Komjáthy Zsuzsanna Szelíden vagy vadul Útkeresés & önreflexivitás a pixelforradalom utáni években – Mymuseum az Art Marketen

Az elmúlt néhány évben-évtizedben tagadhatatlan változás zajlott le a fotografikus képről való gondolkodás tekintetében. Egyrészt a művészet, majd nyomában egy ladikhosszal lemaradva a tudományos gondolkodás végre felismerte azt a szükségszerűséget, hogy a képek hegemóniáját, elnyomó hatalmi mechanizmusait hirdető túljáratott beszédmód helyett el kell ismerni a vizuális gondolkodás önállóságát, és fel kell térképezni annak immanens sajátosságait. William John Thomas Mitchell 1992-es emblematikus tanulmányában¹ egyenesen képi fordulatról ad számot: bejelenti a „Gutenberg-galaxis” folytonos, lineáris világmegélési stratégiájának, ha nem is a csődjét, de legalábbis a megtorpanását, és egy új típusú, szimultanizmusra és multiperspektivizmusra építő modell sarokpontjait jelöli ki. Másrészt a pixelforradalom² óta alapjaiban látszott meginogni mindaz, amit a fényképről addig tudni véltünk, és a virtualitás lassacskán olyan farkassá változott, mely a valóság felfalásával fenyegetett.

Tulajdonképpen egy többszörös és be nem záródó térbeli átrendeződésnek lehetünk tanúi, amely olyan sebességgel és olyan sokféle irányba szórja a sugarait, hogy szinte lehetetlen letapogatni az útját. Egyszerre történik az egyén és a társadalom szintjén, egyszerre megy végbe az alkotás és a befogadás folyamataiban. A képek kiléptek az ábrázolás börtönéből, feltörték, gyanússá tették a vizuális tények igazságát, és vadregényessé³ váltak. A perspektíva és vele együtt a percepció viszonylagossá, ingoványossá (már-már fiktívvé⁴) lett. Ez pedig azzal jár együtt, hogy a képek többé nemcsak leképezni vagy kifejezni képesek, át is formálják azt, aki nézi, sőt, aki készíti őket. De vajon hová, milyen irányba tarthat egy ilyen átalakult képi világban a fotográfia? Hogyan hatja át az alkotók képzelőerejét (Einbildungskraft) a pixelben-való-lét gyakorlati tapasztalata? Hogyan hajlik rá aztán – szelíden vagy vadul – a munkáikra ez a bizonytalanná-viszonylagossá tett perspektíva? – Ezekre a kérdésekre kutat egy lehetséges/érvényes válasz után az Art Market egyik izgalmas, új kiállítója, a Mymuseum Galéria.

A galéria frissen alakult idén tavasszal, Szendrő Veronika és Török Tünde vezetésével. Esztétikai szempontból az a missziója, hogy a digitális vagy az archaikus–digitális világ közötti térben alkotó művészek munkáit mutassa be a közönségnek. A kész munkákat azonban nemcsak és nem elsősorban offline teszi elérhetővé (vagyis, nemcsak a kiállítótérben sétálva, vagy printre nyomtatva), hanem online és pixelformában is; a Mymuseum ugyanis egyedi tervezésű, speciális digitális fakereteket készít, ezekben jelennek meg azután a letöltött képek odahaza. A keret tehát többet tesz, mint hogy leválaszt egy jelentékeny szeletet a valóságból; többet tesz, mint hogy kijelöli az artefaktum határvonalait. A keret egy találkozás helyszíne, amelyben a virtualitás és a realitás síkjai összemosódnak, és amelyben maguk a lehívott képek Proust szavait kölcsönözve „valóságosak anélkül, hogy aktuálisak lennének, és ideálisak anélkül, hogy elvontak lennének”.⁵ Valójában sosem öltenek végleges formát, nem állapodnak meg, a folyamatos keletkezés állapotában vannak. Így attól függetlenül is, hogy a keretben megjelenő képek statikusak vagy éppen dinamikusak-e (mindkettőre láttunk a standon példát), egy belső mozgást, vibrációt hordoznak magukban; egy kontinuus sokaság állandó differenciálódását.

Talán ezért is oszcillál a tekintetünk, mikor ezeket a félig valóságos, félig virtuális képeket nézzük: nem találunk igazán stabil fogódzkodót rajtuk. A képek, bár a digitalizáció a forrásuk, ezért természetesek a szemnek, valahogy mégsem evilágiak; pixeleik lazák. Sűrűsödnek, majd szétgyűrűznek, épp úgy, ahogy a víztükör Rajnai Ákos Lakeside munkájában; csak időzni tudunk felettük, azonban nem tudjuk magunkévá tenni őket, képtelenek vagyunk olvasni bennük. Szerintem ez a lényege a (fotografikus) kép jelen státuszának. Hiszen a képek, ma, amikor már-már a valóság szintjére emelkednek, az emberekből pedig képszerű monászok lesznek,⁶ elvesztik azt a feladatukat, hogy ablakot nyissanak a tapintható valóságra.

Meglehet, nem is akarják többé ezt tenni; a kép nem az egy, esetleg két irányú jelentéskeresés útját járja. Ugyanakkor nem is feltétlenül a párhuzamos valóságok, a megannyi szemszög sokféleségének a dokumentációját végzi. A fotográfia manapság sokkalta inkább egyfajta transzverzális feltárást végez: a különböző technikai/tematikus formák lehetséges érintkezési pontjait, és az érintkezés következményeit térképezi fel, illetve köti össze.

Nem véletlen, hogy korunkban annyi önreflexív alkotással találkozhatunk. Egy ideje szükségessé vált a fotográfiának mint médiumnak a kereteire rákérdezni, kicsit vizsgálódni, kutakodni, és talán szükségessé vált a kereteket némiképp átrajzolni is. A Mymuseum digitális művészei éppen ezt a feladatot végzik: a reális/virtuális, statikus/dinamikus, analóg/digitális vagy éppen a grafikus/fotografikus lehetséges érintkezéseiből fakadó konfliktusokkal foglalkoznak.

Így az Art Marketen helyet kaptak Martinkó Márk mákgubó és tengericsillag digitális fotogramjai (a Reborn sorozat tagjai), amelyek egyfelől a valóságleképezés hibás voltára és a sokszorosítás roncsoló hatására, másfelől pedig a percepció manipulálhatóságára és a nézőpont viszonylagosságára hívják fel a figyelmet. A sokszorosítás furcsa hatást keltő eszköz a fotográfiában, nosztalgiát ébreszt. Akarva-akaratlanul is Walter Benjamin ismert szövegéhez⁷ köti ugyanis a képeket, és az „itt és most” helyett a „nem-itt és máskor” kontextusába ágyazza őket.

Isabel Val Formas 1‒2 munkája a fotográfia anyagára és pozíciójára kérdez rá. A duóban maga az eljárás, vagyis a roncsolás kristályosodik láthatóvá, míg a megrongált, eredeti fotó rejtve marad. Technikailag a képeket a negatívok vegyszerrel történő rongálásával hozza létre, az absztrakt formákat pedig maga a „roncsolás” rajzolja ki. A digitalizált változat így egy festményszerű, fonálmintázatú képet véglegesít, amelyben – akárcsak a mikroszkóp alatt a biológiai szövetek –, vizsgálhatóvá válik a fotográfia tárgya, anyaga és a képalkotó eljárás. Vad megközelítése ez a fényképészetnek!

Hasonló gondolatmenetet követ egyébként a galéria két másik művésze, Nagy Tibor és Trembeczki Péter is. Előbbi Narrative spaces 1‒2, utóbbi Salted Youtube prints sorozatában szintén az analóg és digitális valóságok érintkezésének konfliktusait vizsgálja. Valhoz hasonlóan az ő munkáik is a fotográfia anyagát teszik láthatóvá, és így vagy úgy, szintén a „roncsolást” választják eszközül. Míg Nagy az analóg technikából indul ki és a fotografikus teret teszi viszonylagossá a digitalizáció által, Trembeczki a virtuális/digitális képet veszi alapul, és házasítja egy archaikus, közel százötven éves ezüst-nitrátos eljárással, a sópapír technikával.

Szintén Martinkó munkája a City noises sorozat, amelyben a fentiekhez hasonlóan – bár más szemszögből tekintve – ugyancsak a fotográfia anyaga és tere válik kérdésessé. Martinkó magát a képalkotási folyamatot töri fel: meghekkel egy digitális kamerát, amely nem a fény, hanem a zajok rezdülései segítségével rajzolja meg a képeket. A kész fotókon így szirénázást, nagyvárosi robajokat vagy éppen autódudát látunk. Meglehetősen grafikus, progresszív eljárás ez, kizár minden tényezőt, amely alapján hagyományosan fényképként határozhatunk egy képet.

Ezek a munkák tehát más-más irányból, de tulajdonképpen egyöntetűen azt a sürgető kérdést szegezik nekünk, hogy ma, a 21. században, vajon mit jelenthet számunkra a fotografikus kép? Valóban: mit jelenthet? Ha kicsit kitekintünk a Mymuseum berkei közül az Art Marketen, láthatjuk, megannyi alkotó teszi fel – szelíden vagy vadul – ugyanezt a kérdést. Például a Kaposvári Egyetem standján kiállító Balogh Viktória, aki már-már mnémoszünéi Táblák című képeivel a hagyomány és tudás, a nyomok hálózatának és a hálózat olvashatatlanságának nyugtalanító kérdését, illetve az eredet problémakörét feszegeti. A MOME standján kiállító Regős Benedek Szerkezet című sorozatának kiállított képei a fotografikus kép felépítésének és/vagy működési mechanizmusának metaforái. Bíró Dávid Axiom sorozata a valóság és a digitális képalkotás összeköttetéseként használatos colorcheckert állítja középpontba mint a percepció viszonylagosságának szimbólumát. De például a közel-keleti Etihad Modern Art Gallery vendégstandján kiállított munkák között is hasonló, (ön)reflektáló kérdések várnak ránk, elsősorban Maisoon Al Saleh portréiban, amelyekben az arcok helyét a digitális szignálok veszik át.

Jellemzőnek tűnik tehát az a tendencia, hogy az alkotók a fotográfia helyzetét, anyagiságát fényképezzék le, ilyen-olyan megközelítésben magát a gondolatot vessék fotópapírra – vagyis, monitorra. A szó szoros értelmében véve így maga a fénykép elhalasztódik,⁸ és az utalások, eltolások azok, amelyek mozgásban, játékban vannak. De vajon merre tartunk? Talán visszatérünk a nagy narratívákhoz, vissza a klasszikus reprezentációhoz? Merre tart a fotográfia?

Lábjegyzet:

1.Mitchell, William John Thomas: „A képi fordulat”, Balkon, 2007/11‒12, http://balkon.art/1998-2007/2007/2007_11_12/01fordulat.html, 2017. 11. 10.
2.Ezt a Photoshop kilencvenes évekbeli megjelenésétől számíthatjuk.
3.Bizonyos értelemben mindig „vadak” voltak, erről bővebben lásd Baudrillard, Jean: Az utolsó előtti pillanat. (A közönyös paroxista.) Beszélgetések Philippe Petit-vel, Budapest, Magvető, 2000.
4.Pfisztner Gábor: „A fényképezés (kicsit) rövid története”, Balkon, 2009/9, 32, https://issuu.com/elnfree/docs/balkon_2009_09/35, 2017. 11. 10.
5.,,[…] réels sans être actuels, idéaux sans être abstraits […].” Idézi Deleuze, Gilles: Le Bergsonisme, Paris, PUF, 1966, 99, in Olay Csaba – Ullmann Tamás: Kontinentális filozófia a XX. században, Budapest, L’Harmattan, 2011, 400.
6.Welsch, Wolfgang: Esztétikai gondolkodás, Budapest, L’Harmattan, 2011, 11‒60.
7.Benjamin, Walter: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában, http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/benjamin.htm, 2017. 11. 10.
8.Érdemes elgondolkodni azon, hogy ez mennyiben áll összefüggésben azzal, hogy a digitális fotó elvesztette az analóg fényképre még jellemző indexikusságot.