Leila Sajjadi: Csendesen szemlélni a várost ‒ Sasan Abri iráni művész munkái

Irán egyik legünnepeltebb fiatal fotográfusa ma Sasan Abri, aki 2012-ben vált szélesebb körben is ismertté a főváros művészeti életében a Conjunctivitis [Kötőhártya-gyulladás] című munkájával, amely városi részleteket megjelenítő, elmosódott és nyomasztó képek sora szülővárosáról, Teheránról. Az elmúlt tíz évben és azóta is szinte minden sorozatánál a város áll a mű középpontjában a részletek meghatározó fizikai jelenlétével az urbánus szövetben. Művészként az őt körülvevő világ hatott rá intellektuálisan a legerőteljesebben, mégis nehezen találja meg annak a módját, hogy megbékéljen ezzel a közeggel. A most 34 éves alkotó utolsó sorozata végre emberekről szól, akik mindeddig hiányoztak műveiből. Úgy tűnik, hogy az amúgy nagyon befelé forduló fotográfus végre kifelé tekint, hogy felfedezze magának a társadalmat is. Egy szeles és hűvös tavaszi délutánon látogattam meg Abrit stúdiójában, Teherán belvárosában. Amikor kiszálltam az autóból, tisztán látszottak a távolban feltűnő Alborz hegység lágy körvonalai, amelyet általában hónapokon át elfed a városból felszálló vastag füstfelhő. Ez felvidított. A városnak ez a része, más negyedekhez hasonlóan, szintén gyors ütemben alakult át az elmúlt években, köszönhetően annak, hogy egyre több művész és lelkes városlakó költözik ide ezekbe a még megfizethető, sajátos karakterrel rendelkező régi városnegyedekbe a zaj, a kosz és a nehézkes közlekedés ellenére.

Sasan Abri lakása, amely egyúttal a műterme is, az egyik főutcáról nyíló kis mellékutcában található. Mindig félénk, de udvarias módján üdvözöl, és amikor belépek, kíváncsian nézek körbe. Tipikus lakás az 1970-es évekből, kőburkolattal a padlón, üvegezett ajtókkal és egy hosszú erkéllyel, amely egy hátsó udvarra néz. A lakást megőrizték eredeti állapotában, minden gondosan elrendezett. A stúdió egy nagy tér, innen nyílik az erkély a hátsó udvarra, nagy asztalokkal és munkaeszközökkel. Abri itt tölti a legtöbb időt, amikor Teheránban van és az újabb projektjein gondolkodik és dolgozik.

Sasan Abri nagyon visszafogott természetű, és jó megérzései vannak. 1984-ben született Teheránban. A családjában több művész is volt. Nagybátyjaival, akik mindketten jól ismert festők, rendszeresen látogatták a városi galériákat, és már rövid idő után jól kiismerte magát ebben a közegben. Egész fiatalon megismerkedett az idősebb művészekkel. „Nagyon jól tájékozódtam ebben a világban, és ez erősen befolyásolt, hogy magam is minden áron művész legyek. A kezeim azonban nem elég ügyesek ahhoz, hogy festő lehessek, mint a legtöbben, akiket ismertem, de jól értettem a technikai eszközökhöz, jól bántam a kamerával, így egyértelmű volt, hogy számomra a fényképezés a járható út” – meséli.

Bár sosem vett rész egyetemi szintű képzésben, nagy lelkesedéssel dolgozott a legnevesebb iráni fotográfusok, mint például Bahman Jalalii vagy Mehran Mohajerii tanfolyamain, akiknél elsajátította a fényképezés elméleti alapjait, és kísérletezett a különféle technikákkal. A kétezres évek elején számos csoportos kiállításon, pályázaton és biennálén vett rész, így fokozatosan megtalálta a városi művészeti színtér felé vezető utat, és közben eredményeinek köszönhetően elismerést nyert független fiatal fotográfusként. „Mivel sosem jártam egyetemre, ezért keményebben kellett dolgoznom, hogy bizonyíthassak. Ez kifejezetten előnyös volt számomra, mivel célt adott, és sokkal eltökéltebben és nagy összpontosítással dolgoztam. Tudtam, hogy magamra vagyok utalva, így minden adódó lehetőséget igyekeztem kihasználni. Nem voltam sem félénk, sem válogatós, amikor arról volt szó, hogy összekapcsoljam és használjam a rendelkezésre álló platformokat” – mondja elgondolkodva.

A 2009-es iráni felkelés és annak következményei, a társasági élet oly sok aspektusához hasonlóan, nagy hatást gyakoroltak a főváros művészeti életére és annak alakulására, és meg is változtatták azt. Az ország minden korábbinál erőteljesebb elzárkózása drámai hatást gyakorolt az emberek közötti viszonyokra, az együttműködésekre, a műtárgyeladásokra, illetve egyéb szakmai kapcsolatokra a világ minden részén. Az elkeseredettség érzése és a minden irányból érkező nyomás erőteljes elvándorlást eredményezett, az ország számos jelentős gondolkodója, aktivistája, valamint írója és művésze elhagyta az országot. „Sok művészbarátom és sokan mások, akiket ismertem, elköltöztek Iránból ebben az időszakban. Ez egy kétségbeejtő időszak volt, és én is erősen elgondolkodtam azon, hogy maradjak, vagy menjek. Nekem azonban nehezemre esett volna elmennem az országból, így úgy döntöttem, inkább távol tartom magam Teherántól és mindentől, ami hozzá kapcsolódik” – meséli Abri. Ezt követően minden nap kocsiba szállt a kora reggeli órákban, és a hegyekbe utazott, ami csak néhány órányi autóút a várostól, hogy ott fényképezzen és élvezze a magányt. Ez az esemény végül hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön az első önálló kiállítása, amelyet a teheráni Silk Road Gallery-ben rendeztek 2012-ben, és amely ráirányította a figyelmet arra az új művészi hangra, amelyet ő képviselt.

A Conjunctivitis című sorozatot eredetileg tíz nagy méretű (84x86 cm) fényképből álló műegyüttesnek tervezte, amely Teherán semmitmondó, mégis nagyon jellegzetes elemeit mutatja meg. Az inspirációt egyik jó barátjának a 2009-es felkelés idején őt kínzó állandó letartóztatástól való félelme jelentette, amelynek eredményeképp folyton álmatlanság gyötörte, amitől olyan lett a szeme, mintha kötőhártya gyulladása lenne. A betegnek ilyenkor nem csak ég a szeme, de elhomályosul a látása is. A sorozat készítése közben a Polaroid nyersanyagra rögzített képek hívásakor szándékosan beavatkozott a folyamatba, ennek köszönhetően miden felvétel elmosódott és vörös lett, és ezzel a rossz látásból fakadó rosszullét és az álomszerű tapasztalatok furcsa érzését keltette a nézőben. A sorozattal Abri közvetett módon utalt a társadalomban uralkodó csak rossz döntések lehetőségét kínáló helyzetre és a nyomott közérzetre, valamint a torzultság és az elbizonytalanodás tapasztalatára, amit akár a leghétköznapibb dolgok látványa is okozhatott. Ezzel a kiállítással megmutatta egyéni alkotói hangvételét, miközben direkt módon tapintott rá egy nagyon is érzékeny témára, nem rettenve vissza attól, hogy rámutasson honfitársainak abban a korszakban bizonytalan életére. Egyúttal pedig művészi tevékenységét szenvedélyesként, önmagát pedig sebzett megfigyelőként állította be. A kiállítást különleges lelkesedéssel fogadta a kritika, a sajtó és a közönség is, és rövid időn belül elkeltek a képek, amelyeket főként az iráni művészeti élet néhány közismert alakja és néhány nagyon jól ismert művész vásárolt meg. Ezért ez a sorozat fordulópontot jelentett az elkövetkező művészi tevékenységében, és kijelölte annak további irányát.

Még ezen a sorozaton dolgozott, miközben már formálódott egy másik mű is. A városban bolyongva és a megfelelő témát keresve belebotlott néhány romos és ijesztő öreg téglaépületbe a megújuló városban. „Akkor találkoztam ezekkel a régi és elhagyatott épületekkel, miközben a másik sorozatomon dolgoztam. A maguk idejében talán nagyon vonzónak és modernnek tartották őket, ez teljesen összezavart, de kíváncsivá is tett, miért váltak ilyen elhagyatottá” – mondja Abri.

Hétvégéken és napkelte előtt eljárt ezekre a helyszínekre, felmászott a falakon, belopódzott az udvarokba, nagy körültekintéssel fedezte fel és fényképzete ezeket az otthonokat, de nem tudta rászánni magát, hogy belépjen. „Bár sok mindent elkerülhetetlenül felfedeztem, nem voltam felkészülve arra, hogy tudatosítsam magamban ezeknek a házaknak a személyes vonatkozásait. Sokkal inkább érdekelt a fizikai megjelenésük, a puszta jelenlétük.”

A felfedezés játékos öröméből született meg 2013-ban Abri nagy ívű sorozata, a Yellow Dormant [Fakó sárga]. Festményszerű fényképek nagy és egyedi sorozata néhány rejtett, álomszerű kincsről, amelyek elhagyatottan zárják magukba azoknak az életét, akik elmentek, és sosem tértek vissza, a hátrahagyott életeket, egy figyelmen kívül hagyott múlt titkait, el nem beszélt történeteket egy város életéről egy erőszakos átmenet idején. Analóg fényképezőgéppel dolgozott, és a képeket kis kartonlapokra nyomtatta, és hígítót használva kezelte a felületet, majd az egyes darabokat kirakós játékra emlékeztető módon rendezte egymás mellé, hogy így állítsa össze az egész képet. Bár az ebből rendezett kiállítását tartják mindeddig a legsikeresebbnek, ez a sorozat volt Abri állítása szerint a legnehezebb, leginkább kihívásokkal teli munkája, amin csak eddig dolgozott. „Elmentem ezekre a helyekre, hogy belopózzak egyedül hajnalban, hogy meg ne lássanak, és le ne tartóztassanak. Féltem, hogy kirabolnak, és attól is, hogy váratlan helyzetekbe kerülhetek. Itt drogfüggőkkel, remetékkel, hajléktalanokkal is lehetett találkozni. Olyan érzésem volt, mintha egy csatatéren lennék, ahol életben kell maradnom, és közben rögzítenem kell mindazt, amit látok egy minden valószínűség szerint nagyon veszélyes közegben. Ez valójában szórakoztatott. Olyan érzés volt, mintha kincsvadász lennék” – hangsúlyozza. A teheráni Aaran Gallery-ben kiállított műveket órák alatt eladták. Sokan, még olyanok is, akik nem Iránban élnek, vásároltak ebből a sorozatból, többen talán épp az egykori tulajdonosok közül. Épp harminc évesen, úgy tűnt, hogy minden kétséget kizáróan megmutatta művészi erejét.

A kiállítás sikere ellenére, a galeristájával folyó együttműködésből fakadó nézeteltérések és a kevéssé jó üzleti eredmények miatt, dacára a jó eladási mutatóknak, ismét a rezignáció időszaka következett. Ismét egy kétségekkel teli időszakot kellett átélnie, és ismét felvetődött a kérdés, hogy helyes döntés volt-e Iránban maradni és itt dolgozni. Mindezek miatt inkább elköltözött Teheránból, és egy időre egy magányos, elzárt helyen települt le az ország északi részén. „Kimerítettek a legalapvetőbb dolgok, amelyeket rendbe kellett tennem. Olyan dolgok, amelyek akadályt jelentenek, ha Iránban dolgozik valaki. Például eladtam ugyan minden művet a kiállításon, de amit kerestem, végül nem volt elég arra sem, hogy belekezdjek egy új munkába, hogy megvegyem a hozzá szükséges dolgokat. Munkát kellett vállalnom, hogy finanszírozhassam a következő projektemet. Ez teljesen elkeserített, és felvetődött a kérdés bennem, hogy tényleg folytathatom-e ezt a pályát ebben az országban” – meséli.

Az alatt az idő alatt, amelyet távol töltött a városi zűrzavartól, a természetet kezdte fényképezni. Különféle témákkal kísérletezett, és egy nagyon személyes sorozatot készített Beyond Blue [A kéken túl] címmel, amely megjelenésében nagyon hasonlított a Conjuctivities képeihez, de ezúttal portréfelvételeket készített. Új érzelmi kapcsolatba bonyolódott, és hosszú időt töltött távol a várostól, így ez lett eddigi legszemélyesebb műve.

Miután visszatért Teheránba, és különféle felhőkarcolók építését fényképzete a városban, az építkezések helyszínén megszületett a következő sorozat, az Exposed ötlete. A magaslati pontokról elé táruló látvány arra indította, hogy egy másik perspektívából ábrázolja a városi tájat, illetve a digitális technika segítségével mutassa meg a Teherán horizontját meghatározó magas épületek sorát.

A szerződéses munka során, illetve az egyéb feladatai közötti átmeneti időszakokban hosszú órákat töltött a felhőkarcolók tetején, hogy elkészítse a következő kiállítás anyagát. A kamera fókuszát a föld és az égbolt közé irányította, ahol kijelölte a rögzítendő témát. A kivitelezés során tükörfordított képeket nyomtatott, majd nagy kartonokra transzferálta őket, hogy megőrizve az egyes képek egységét, retusálja, majd megváltoztassa a színeket. Az állandó ismétlés okozta rendezett csíkok, a minden képen látható meditatív ritmikus beavatkozások, az alkotót a kézműves pozíciójába emelték.

A kiállítás a teheráni Mohsen Gallery-ben nyílt meg 2018-ban, ahol nem csak ezek a nagyméretű, lenyűgöző városi látképek kerültek bemutatásra, hanem üvegre transzferált polaroid felvételek egy sorozata is, amelyek Teherán olyan hétköznapi részleteit mutatják, amelyek bármely más nagyvárosban is megtalálhatók. Az Exposed így talán egy másik olyan sorozat, amely megmutatja, hogy Abri milyen megszállottan követi figyelemmel minden részletre kiterjedően a várost és az egész világot. A cselekmények kiszámíthatatlan, már nem abbahagyható egymásutánja, amelyektől az élet és a művészet izgalmas és ösztönző lesz.

Visszatekintve utolsó, illetve legutóbb kiállított sorozatára, Abri ezt mondja: „Kezdetben az volt az elképzelésem, hogy egy fekete-fehér sorozatot készítek, de teljesen letaglózott az első előhívott kép látványa; túl sötét és túl lehangoló volt. Nem akartam érzelgős sorozatot, vagy szándékosan rájátszani az emberek érzelmeire. Nem ezt kerestem. Nem szeretném még inkább növelni a nyomorúság érzését, nem akarok jelképekben gondolkozni és dramatizálni a választott témát. Ezért úgy gondoltam, hogy a fekete-fehér nem lehet jó válasz a sorozatban felvetett kérdésre, és így elölről kezdtem az egészet.”

Úgy tűnik, hogy az iráni művészet egzotikus jellege, ahogy sokan szeretnek gondolni rá, és amit sokáig ünnepelt a világ, már nem érdekes a fiatalabb iráni művészek számára. Hosszú éveken keresztül komoly elismerést kapott a kortárs iráni művészet ezért a különlegességért, a szimbolikus tartalmakért és a retorikai nyelvi közegért. A fényképezés pedig határozottan olyan médiumnak számított, amely a legerősebben képes a társadalmi és politikai kihívásokkal szembesíteni. Ez az irány és ez a megközelítés mára erőteljesen megváltozott. Egyre több művész igyekszik kerülni, hogy közvetlenül utaljanak kulturális jelképeikre, egy újfajta művészet van születőben. „A technológia fejlődésével már nem lehetséges, sőt nem is szükséges a különleges jelenlét kivetítése a világba. Az emberek pusztán egyetlen kattintással megkeresik és meg is találják mindazt, amire szükségük van. Mindannyian össze vagyunk kapcsolva, lényegtelen, hogy hol élünk és milyen nyelvet beszélünk. Úgy vélem, vége annak a korszaknak, amikor az volt a fontos, hogy valami különleges és az egzotikus legyen” – mondja.

Sasan Abri nem számít forradalmárnak vagy lázadónak. Az ő világa személyes és kimondottan érzelmes. Nem akar panaszkodni vagy különleges üzeneteket megfogalmazni. A fényképezés, ahogy erről sorozatai tanúskodnak, nem csak az ő személyes kifejező eszköze. Csendes és visszafogott egyéniség, aki egy kaotikus közegben él, és ahogy mindig mondja, a fotográfia egyúttal eszköz ahhoz is, hogy megmentse a lelkét. A kétkedés és a határozatlanság időszakain mindig az segítette át, hogy újabb sorozatokon dolgozott. Nyughatatlan művész, aki hisz abban, hogy a fényképezés számára terápiás eszköz, és az egyetlen lehetőség arra, hogy irániként türelemmel fogadja a mindennapok kihívásait.

Ahogy egyre közeledett a beszélgetés vége, mutatott egy képet fiatalok csoportjáról, akik egy parkban ültek és beszélgettek. A felvételt ő készítette, mondta, majd hozzátette, hogy fogalma sincs, kik ezek az emberek, de csodálatra méltónak tartja elementáris jelenlétüket ebben a városi közegben. Abri más munkáihoz hasonlóan itt is homályosan és elmosódottan látszanak az emberek, nem tudjuk, hogy kik ők, és persze nem is szükséges ez a tudás.

A következő sorozata végre emberekről szól majd, mondja. Korábbi munkáiban sosem jelentek meg az emberek, és nem is foglalkoztatta a megfigyelésük. Amint elbúcsúzom tőle, megpróbálom elképzelni a következő sorozatát: emberek egy gondosan megválasztott városi közegben, pusztán esztétikai jelenlétük miatt, nem pedig személyazonosságuk okán. És bármi is legyen majd, egy dologban biztos vagyok, ez is egy érzelmekkel telített sorozat lesz, amelyet egy visszafogott, távolságtartó művész alkot, aki a művészet lehetőségét keresi ebben a városi összevisszaságban.

Fordította Pfisztner Gábor

Lábjegyzet:

1 Bahman Jalali (1944–2010. január 15.) iráni fotográfus, aki jelentős szerepet játszott a fiatalabb fotográfusok képzésének megszervezésében. Több mint 30 évig maga is részt vett ebben a munkában. Legismertebb felvételeit az iráni forradalom idején, majd azt követően az iraki-iráni háború alatt készítette. (A ford.)
2 Mehran Mohajer (1964), a teheráni képzőművészeti egyetem tanára, 1987 óta rendszeresen vesz részt csoportos kiállításokon szerte a világon, egyéni kiállításai főleg Teheránban voltak. (A ford.)