Fejér Zoltán: Nagyfilmes objektívek

A különböző gyártók egy életre elegendő munkát adtak azoknak, akik legalább a termékek egy részét ki akarják próbálni…

Előzmények

A korábbiakban beszámoltam azokról az eredményekről, amelyeket favázas gépekbe helyezett rézobjektívekkel értem el. (Felvételek nagy formátumra, Fotóművészet 2011/2.) Hosszú műszaki előkészítés után végre ki tudtam próbálni a két amerikai Wollensak Verito objektív közül a rövidebb gyújtótávolságút. (Egy lágyrajzú objektív: a százéves Verito, Fotóművészet 2012/3.) A cikk megjelenése után először a nagyobb fényerejű és hosszabb gyújtótávolságú Verito hátsó lencsetagjával készítettem egy felvételt 9x12 centiméteres fekete-fehér síkfilmre. Így az objektívet korábban aligha használták, mivel a gyújtótávolság ugyan kétszeresére nő, de a fényerő csökkenése mellett a képi rajz csak erős rekeszelés után éri el az alig használhatót. Miután napsütésben is körül-belül ½ másodpercet kell exponálni (100 ASÁ-s síkfilmre), az eszköz ilyetén alkalmazását a nem ajánlható kategóriába sorolom. Szerencsére az engem segítő, nálam jóval több műszaki érzékkel rendelkező ismerősömnek végül sikerült adaptálnia a Veritot egy régi központi zárszerkezetbe és azt el is helyezte egy Linhof lapon, így az azzal történő fényképezés elől minden akadály elhárult. A Fotóművészet 2017/2-es számában közzétett Az angol Linhof című írásomat azzal zártam, hogy leírtam: az MPP-be illesztett Dallmeyer objektívvel készített próbafelvételemet még külföldön is bemutattam. Magát a képet azonban nem mellékeltem az íráshoz. Reménykedem viszont abban, hogy az olykor nehezen hozzáférhető és kedvező árfekvésűnek sem mondható, nagyfilmes objektívek kipróbálásakor elkészített felvételeim érdeklődésre tartanak számot, így az elmúlt időszak terméséből a következőkben bemutatok néhányat.

A „normálok”

Schneider-Kreuznach Symmar 1:5,6/150 mm. A Főfotónál eltöltött 12 és fél év alatt ezt mondhattam a kedvenc objektívemnek. A szimmetrikus anasztigmát hátsó lencsetagjait ugyanis el lehetett távolítani és akkor egy 12-es fényerejű 265 mm-es teleobjektív állt rendelkezésemre. A munka befejezésekor az 51 mm-es külső átmérőjű objektív-foglalat sapkával együtt szépen belefordult az alapdeszkán kialakított 60 mm-es nyílásba, így a Linhofot kényelmesen be lehetetett csukni. Ha külső felvételnél nem akartam teleobjektívet vinni magammal, elegendőnek bizonyult a Symmar, annál is inkább, mert a cégnél legnagyobbrészt tekercsfilmre és 56x72 mm-es képméretre dolgoztunk. Mivel állványról fényképeztünk, az sem bizonyult zavarónak, hogy a félobjektív erős blendézést igényelt. A kellő síkbeli élesség miatt a 16‒22-es állás közé kellett állnom, ami a félobjektívnél pontosan 45-ös fényrekeszt jelent. (Napfénynél is ¼ vagy ½ mp-es expozíció!)

Egy alkalommal, még az 1970-es évek elején a vállalat főmérnöke kifogásolta, hogy a 9x12-es síkfilmre készített és méteresre visszanagyított (!) reprodukcióink nem elég élesek. Ennek a helyzetnek a javítására küldött egy mindhárom alapszínre korrigált, 1:4,5/15 cm-es, metszően éles Voigtländer Apo-Lanthart. Ezzel akkor illetlenül keveset fényképeztem, így joggal éreztem napjainkban azt, hogy ezt a mulasztás be kell pótolnom. Ma már nem készítek méteres pauszpapírra rajzolt építészeti tervekről reprodukciókat, így az élességek ellenőrzése és összehasonlítása körülményesebbé vált. Bíztató viszont, hogy már William Henry  Fox Talbot (1800‒1877), is észrevette: a csupasz fák apró ágai nagyon jól mutatnak éles képi ábrázolásban (=fotógén témák) és ezen túl még az ilyen típusú felvételek az objektív éles rajzának, vagy a nyersanyag feloldóképességének vizsgálatára is alkalmasak. Talbot vagyonából a kedvtelésének élő, igazi angol úriember volt és úgy vélte: elegáns dolog fákat fényképezni. Egyik legnagyobb rajongója, az Egyesült Államok-béli Hans Peter Kraus Jr. több kiadványt is szentelt az angol feltaláló papírra fényképezett fáinak, amelyek közül a 2000-re kiadott naptárati személyesen adta át nekem. Talbotnak a címlapon közölt és 1840-ben készített két képén látható ágak élessége jól példázza az előzőekben említetteket. Irány a Margit-sziget! ‒ kiáltottam tehát fel, annál is inkább, mivel az ottani növényzet termetesebb része folyamatosan rendelkezésemre áll és nem kér modelldíjat sem. (Sőt, annak átvétele után nem gondolja meg magát, megtiltva a közlést…) Igaza volt a korabeli műszaki vezetőnek, mert a nyugat-német ipar remekének számító Apo-Lantharral 9x12 centiméteres Foma síkfilmre készített felvételeim a 18x24 cm-es nézőképeken valóban idegesítően részletgazdagok. Sőt, kis túlzással még azt is elmondhatom, hogy a Symmar oldottabb fény(részlet)rajza még rokonszenvesebb is.

A hosszabb gyújtótávolságúak

A Főfotónál előszeretettel használtam külső felvételeknél a Schneider-Kreuznach 5,5-ös fényerejű, 360 mm-es Tele-Xenarját. Az 1970-es években magától értetődő természetességgel cipeltük mindenhová (még a bányákba is) a Linhof gyári, 40x50x17 centiméteres alumínium bőröndjét. Ma viszont a 360-ast és a gépvázat már két válltáskában vittem a fákhoz. A 360-assal fényképezett fotómat itt nem közlöm, mert azt már felhasználta és közzétette José,ii (José Manuel Speranza) a velem rögzített interjúja illusztrálására. Hasonló a helyzet a másik, bár kissé rövidebb objektívvel is. Az 5,5/270 mm-es Tele-Artonnal fényképezett Margit-híd fotóm nem a Neten, hanem nyomtatásbaniii jelent meg, ráadásul impozáns nagyságban és jó minőségben. Semmilyen módon nem publikáltam viszont még azt a felvételt, amelyet 9x12 cm-es Foma síkfilmre készítettem a tekintélyes méretű, vaskos és nehéz Schneider-Kreuznach Symmar-S 5,6/240 mm-es objektívvel. Ez tulajdonképpen egy 8x10 inches kamera normál objektívje, így viszont az igényelt meglepően hosszú kihuzat már érthető és a frontlencse 86 mm-es átmérője (az objektívé 90 mm) is elfogadható. A pontosabb, gyári adatok szerintiv a cég 60 fokosnak mondja teljes nyílással a képszöget és 278 mm-ben adja meg a kirajzolt képkört. 22-es blendénél ezek 70 fokra és 337 mm-re változnak. A 18x24 centiméteres képméretet ajánlják, amelynek az átlója 28,74 cm. (Mint tudjuk, az USA-ban elterjedtebb, 8x10 inch-es képméret nagyobb és annak 31,25 cm az átlója…) A hatlencsés, szimmetrikus anasztigmát egyébként elől-hátul két összeragasztott lencsetagból áll. A középen elhelyezkedő írisz fényrekesz előtt és mögött pedig 1-1 szabadon álló meniszkusz foglal helyet. A Compur-záras változat súlya egyébként 950 gramm! A hosszabb gyújtótávolságú objektívek használatánál a harmonikás Linhof manapság már olyan szokatlan látvány, hogy a Margit-szigeten minden esetben odajön hozzám valaki megkérdezni: mivel foglalatoskodom éppen…? Vigyázni kell a válasszal, mert a mobiltelefon elterjedésének mai szintjén azt, amit boldogult mesterem Kelly Zsigmondv (1902‒1975) vágott oda az érdeklődőknek 1969-ben, már nem lehet mondani. Mindenesetre a közölt felvételnél, amikorra a „hadd nézzek bele!” felkiáltással udvariasan érdeklődő sétálót elhárítottam, éppen elment a fény…

A súllyal, mérettel (és a kifizetendő árral) minden bizonnyal más is szenvedhetett, mert a gyártó az 1980-as évek végén megjelent egy jóval kedvezőbb árfekvésű, kisebb méretű objektívvel. A szokatlan, 6,1-es fényerejű, 210 mm-es gyújtótávolságú Xenar a cég 1990. áprilisi árjegyzékevi szerint (akkor és ott) a harmadába került, mint a 240-es Symmar-S! Ez az objektív tipikus triplet, azaz felépítése szerint a hátsó, két lencsetagból összeragasztott és a síkdomború első lencsetag közé egy szóró hatásút helyeztek. A gyári leírásvii szerint a képszög 55 fok, a kirajzolt képkör pedig teljes nyílásnál 225 mm. Ez 22-es blendénél 60-ra illetve 249-re változik. Emiatt az objektívet a 21,01 centis képátlójú 13x18 cm-es képméretre ajánlják. (Az 5x7 inches kép kisebb, emiatt átlója csak 20,87 cm.) Az objektív kifejezetten kisméretű; szállításkor a gépváz ugyanúgy becsukható, mint a normál objektíveknél. Ez a használatot kényelmessé teszi, nem kell egy másik táskában cipelni. Külső átmérője 48 mm és 46-os a szűrőmenete! Az én példányomat Prontor-Press zárszerkezetbe építették be. Az önfelhúzós zár előnyős akkor, ha gyors egymásutánban több felvétel készül; mattüveg használatakor viszont B-re vagy T-re kell át-, majd a használt expozíciós időre visszaállítani. A közölt felvételnél is észleltem azt: ennél az objektívnél át kell gondolni, hogy a 4x5 inches képméretnél hova állítom be az élességet. Egyrészt a kép szélén lévő, nagyon élesen ábrázolni kívánt témarészletre, másrészt az előtér viszonylagos életlenségére kell figyelni.

Egy kakukktojás

A korábbiakban írtam azokról a Polaroid fényképezőgépekről, amelyekbe a gyártó szokása ellenére jobb minőséget adó objektívet épített be. A Fotóművészet 2007/4-es számában közzétett cikkemviii illusztrációi között látható például a Polaroid 180-as fényképezőgép, a Tomioka nevű japán cég 1:4,5/114 mm-es objektívjével. Az ilyen kivitelű Polaroid kamerákat korábban az Egyesült Államokban viszonylag nagy mennyiségben forgalmazták, azok túlnyomó többsége a használatból történt kivonás után pedig kereskedőkhöz került. Ők az objektíveket kiszerelik és náluk vállalkozóbb kedvű kereskedőtársaiknak adják tovább. Tőlük lehet az Internetes kereskedelemben megvásárolni, de még mindig kedvező áron. Én is így jutottam hozzá egy 4,5/105 mm-es, Copal zárszerkezetbe épített Tominon objektívhez. A Tomioka Kogaku Kenkusho céget 1924-ben Tokióban alapította meg Masahige Tomioka. Fejlesztésük eredményeképpen 1932-ben japán nyersüvegből készítettek egy négy lencsetagból álló, Tessar-rendszerű objektívet, Lausar néven. 1949-től a Yashica cég beszállítói lettek, 1969-től Tomioka Optical Corporationix néven működtek. Tominon néven gyártották azokat a 75, 105 és 127 mm-es objektíveket, amelyeket különböző Polaroid kamerákba szerelt az Egyesült Államok-béli gyártó.

A 105 mm-esről azt írta az eladó, hogy kirajzolja a 9x12 centiméteres képméretet. Hiszem, ha látom, mondtam, majd megérkezése után az objektívet egy Linhof lapba építtettem be. Először 9x12 centiméteresre, majd a jóval nagyobb, 4x5 inches síkfilmre is készítettem próbafelvételeket. Utóbbit közlöm, mert az eredményt (a termék árához képest) figyelemre méltónak tartom. Annak ellenére, hogy a 105 mm a 6,5x9 cm-es képméretű kamerák normál objektívje, a Tominon „hozza” a 9x12-őt. A kép közepe olyan éles, mint a Rolleiflexekben és a Hasselbladokban használt objektívekkel fényképezett felvételeké. A 4x5-ön pedig a szélek és a sarkok elrajzolása - a témától függően - kifejezetten érdekesnek mondható.