Mucsy Szilvia A pusztulás csöndje - beszélgetés Paulo Nozolino portugál fotográfussal

Láthatatlan városok címmel nyílt kortárs portugál fotóművészeti kiállítás a Budapest FotóFesztivál kiemelt programjaként. A Paulo Nozolino és José Manuel Rodrigues munkáiból összeállított válogatás a modern portugál fotográfia lírai narratíváját mutatja be, amely a Portuguese Center of Photography gyűjteményéből a BPF2018 és a budapesti Camões Intézet együttműködésében valósult meg.

Paulo Nozolino (Lisszabon, 1955) a kortárs portugál fotográfia központi alakja, sötét-szimbolizmusa a nagyvárosok magányos világával, a modern társadalom elszigetelő, destruktív jelenével szembesíti a nézőt. Éles kontrasztok, vakító fények és fekete színek személyes útinaplójának képi jegyzetei. Vizuális és térbeli utazása a 70-es években kezdődik Londonban. Fiatal fotográfusként járja a világot, majd bázisát Párizsba áthelyezve a francia fővárosban kezd dolgozni ám érdeklődése az arab világ kultúrája felé irányul és olyan országokat fedez fel, mint Mauritánia, Egyiptom, Szíria, Jordánia, Libanon és Jemen. A berlini fal leomlása után bejárja Európát. A társadalmi és politikai változásokkal kapcsolatos aggodalmainak eredményeként adja ki a Penumbra és a Solo című albumokat. 2002-ben visszatér Portugáliába majd Far Cry címmel újabb könyvet publikál. Jelenleg Lisszabonban él és dolgozik. Budapesti kiállítása kapcsán a valóság sivár, sötét oldalát tükröző munkáiról és utazásairól beszélgettünk. A kiállítás képeit Al Bertonak, a portugál szépirodalom kiemelkedő alakjának lírai szövegei kísérik.

M. Sz.: Lisszabonban tanult festészet majd a London College of Printing-en végezte tanulmányait. Miért választotta végül a fotózás médiumát?

Elkezdtem festeni, de rájöttem, hogy gyűlölöm a terpentin szagát, és azt, hogy egy stúdióba bezárva festékkel fedjek el egy fehér felületet. Emellett nem voltam jó, ezért megsemmisítettem mindent, amit valaha festettem. Amikor felfedeztem az utazás szabadságát és a fényképek készítésének örömét, a választás egyértelmű volt, a fényt használtam a sötét film felfedezésére.

M. Sz.: Mint fiatal fotográfus utazásai során kezdte felfedezni a világot, miközben Párizsban élt és dolgozott. Mi volt az a varázs, amely olyan országokba vezette, mint Mauritánia, Egyiptom, Szíria, Jordánia, Libanon és Jemen?

És Marokkó! Nos, ahogy azt a Penumbra (Scalo 1996) című könyvem bevezető szövegében írom, alapvetően arra voltam kíváncsi, hogy hogyan élnek az emberek az arab világban. Azok, akiket „hitetleneknek” neveznek. Penumbra (Félhomály) ‒ a senki földje a világ és a sötétség között, fekete-fehér, éjjel-nappal. A tizenkét év során, melyet az addig számomra ismeretlen arab világban, Egyiptomban, Szíriában, Marokkóban, Jemenben, Mauritániában, Jordániában és Libanonban töltöttem, az ősi, ókori kultúrákba és szokásokba merültem el.

Ebben a világban egy különös életmód tárult elém a perzselő fény és a hűvös árnyékok között ‒ a csillogó sivatag, a félhomályos kashbah, és a hosszú árnyékok a keskeny sikátorokban. A hely szelleme, amely a sivatagban egy napon át tartó gyaloglás után a csizmádra tapadt porban testesül meg. A pusztulás csöndje…

Egy új kultúra felfedezése új perspektívát és új fókuszt adott a korábbi Auschwitz-Birkenau projektem után (1983‒1995).

M. Sz.: Már a korai munkáit is könyvben, albumban jelenteti meg. Miért olyan fontos az ön számára a könyv mint médium, mint forma? És mi a véleménye a fotográfiában jelen lévő trendekről, művészeti vásárokon megjelenő kiállításokról és a fotográfia piacáról?

A kiállítások mennek, a könyvek maradnak. És ha még 10 év múlva is elég jók vagyunk, akkor kitartanak. Az embereknek meg kell mutatnom, hogy én hogyan látom a világot, szembesíteni akarom őket az saját elképzelésemmel, hogy lássam, hogyan reagálnak. A művészeti vásárok és gyűjtők üzletemberek. Én nem szeretek kérni. 50% -ot fizetek galériáknak, hogy gondoskodhassak a munkákról, intézzék ők, engem hagyjanak békén.

M. Sz.: A berlini fal leomlása után Európában is utazgatott, és tudom, hogy Budapesten is járt Milyen anyagon dolgozott ekkor?

1995-ben ellátogattam Budapestre, épp a Solo című projekten dolgoztam. Szerettem volna látni, hogy Európa újjáépül, ehhez a kulcs Auschwitz volt. A soha be nem gyógyítható seb. Később elmentem Szarajevóba… A történelem megismétli önmagát. A férfiak soha nem tanulnak!

M. Sz.: Az Ön képei sötét hangulatúak, amelyek a modern társadalom magányáról, elszigeteltségéről és pusztításáról szólnak, de a realizmusból származnak. Melyek azok a témák, amelyek inspirálják? Hogyan készülnek a projektek?

A történelem az alap. A filozófia segít. De nincs terv, nincs biztonsági háló, csak az ösztön. Napi 8 órát sétálok, eszem és beszélgetek, néhány képet készítek, majd otthon előhívom, kontaktolom a filmeket, kinagyítom és dobozokba teszem a képeket és várok. Majd egyszer csak minden összejön és meglátom, hogy mit is csináltam. Azután jönnek a gondolatok, és könyvet csinálok belőlük, vagy összeállítok egy kiállítást. Nincs olyan, hogy inspiráció, csak a munka. És egy nő szeretete…

M. Sz.: Milyen a kapcsolata a költészettel, amely annyira meghatározó a portugál kultúrában? Al Berto újra kiadott Medo című verses kötetének ön készítette a borítóképét. Kik azok a fotósok és más művészek, akik hatással voltak az ön vizuális világára?

Ha voltak is ilyenek, már rég elfelejtettem őket. Számomra a saját belső történetem az én titkos kertem, innen merítek ihletet.