Somosi Rita: Több a közös, ami összeköt - Társadalmi változások és változó társadalmak Korniss Péter nem-életmű kiállításain

Szénaforgató lány, Anya és bubája, Fejkendős lány ‒ Korniss Péter neve az elmúlt ötven év során, sok másik közt, ezekkel a képekkel forrt össze. Nem csak egy eltűnőben lévő vagy eltűntnek hitt paraszti kultúra, hagyomány, hanem az emberek közötti kapcsolatok krónikásává lett. Életműve elképzelhetetlennek tűnik az első 1967-es széki látogatás élménye nélkül, ami a dokumentarista szemléletű fiatal fotóst akkor pályára állította. Nem idealizál, nem nosztalgiázik, egyfajta bensőséges dokumentarizmussal közelít a paraszti élet ünnepi és embert próbáló hétköznapjai, majd az elkerülhetetlen változások felé. Nehéz megfogalmazni mi fogja meg az embert generációktól függetlenül Korniss Péter képein: mitől érezzük a sárban, kenyérrel a hóna alatt bandukoló paraszt lépteinek a súlyát vagy a függő bölcsőben ringó kisbaba és anyja kettősének melegségét. 2017 őszén két nem-életmű kiállítással tisztelgett a Magyar Nemzeti Galéria és az alkotót képviselő Várfok Galéria a 80 éves Korniss Péter és fél évszázad munkája előtt.

A Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Folyamatos emlékezet című kiállítás a Siető asszony 1973-as több méterre felnagyított képével fogad, és indít bennünket egy életmű ötven éve felé. A kiállítás az öt évtizedet öt fejezetre bontva tárja elénk: A múlt (1967‒78), A vendégmunkás (1979‒88), A változás (1989‒2016), A hagyomány (2005‒12) és A városban (2012‒17) című fejezetek egy-egy alkotói periódus képeiből válogatnak. A tárlat kronologikusan halad, 1967-től teremről teremre jutunk el a jelenig, nagyszabású ívet húzva a sorsok, szociopolitikai változások, de még inkább az emberek egymáshoz, a változásokhoz és a környezetükhöz való viszonyának hiteles ábrázolása által.

Az első terembe lépve rögtön visszakerülünk a múltba, akárcsak Korniss Péter, aki 50 éve belépett a széki táncház ajtaján. Fejkendős lányok és asszonyok, szalmakalapos legények képe fogad. (Lányok a táncházban, 1967) Minden apró mozzanatnak súlya van: a mosolygó lányok szoros egymásba fonódó karjának, lábtartásuk ritmusának vagy a gerendás mennyezetről lógó olajlámpa fényének. Atmoszferikus erejükkel beszippantanak, őszinteségükkel meghatnak ezek a képek, és a tekintetünk szinte elvész a további részletekben. Hamar tudatosul azonban, hogy ötven évnél sokkal messzebb kerültünk: a népdalok és a népmesék világába. Az elszigetelt kis erdélyi faluba 1967-ben Novák Ferenc vitte el magával Kornisst, ahol az őket fogadó látvány már akkor is egy lezárt múlthoz ‒ 150 évvel korábbi időszakhoz ‒ tartozott. Ott, a hagyományos paraszti kultúra mégis továbbélt, Korniss pedig kimerevítette számunkra mielőtt visszafordíthatatlanul a változás útjára lépett volna. A korszakhoz tartozó, sártengeren gázoló falusi iskolások (1973), a gyászolóktól feketére színeződő udvar (Ravatalos ház, 1973), a Menyasszony rokonai (1971) olyan képek, amelyek erősen az emlékezetünkbe vésődnek. Az alkotó a látványos viseletektől a munka, majd az egymás mellett élő kultúrák felé fordult, a közös sors foglalkoztatta. (Ennek összegzése a Magyar népszokásokban és a Múlt időbeni megjelent nyomtatva is.) A hagyományokat, ünnepeket kereste, de a hétköznapoknál kötött ki. A korszakból szárazó színes képek egy teremszakasszal beljebb színkavalkádjukkal újabb vizuális kihívás és kétely elé állítanak. A fotográfia médiuma és a képen megjelenő világ racionálisan nehezen összeegyeztethető egymással. Nem meglepő, hogy sokan értetlenül álltak 1974-ben a Műcsarnokbanii és azzal vádolták a fotóst, hogy beöltöztette szereplőit.

A változás a kiállítás következő szekciójában, A vendégmunkás sorozatban indul el. Az akkoriban tömegeket érintő jelenség, a parasztok mezőgazdaságból való kiszorulása és városi munkavállalása egy ember, Skarbit András sorsán keresztül jelenik meg. A hétvégén disznót vágó, veteményesben dolgozó, lakodalomban táncoló, hétköznap a kockakövet rakó, árok mélyén dolgozó, a járda szélén szalonnát sütő ember (Szalonnasütés a pesti utcán, 1983) életén át. A képek mindegyike arról tanúskodik, hogy Pesten mennyire idegen, a faluban meg mennyire otthon volt. Kornisst megint csak az ember érdekelte, az életében bekövetkezett kényszerű változás és annak adaptációja. A megfáradt munkásokkal telezsúfolt, lassú Feketevonat a városhoz nem kötődő ingázókkal, a munkásszálló bádog ételszekrényei virágos lábossal, fél kenyérrel, hagymával, vegyespálinkával, vagy a fővárosba importált szokások, mint a bódé, ahol a napi rituálét igyekeztek megtartani. Skarbit András a fővárosban „semmi ember”, a faluban rendőrrel kocsmázó világlátott valaki volt. A képek során mégis inkább egy harmonikus élet képe rajzolódik ki egy olyan emberről, aki vonatablakból ismerte Magyarországot, lánya lakótelepi lakásának óriás poszteréről a svájci Alpokat.

Korniss Péter jól érezte, hogy a globalizáció megállíthatatlanul átformálja ezt a közeget. A változás sorozat képein azonnal szembetűnik, hogy időközben távoli világok érkeztek antennákon, egzotikus tárgyi környezet faliszőnyegek, plüssállatok formájában. A lehetőségek mellett az igények is megváltoztak: parabolaantenna kerül a verandára, Trabant a nyári konyha elé, tévé a szobába vagy Michael Jackson-poszter a családi fényképek mellé. Disszonáns egyveleg ez a régi és újvilág átmenetének fázisaival: viseletbe öltözött lányok nejlonharisnyában és magas sarkú cipőben, táncházba járó fiatal pár fejkendőben, szalmakalapban, de már Camel mild pólóban, farmerben. Korniss Péter képein ugyanakkor a múlt és a jelen, a hagyomány és a fogyasztói kultúra mindennemű kritikai felhang nélkül vegyül. A külső hatások fokozatosan szivárogtak be a tárgyi kultúrába: a szobákba, ruházatba, szokásokba, a korábbi elzártság miatt lett hangsúlyosabb a kontraszt, talán gyorsabb a folyamat. A tisztaszoba városiasodik, majd újgazdagszobává válik, ahová ugyanúgy az emberek számára fontos tárgyak kerülnek, csak az értékrend módosult: Schwarzkopf plakát a gyári szövésű falvédő fölé, Coca-Cola az asztalra. A közegben ez természetes folyamatként zajlott, az értékvesztés fogalma a néző perspektívájából realizálódik. Korinss képi megfogalmazása is módosul: kilép a megfigyelő szerepből, megnő a frontális, középre komponált, beállított képek aránya, a fotós a képek aktív formálójává válik. A tisztaszobában készült portrékon görkorcsolya váltja a csizmát (Görkorcsolyás lány, 2008), sportcipő és csokornyakkendő vagy éppen öltöny és bőrkabát a viseletet. A szekció legambivalensebb képei mégis az Idős asszony új konyhájában, (2008) vagy az Édesanya, díszpárnával (2016) című képek. A műanyag edénycsepegtető és mikrohullámú sütő előtt álló, viseletbe öltözött asszony vagy a párnahuzatra applikált fotóval pózoló, csillagos zokniban ülő fejkendős nő képe mellett nem lehet elmenni az értékvesztés lesújtó érzése nélkül. Nem csak az értékek változnak, de az idő is múlik ‒ a tisztaszoba helyett már modern enteriőrben készül anya és leánya portréja (Anya és leánya az új házban, 2008.) a kristálycsillár alatt, plüsshuzatú sarokgarnitúra előtt. De szintén az idő múlására emlékeztet az ikonikus Anya és bubája kép harmincöt évvel később megismételt kettősportréja (Anya és fia harmincöt év múlva, 2008).

A hétköznapok és környezet mellett a szokások is átalakulnak, a kiállítás negyedik szekciójában a betlehemezés autentikus hagyománya találkozik a jelennel. A betlehemesek beállított csoportportréin a szereplők már tértől-közegtől függetlenítve, hagyományos, már-már jelmeznek ható ruházatban jelennek meg, és már inkább csak külső jegyeiben emlékeztetnek erre a régi tradícióra. Csoportjuk már nem házról házra jár, hanem betlehemes találkozókra, kultúrházba, faluházba. Korniss Péter képein a betlehemezés helyszínei az új közösségi terek: iroda, bérházudvar, pláza, lakótelep, kortárs művészeti központ. A csoportportrék szereplői minden vizuális autentikusságuk mellett is ugyanúgy idegenek a városban, mint Skarbit András.

A kiállítás utolsó egysége az egyetlen korábban publikálatlan munka, a városban dolgozó széki asszonyok frontális portrésorozata ‒ a változás ívét és a kiállítást lezárva. Az 1967-es képeken még táncházban láttuk őket, a kilencvenes években a forgalmas pesti tereken, utcákon népi textileket árulva, a jelenben pedig jómódú budapesti háztartásokban vasalóval, szivárványmintás portörlővel vagy buszpályaudvaron, aluljáróban. Ők képviselik azt az utolsó generációt, aki még a jellegzetes széki viseletet magán viseli. Újabb vendégmunkás sorozattal zárul hát a történet, és a kiállítás elején induló ív, és kicsit azt érezzük, mint a Vendégmunkás szekciót záró üres, omladozó Skarbit-ház kapcsán: milyen szomorú, hogy mindaz, amit általuk ismertünk meg a kiállítás elején már tényleg múlt idő. Korniss egy folyamaton kalauzolt végig minket, egyéni helyzeteken keresztül beszélt egy egyetemes jelenségről. Töretlen az ív, amit a kurátorok végigvisznek, ez a kiállítás egyik nagy erénye, mégis akad némi hiányérzet. Talán túl lineárissá válik a narratíva, elmarad a meglepetés ‒ a sokszor bemutatott sorozatok újfent bizonyítanak, de a kockázatvállalás, például, hogy a múlt helyett a jelenből szemlélve tekintsenek az életműre, új megvilágításba helyezve azt, akár eltérő kötődési pontokat feltárva, későbbre marad.

Léptékében kisebb, de megközelítésében bevállalósabb a Várfok Galéria Hosszútáv kiállítása. Bár szorosan kapcsolódik az intézményi kiállításhoz, és a képek terén is találni átfedést, a kornissi életűmhöz más irányból közelít. Kevéssé ismert vagy korábban még be nem mutatott munkák kerültek ide: egészen korai képek, a balettintézetből, a Bihari Együttesről ‒ egy útkeresés első állomásai. A hatvanas évek végének paraszti élete, majd napjaink vásári bódéi plüssfigurákkal, népi textíliákat áruló széki asszonnyal és farmerkabátos fiúval. A hetvenes években készült, korábban be nem mutatott, dokumentarista szemléletű indián képekből is bekerült egy kisebb szekció: a westernfilmekből ismerős táblahegyek előtt nyakláncokat áruló navahó lány, a parkolóban álló furgonok előtt ünnepi öltözetben elsuhanó táncos ‒ a paraszti kultúrához hasonlóan egy letűnt világ, kultúra utolsó képviselői. Több a közös, ami összeköt ‒ hangsúlyozza régóta a fotográfus a bartóki gondolat fontosságát, meghatározó voltát szemléletében ‒ és valóban.

A Várfok Galéria kiállításának fogadóterében, a Húsvéthétfő (1972) óriásra felhúzott képe jelöli ki az utat: itt a kornissi életmű narratív oldalára kerül a hangsúly, valamint a kötődésekre. Amikor az ember megnéz egy portrét, életképet, érdekli, hogy ki van a rajta, mi történt vele. Ez különösen igaz olyan emblematikus képekre, mint a Kapára támaszkodó asszony vagy az Anya és bubája. Itt ezek a képek lettek középpontba állítva, kibontva az előtte-utána narratívát. Boldizsár Mari története a legteljesebb, nem meglepő, hiszen ő az, akivel a fotós maga is legközelebbi kapcsolatban áll: az asszony lányának, a kis Marinak a keresztapja. Ez a személyes attitűd hirtelen az összes képen láthatóvá válik, és ez az a hozzáadott esszencia, amely az életmű egészének a kulcsa: Korniss Péter jelenléte, személyes hangvétele. Boldizsár Mari az első képen fiatal lányként, kapára támaszkodva, az utolsón idősebb asszonyként, feketébe öltözve, stilizált papír karácsonyfák között jelenik meg ‒ közte életének fontos állomásai: a lakodalom, a lánya új házában készült kettős portré vagy az új világot közvetítő antennás kép ‒ mindegyik kép egy-egy új életszakaszt jelez. A triptichonná bővülő Szénaforgató lánynál nincs ilyen időbeli perspektíva, Bálint Anna és Ioan története kapcsán is csak az utolsó kép mutat időbeli eltérést.

A két kiállítás csak Budapesten, több mint 40 000 látogatóval kötötte össze Korniss Péter életművét, jelenleg a bukaresti Szépművészeti Múzeumban, majd Prágában, Pozsonyban és Rómában kerül bemutatásra. Két ötven évet felölelő nem életmű-kiállítás, és egy messze nem lezárt életmű.

Lábjegyzet:

i Korniss Péter: Múlt idő, Budapest, 1979.
ii Az eltűnő paraszti életforma nyomában, Műcsarnok, 1974.