényező kell ahhoz, hogy jó képek születhessenek: őszinteségre kell törekedni és türelemmel kell megoldani a feladatot.”33 És vajon mi kell még. Az sem titkos összetevő: „Az igazán jó képhez a művészi meglátáson és a technikai tudáson kívül szoros kapcsolatban kell lenni a felvétel tárgyával, ez esetben a gyerekekkel. Ismerni kell életmegnyilvánulásait, szokásait, azt, hogy mit szeret, mit nem; csak akkor, ha mindezt ismerjük, tudjuk a gyerek valódi lényét a képre hozni.”44

A gyermekfotók pedagógiai vonatkozásán és felhasználhatóságán túlmutat Ata Kandó sokszínű életműve. Az 1956-os menekültekről készített felvételei történelmi dokumentumok, a legnagyobb divatházaknak készített fotóit nemzetközi szinten is elismerték, az amazonasi indiánok között készített felvételeit pedig akkor készítette, amikor fehér nő még ritkaság volt a dzsungelben, de legbüszkébb mégis saját gyermekeivel készített sorozataira volt (Álom az erdőben, Calypso&Nausicaa), ahol fia és ikerlányai egyenrangú alkotótársként szerepeltek a munkafolyamatokban. Ezekből az izgalmas felvételekből, családi felvételekből mutat be egy válogatást a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria az Ata meséi című tárlaton, ahol merőben más képet kaphatunk a gyermekekről, mint ahogy megszoktuk. Nem gyámoltalan, még formálódó kisemberek, hanem öntudatos, bátor, nyíltszívű, érző és gondolkodó emberi lények. Ez a fajta megközelítés talán Ata Kandó neveltetéséből adódik, édesanyja G. Beke Margit is a kor reformpedagógiai irányzataihoz hűen nevelte leányát. Ez a szemlélet visszatükröződik az 1915-ös kiadású Ata könyvében is. A gyermeket minden előítélet és felsőbbrendűség nélkül megfigyelő, a gyermektől tanulni vágyó felnőtt hozzáállása erőteljesen érződik valamennyi felvételén. A családi nyaralások alkalmával készített Álom az erdőben című fotómese és a Calypso és Nausicaa című fotósorozat megalkotásában egyenrangú alkotópartnerként vehettek részt gyermekei. Az Álom az erdőben meséjét a fia írta, mindkét esetben a gyerekek tervezték és készítették a jelmezeket. Nem a felnőtt instrukcióinak végrehajtói voltak, hanem önálló döntéseket hozó társalkotók. Nehéz feladatot vállalt magára Ata Kandó, amikor fejébe vette, hogy egy fotókönyv kiadásával segíti az 1956-os forradalom után menekülő családokat. Az akkor már Hollandiában élő fotóművész minden követ megmozgatott és két heti megfeszített munkával – Violetta Cornelius fotóművésszel együtt ‒ még karácsony előtt kiadhatták a könyvet, bevételével a családokat segítve. Kényes téma ez. Felzaklatott helyzetben, sokszor szüleiket elvesztett gyermekeket, vagy a bizonytalanságba menekülő családokat kellett Ata Kandónak lencsevégre kapni. A képeken azonban soha nem látunk szánalmat keltő, megtört tekintetű alakokat, ami a fotós mélyről fakadó emberszeretetének, sőt embertiszteletének köszönhető. Ugyanez az érdeklődő figyelem és tisztelet sugárzik az amazonasi indiánok között készített fotóin is. Nem elsősorban az egzotikum köszön vissza a felvételeken, hanem a felismerés, hogy ugyanazok az emberi kapcsolatok, a táplálás, az ölelés gesztusa ismétlődik az őserdő lakóiról és az osztrák-magyar határon megörökített menekült családokról készített fotókon is.

A kiállítás egészének csak egy pillérét adják a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum anyagából kölcsönzött felvételek. Egyenlő súllyal ‒ nem egyszerűen kiegészítő és mellékes elemként ‒ szerepelnek mindazok a könyvek és fotóalbumok, amelyeket vagy Ata Kandó írt és állított össze vagy róla írták. Ahogy A Hold véréből című könyv esetében is érzékelhető: az írásos feljegyzések és a fotók kiegészítik egymást, nem sorolható egyik sem előrébb. Harmadik pillérként ki kell emelni a Molnár József rendezte Ata filmje című interjúfilmet, amelyben maga Ata Kandó mesél életéről és fotóiról.

Az őszinte gyermekfotó egyik fontos kritériuma, hogy a fotós ismerje a gyermeket, akit lencsevégre kap, de ugyanilyen lényeges az is, hogy a fotografálás aktusa, a fényképezőgép jelenléte megszokott legyen a gyermek számára. Mindezen feltételeknek tökéletesen megfelelnek Alain Laboile saját családjának mindennapjait megörökítő fotói, a La famille sorozat felvételei.

A francia festő és szobrász, szinte véletlenül kezdett fényképezni. Az eredeti hivatására nézve szobrász családapa a saját munkáit szerette volna lefotózni, így vásárolta meg első fényképezőgépét. Nem tudatosan megkezdett fotós karrierről van szó ebben az esetben. Nincsenek előképek és mesterek Alain Laboile munkásságában, nem határozták meg képi világát ikonikussá vált alkotások.

A nem mindennapi „hippi” család hétköznapjait megörökítő felvételek sokszor mesterkéltnek, beállítottnak és megrendezettnek tűnnek. A mosogatóban pancsoló kisgyerek kompozícióját még csak-csak hitelesnek véljük, talán a tálalószekrényben elbújó aprócska kis test is előfordulhat egy-egy kisgyerek esetében, de az őzikével bújócskázó kisgyerekről készült felvételnél már tényleg megbukik minden hitünk abban, hogy egy igazi modern család szabadságtól és a független felfedezés örömétől sugárzó fotóit nézegetjük. Vajon igazunk van-e, ha kétségbe vonjuk az idilli világot, amelyet a fotós fekete-fehér színvilágú időtlenné és egyben univerzálissá tett felvételei idéznek meg?

A La famille sorozat fotói egy alapvetően kis területen, egy zárt világban készültek, egy konkrét intim környezetben, a család otthonában. Az oldott, kamerára fittyet hányó hangulat sem meglepő, hiszen a gyermekek számára megszokott szereplő – az apa ‒ készítette a képeket. Az újdonság varázsa valószínűleg már szertefoszlott, a hétköznapok részévé vált a kamera. Hasonló ez ahhoz a folyamathoz, sőt aranyszabályhoz, amelyről Ata Kandó A Hold véréből5 című beszámolójában is olvashatunk: az indián törzshöz érkező fotósnő napokig nem vehette elő a „machina”-t. Elsőként az ő személyét kellett megszokni a közösségnek, és csak amikor már annak részévé vált, akkor kezdődhetett az igazi munka. A fotográfusnak fáj a szíve a sok-sok elhalasztott felvételért, de a türelmének eredménye így valóban hiteles jelenetek lesznek.

Alain Laboile számára fontos volt, hogy egy olyan világot teremthessen gyermekeinek, amit a világ szabad felfedezése, a merev szabályok nélküli fejlődés jellemez. A néző számára sokszor elképzelhetetlen, hogy a természettel összhangban, saját tempójában fejlődhetnek ezek a gyerekek, a képek nem hatásvadász módon beállított felvételek, hanem egy valós élet jelenetei. Talán ebből adódik szkepticizmusunk, amikor az őzikével bújócskát játszó kisgyermekről készült fotót látjuk. Pedig a fotó egyáltalán nem megrendezett: a család tíz napig gondozott egy talált őzgidát. A művész-apa felvétele készítésekor nem zavarja meg az események alakulását instrukciókkal, végképp nem azzal, hogy visszaparancsolja a gyermeket ugyanabba a tevékenységbe, melynek megörökítéséről véletlenül lemaradt.

A gyermekfotográfiák tehát messze túlmutatnak azon, hogy megörökítenek egy kedves, bájos gyermeket. A három alkotó kiállítása is remekül példázza, hogy hány és hányféle ábrázolása lehetséges a gyermekeknek. Felhasználhatók a tudomány és a pedagógia számára. Reismann Marian fotói mellett a nemzetközi fotográfiában jó példa Suzan Szász munkássága, akinek felvételei évtizedekig meghatározóak voltak két kontinensen – a Vasfüggöny két oldalán ‒ a gyermekekről kialakított vizuális kánon számára. Ebben az esetben érzékeny, a kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködésről van szó a tudós és a fotográfus között: „[…] Suzanne Szász korántsem csupán rátermett gyerekfényképész, hanem értő tanulmányozója a gyermeki érzelmeknek. Sokat dolgozott együtt a gyerekek fejlődésével és irányításával foglalkozó szakemberekkel, de okos megfigyelései arról, miként fejezik ki a gyerekek arcuk és testük mozgásával érzelmeiket, teljesen önállóak és eredetiek. Felismeréseit sok ezer saját felvételének tanulmányozásával dolgoztak ki. […]”66. A gyermekek tanulmányozásának, értő megfigyelésének minden típusú ábrázolásában fontos szerepe van. Nincs ez másként Alain Laboile egy család intim mindennapjaiba bepillantást engedő fotósorozatában sem. A fotókon azonban nem csak szereplő lehet a gyermek, hanem tudatos döntései által, akár egy játékos együttműködésben a fotó készítésének teljes jogú résztvevője is lehet, ahogy Ata Kandó fotómeséin látható.

Kapcsolódó kiállítások: Reismann Marian: Tekintetek, Artphoto Galéria, 2018. április 8. ‒ 21., kurátor: Puskás Bea, Tomas Opitz
Ata meséi, Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria, 2018. március 30. – június 2., kurátor: Kaposi Dorka, Somogyi-Rohonczy Zsófia
Alain Laboile: La Famille, Széphárom Közösségi Tér, 2018. március 24. – április 14., kurátor: Somosi Rita

Lábjegyzet:

1 Reisman Mariann: Tekintetek, ArtPhoto Galéria, Budapest, 2018. április 3. ‒ 21., Artphoto Galéria, kurátorok: Puskás Bea, Tomas Opitz.
2 Reisman Marian: Gyerekfényképezés, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1956, 45.
3 Reisman n Marian: Gyerekfényképezés, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1956, 6.
4 Reisman n Marian: Gyerekfényképezés, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1956, 6.
5 Ata Kandó: A Hold véréből, Gondolat kiadó, Budapest, 1970. 175.
6 Suzanne Szász: Gyermekünk szótlan nyelve, Kossuth Nyomda, Budapest, 1987, 8.