FARKAS Zsuzsa: Veress Ferenc: Erdélyi tájképek,1869–1872

Veress Ferenc fényképészeti életműve 1854-ben kezdődött Kolozsvárott. 1849-től képezte magát, szakadatlan vegyészeti kísérletezéseinek és a gépek, lencsék kipróbálásának történetét 1855-ben Jakab Elek írta meg igen részletesen.¹ Ebből is kiderül, hogy számos, a fényképészet iránt érdeklődő gazdag arisztokrata segítette Erdélyben a művészt. Korai éveit művei alapján még alig ismerjük, azt tudjuk, hogy igen értékes portrékkal kezdte működését. A kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár Sion gyűjteményében sok nagyméretű, a legkorábbi korszakban készült portréja maradt meg, melyeket eddig még sehol sem publikáltak. Emellett nagy sikert aratott az újabban felbukkant 1850-es évek közepén készült arckép-sorozata is,² amelyet feltehetően a kolozsvári Stein család leszármazottai őriztek meg.³ A két portrésorozat majdani publikálása jelentősen befolyásolhatja a fényképész elismerését, jelentősége ennek arányában tovább nő. Veress Ferenc életművét ma is többnyire portréin keresztül ismerjük, hiszen több mint 50000 kolozsvári arcképet készített, melyeket akkor szokás szerint tucatjával vásárolták. Nem csodálkozhatunk tehát, ha ma is, szinte minden árverésen felbukkannak újabb és újabb portréi, némelyiknek csak a felirata különbözik a korábban jól ismert példányoktól. Mindezek feldolgozása önálló logisztikát kívánna, amelyet leginkább egy helyi múzeum, vagy egyesület lenne képes koordinálni.
Ferenc reprezentatív tájfelvételei méltán képviselik munkásságát. Annyira szerteágazó a tevékenysége, hogy az összkép érdekében mindenből egy kicsit bemutatni ma nem tűnik célravezetőnek. Ilyenfajta bemutatás már megvalósult 1984-ben és 1993-ban is Kincses Károly vezetésével. Az ő kutatásaiból kiderült, hogy kiállítást, megemlékezést, és akár köteteket is lehetne Veress portréira alapozni. Hasonlóképpen ki lehetne rajzolni egy korabeli iparművészeti hálót a Veress által kiadott és javarészt írt Fényképészeti Lapok (megjelent 1882‒1886 között) 150 előfizetőjéből, a fényképészek névsora elegendő támpontot nyújtana az elemzéshez. A művész kísérletei, főleg porcelánfényképei és színes fényképészeti kísérletei, az ún. heliochromiás sorozatai egy-egy önálló, mélyebb elemzést is lehetővé tennének.⁴ Borda Márton állított össze a művész fényképeinek hátoldalából (verso) egy sorozatot úgy, hogy a majdnem 50 különböző grafikai megjelenést időrendi sorrendbe rendezte el.⁵

Előzmény, amelyben azt kutatjuk, hogyan fogott hozzá Veress Ferenc a tájképek készítéséhez.
A történet Veress Ferenc két kolozsvári épületeket megörökítő albumával kezdődik, az első 1859-ben készült, a második pedig 1869-ben. Az első azért maradt meg, mert felajánlotta az Erdélyi Múzeum Egyesületnek, azért, hogy nevezzék ki a múzeum fényképészének és támogassák a munkáját. Célját nem érte el, de az album megmaradt, a kolozsvári Lucian Braga Központi Egyetemi Könyvtárban található. A fényképész technikai fejlődését kamatoztatva újabb próbálkozását egy újabb albumban összegezte, melyet Erzsébet királynénak küldött el 1869-ben, ma a Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményében található. A fényképész szándéka az volt újfent, hogy támogatást kapjon az uralkodónőtől nagyszabású tervéhez, az erdélyi képek megvalósításához. Ez utóbbi sem sikerült.

Tájképek Erdélyből 1869 és 1872 között
Veress Ferencnek fennmaradt egy levélfogalmazványa, amelyben tájképes fényképeit és negatívjait vásárlásra ajánlja fel Lincoln amerikai elnöknek. A politikus hirtelen halála megakadályozta a kapcsolat kiteljesedését, mégis ezzel a levéllel szokás kezdeni a fényképész tájkép-felvételeinek történetét. A 1869-es párizsi fényképkiállításra küldött album történetével szokás folytatni, melyben már számos kép megtalálható ebből a témából is. Elkészült egy hosszabb tanulmány, ahol az 1873-as bécsi világkiállításra készülő képek rövid históriájáról szóló fejezetben azt vizsgáljuk, hogy hány kép készült, milyen útvonalat járt be Hajós Jánossal, a laboránsával. A világkiállításról szóló fejezet önálló tanulmányként később jelenik majd meg. Veress saját írásai és a sajtóban megjelent szövegek rávilágítanak a nehézségekre. Összegezve: megígérték neki a kiállítási vizsgáló biztosok, hogy költségeit megtérítik, de végül nem kapott egy fillért sem. A világkiállítás végeztével egy albumot a bécsi fényképészeti egyesületnek ajándékozott, amelyben három, Magyarországon fellelhetetlen kép található. Az album ma már a bécsi Albertina tulajdonában van, ott alakítottak ki egy jelentős fotó-gyűjteményt. A képek utóélete című fejezethez tartozik az is, hogy Elisée Reclus francia geográfus 1874-ben hosszú írást közölt a Le Tour du Monde című lapban Erdélyről, melyhez Veress Ferenc 30 fényképét használták fel fametszet illusztrációk alapjaként.

Tájfestészet/tájfényképészet
Az első tájfestészeti tanszéket 1800-ban alapították a drezdai akadémián, Johann Christian Klengel (1751‒1824) festőművész vezetésével. Ekkortól beszélhetünk a tudományként és szakágazatként definiálható önálló tájfestészetről, melynek alkalmaznia kellett a perspektíva és az optika tudományos eredményeit is. Ezeknek a szabályoknak a segítségével a természet tökéletességét tudták megjeleníteni. Ekkortól a táj már nemcsak színpad, vagy kísérője az ábrázolt történeteknek, hanem önálló entitás. A háttérként funkcionáló korábbi táj magasztos világtáj volt, amelynek állandósult kánonját a festők panelként tanulták meg az elődöktől. A század folyamán bekövetkezett változások végén a művészek eljutottak a természet körforgásának személyes hangú megörökítéséhez.
A tájfestészet önálló létének deklarálásakor szinte azonnal különféle válfajok alakultak ki, és a felhasználás, a megrendelés, valamint az irodalmi műveltség által irányított és befolyásolt művek keletkeztek. Megmaradtak a heroikus, idealizált veduták, kialakult a történeti táj fogalma, amely együtt járt a filozofikus olvasattal. A történeti táj a 19. században a természethűséget követő műfaj volt, azok a művészek, akik ebben a felfogásban alkottak, az egyszerű természetábrázolást az emelkedettség, vagyis az akadémiai stílus szintjére igyekeztek emelni. A megrendelő arisztokrácia olyan helyeket keresett, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az emelkedettség helyszíneként működjenek. A tájban megjelenő történeti nevezetességek megfestését támogatta a kor romantikus történelemszemlélete, amely kijelölte és meghatározta a nemzet történetéhez tartozó helyeket, épületeket és nevezetességeket. Ennek jegyében zajlott a természet csodáinak felkutatása is, melyeket a legapróbb részletekig vázlatokban gyűjtöttek össze.
1834-ben a tájfestők ábrázolási szabályait így foglalta össze a Honművész:⁶
„[...] tájfestő festvényében az előszint⁷ (Vordergrund) figyelemmel s minden oldalú megfontolással végzendi. Az előszínben használhatni füveket, egyes leveleket, fűszert stb. éppen ily különféleség gyönyörködtet minket az igazsággal párosulva ezen vágyatlan hűség által. A középszínben (Mittelgrund) a contourokat már jobban omlaszthatni egymásba, s nagyobb csoportulatokat, de kevesb detailt vegyünk észre. Itt már a színek sápattabbak (sic) legyenek, s kékszín keverményt mutassanak. A fenékszín⁸ (Hintergrund) a detailból csak keveset tüntessen elő, nagy és egyhangú tömegek töltik ki a tért, s éppen az által alkalmasok azok ezen helyet elfoglalni, miután az előszín gazdagságát csak annál inkább kiemelik s fényesbbé változtatják.”
1851-ben a Der Spiegel című budai német nyelvű lap így összegezte a klasszicista tájképtől a romantikus történeti tájhoz vezető utat: „Lejárt az ideál tájkép. Helyette virul a veduta. Brodszky Sándor Balatonja nem is tájkép, hanem valóságos történet.”⁹
Szabó Júlia művészettörténész véleménye szerint a tájfestészet magyarországi története egysíkúbb, mint a francia, német és angol táj-megközelítések.¹⁰ A topografikus, leíró módszer volt a legelterjedtebb. A művek tanulmányozása rámutat, hogy a festői kísérletek nem érték el és nem haladták meg egy művelt földmérő-geodéta, tájrajzolásban is képzett szemléletét. A táj problémája a korszak festői, rajzolói és nézői számára is leíró földrajzi és történeti jellegű volt. Az 1860 körüli legkiemelkedőbb tájképfestők emelkedett heroikus, történeti tájképek alkotására is törekedtek. Ide szokás sorolni Ligeti Antal, Brodszky Sándor, Wagner Sándor, Lotz Károly, Keleti Gusztáv munkásságát. Nyugat-Európában a tájfestészet az 1870-es évektől viharos gyorsasággal megújult, átalakult,¹¹ míg nálunk ezen a témán keresztül is a nemzeti múlt kultuszának kanonizációja zajlott.
Az akadémiai stílus magabiztos mestere Ligeti Antal (1823‒1890) volt, a magyar várakat megörökítő sorozata a Magyar Tudományos Akadémián mintaként szolgált a kulturális épületekben díszként funkcionáló művekhez. Képeinek igen szabályozott a felépítése, hiszen a középtérben helyezkedik el a vár vagy a hegyvonulat súlyos tömege. Az előtérben általában út kanyarog, szekér porzik vagy víztükör csillog. A háttér kitágul a végtelenig és az ún. „légtárlat” rétegeit színekkel, a fény vibrálásával igyekezett visszaadni. Ligeti nem vált történeti festővé, bár próbálkozott, festőtársaival közös művekben (Weber, Munkácsy) ő a tájat festette meg (le), míg mások a történeti jelenetet. „Ligeti tájainak történelme a jelen látványának pontosan megragadott részleteiben és történelmi fragmentumainak múltat idéző méltóságában jelenik meg.” – írja Szabó Júlia.¹² Veress felvételeinek egy része Ligeti munkásságával szoros kapcsolatba hozható, függetlenül attól, hogy a fényképész látott-e ilyeneket.
Keleti Gusztáv (1834‒1902) summás megítélése hasonló, hiszen konzervatív akadémikus művész volt, aki mesterségbeli szempontból tökéletes, de „groteszkül csikorgó nyelvezettel”¹³ fogalmazta meg tájait. Fotografikus pontosságú rajzmodorának kultúrtörténeti jelentősége van. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány fő rajzolója volt, melyben számos topografikus tájrajza jelent meg. Az egész század folyamán ragaszkodott a régi hagyományokhoz és nem foglalkozott a realista, naturalista új szemlélettel. Telepy Károly (1828‒1906) kétezer magyar tájképet festett, amelyből közel ötszáznak ismerjük a címét. Halála után, 1906-ban a Műcsarnok 15 termében nyílt kiállítása, ami hűen tükrözi, hogy megbízható műveit még akkor is megbecsülték.
A történeti táj 1850 körül Európában korszerűtlenné vált, nálunk jelentős műveken mutatható ki hatása még a következő század folyamán is. A tájfestészet variánsai: a heroikus, a drámai, az emelkedett vagy a pásztori-idilli-bukolikus-árkádiai táj már a műfaj hazai önállósodása előtt kialakult, és megkülönböztetése Magyarországon a műértők műveltségéhez tartozott. A tájfestészet 18. századi alapja a 19. század folyamán módosult és számos válfaja alakult ki. A történelmi emlékek leíró veduta-szerű ábrázolásától számos festő eljutott a meditatív táj megfogalmazásáig. Az új, személyes megfigyelés a táj részletezően pontos ábrázolását jelentette vagy az atmoszféra kutatását vagy akár táj szimbolista értelmezését eredményezhette. Veress Ferenc felvételeinek egyik csoportja a történeti táj fogalmához köthető művekből áll. A Vajdahunyad várról készült felvétele sajnos csak metszetekben és könyvekben, később pedig reprodukciók formájában került elő.¹⁴
A tájfestészet racionális ágának segítőtársa volt a fényképezés. A festményeknél korábban rajz és metszet előképeket használtak, kölcsönvettek mintákat. A fénykép mint vázlat felülmúlta pontosságban a korábbi adatgyűjtési szokásokat. A 19. század elején a festők az elődök kiváló és sikeres munkáit másolták, de még a kortársakat is gyakran lemásolták, hogy tanuljanak és tökéletesedjenek. Az ún. utazó festők rajzalbumokba gyűjtötték a látványokat, színvázlatokat készítettek akvarellel. 1860 körül már kiemelten fontossá vált Európa minden pontján a fényképezett látkép. Nyugat- és Közép-Európa kultúráiban a történelmi színhelyek fényképészete sokkal gazdagabb, mint Magyarországon – állítja Szabó Júlia.¹⁵
Veress Ferenc lapjában, a Fényképészeti Lapokban, dr. Sárffy Aladár A fényképészet aesthetikája című sorozatában egy önálló egységet szentelt a „szép” megfogalmazásának.¹⁶ Ebben egy kis rész a tájképekről szól:
„Vannak a természetben képek, melyek önkényt kínálkoznak a levételre szépségüknél fogva, amint ezt pl. a vadregényes tájak eléggé igazolják. Ámde itt a tapintatos érzékre van szükségünk, hogy ennek sugallatával a legérdekesebb pontot válasszák ki. Az ily tájképek levételéhez, mint általában minden fényképészeti productiónál nagy segedelmünkre van az élettapasztalat, a világlátottság, az éber megfigyelés s a gondos tanulmány. Az anyag, a tárgy készen áll előttünk, csakis az alkalmas tér megválasztása függ tőlünk. Hány gyönyörű tájfényképet készítettek már Swájcz hófödte regényes tájairól, vagy az olasz tengerpart bájos vidékéről, melyek — ha kivitelük is sikerült — önkénytelenül lebbentik el ajkunkról szemlélésük alkalmával a szép jelzőt! Vagy ne menjünk oly nagyon messze: nézzük a hazai tájfényképezést. Divald Károly fényképei a felső-magyarországi regényes tájakról, különösen a magas Tátráról (vízesés, lengyel nyereg, csorbái tó stb.) oly szépek, oly elragadok, hogy éppen nem csodálkozhatunk rajta, ha ezrével kelnek el s még a külföldre is elviszik a készítő művész hírét. — Vagy nézze meg valaki Veress Ferencnek — sokszerű alkotásai közt — erdélyi nagy tájfényképeit, melyeket a hatvanas években készített ezernyi nehézséggel küzdve és collodiumos lapokra: megigézve szemléli rajtuk a természet szépségét, a tájak változatos panorámáját és kellemes érzés fogja el lelkét, bámulva a művészt, ki a természet szépségét műízléssel és lehetőleg tökéletesen tudta utánozni. Mióta emulsiós lapokat használhatunk, a viszonyok sokkal kedvezőbbek az ilyféle levételeknél is, mert láttuk lapunk több mellékletéből, hogy mily érdekes és mily szép pillanatképeket producálhatunk. Az első pillanatban érezzük szemlélésükkor az ideális vonás hatását, mert a természeti szép festői poésissel keverve és mérsékelten eszményítve sohasem tévesztheti el hatását azoknál, kik ez iparművészeti ág alkotásaiban és szépségében gyönyörködni tudnak.
Ily szép és csinos kivitelű fényképek szemlélése alkalmával oda képzeljük magunkat a lemásolt vidékre, bebarangoljuk a művésszel az elragadó tájakat, élvezzük a természet pompáját s gyönyörködünk a pazarul díszített vadregényes táj bérceiben, mert a szép másolat kissé ideális színben feltüntetve, mit a correctül végzett munka okoz, költői merengésben ringatja lelkünket, mely a köznapi egyhangúságon felülemelkedett. Az ily fényképekre, főleg ha a kidolgozás is kifogástalan, méltán elmondhatjuk, hogy szépek, sőt lehetőleg tökéletesek is, az emberi alkotás korlátain belül.”
Veress Ferenc felismerve a fényképek értékét, olyan tájképeket készített, amelyek megörökítették a természeti és ember alkotta szépségeket. Tudatosan vagy sem, az amerikai geológiai és a franciák által templomokról és átalakuló városokról készített dokumentációk példáját követte.¹⁷ Az Egyesült Államokban a transzkontinentális vasút megépítése előtt fel kellett térképezni a területet, és ennek szerves része volt a fényképek készítése. A korszak négy, Nyugat felé irányuló nagy expedícióját a gazdasági terjeszkedés motiválta, ezeket az állam finanszírozta.¹⁸ A francia kormány Párizs egykori hangulatát, arculatát kívánta megőrizni, így 1850-ben a párizsi önkormányzat Charles Marville (1823‒1879) mestert bízta meg az utcák dokumentálásával. A megörökítés igénye mögött eltérő motivációk lapultak. Az amerikaiak a jövendőt készítették elő, míg a franciák a múltba néztek. Veress Ferencnél mindez együtt és egymás mellett volt jelen.
Kevesen elemezték pontosan Veress Ferenc tájfelvételeit, ezek közül kiemelkedik Simon Mihály Összehasonlító magyar fotótörténete.¹⁹ Véleménye szerint a művész portréit messze túlszárnyalják tájképei. „Az erdélyi tájban együtt látja a fény- és árnyékpászmákat, a hegyvonulatokat és a széles völgyekben futó folyókat. A táj egyes elemei olyan erős aurát hordoznak, amivel [sic] a portrék modelljei nem rendelkeztek. Az épülő vasút a topográfia fontos részeként jelenik meg, párhuzamot sugallva William Henry Jackson és Alexander Gardner képeivel, amelyeket a „vasparipa” amerikai kontinensen keresztülívelő útjáról készítettek. Amerikai pályatársaihoz hasonlóan Veress történelme kiemelkedő pillanatában örökítette meg országát, s tudatában volt a pillanat jelentőségének.”
Ezeket a tájképeket tipikus termékeknek minősítette, de figyelmeztetett a fényképészek eltérő karakterére, látásmódjára, amelyek által különböző felfogású képek keletkeztek. Alexander Gardner (1821‒1882), Henry Jackson (1843‒1942) és Timothy H. O' Sullivan (1840‒1882) képeinek célja az újonnan felfedezett és felmért területek hű ábrázolása volt. Jackson a látvány szépségét emelte ki, Sullivan jobban figyelt az elé táruló látvány arányaira.²⁰ 
„O Sullivannak az amerikai Nyugaton készült tájképei szolgáltatják az egyik első példát ahhoz, hogy a fényképész a fotográfia – önnön lényegéhez tartozó – leíró képességét megdöbbentő őszinteséggel, intuícióval és képzelő erővel használja. Ahelyett, hogy felvételeit aszerint komponálta volna, hogy megfeleljenek a korábbi képkészítési előírásoknak, O Sullivan meggyőződéssel alkalmazta azt a módszert, amely szerint a kamera látja és alakítja a világot. Felismerte a lencséje előtt lüktető háromdimenziós világ és az elkészült kép merev, hideg absztrakciója közötti óriási különbséget. Ezért állandóan olyan tájakat keresett, amelyek egyszerre erősítették a fényképezőgép vízióját és elégítették ki a vizsgálat elvárásait.” ‒ vélte Jonathan Green.²¹ 
Veress tájképeiből kiolvasható, hogy hazafias elkötelezettséggel közelített tárgyához, a magyar táj ócsárlóit szándékozott meggyőzi arról, hogy az erdélyi táj szépsége valós.²² Legfontosabb példája a Kormaja-völgy a Meleg-Szamosnál című kép, amelyen a sötét és világos felületeket gondosan „rendezte el” vagy fedezte fel.
„A felvétel elkészítésekor a völgyben, Veress felfelé irányította fényképezőgépét, hogy megörökíthesse a homokos partok közé zárt folyó méltóságteljes kanyarodását. Az apró figura (maga a fényképész) és a fahidat alátámasztó kőhalom az előtérben lehorgonyozza a tekintetet, ahonnan végigtekinthetünk a tájon. Veress felvételén – Fenton: Slate Pier at Trefriw című képéhez hasonlatosan - a folyó kanyarulata a színhely geográfiája iránti érzékenységét demonstrálja.”²³
A tájfényképezésnél a grafikai formák tudatos használatára egészen a századfordulóig kellett várni. Veress Kormaja-völgy című képéhez hasonló megoldásokat az amerikai fényképészek munkái között számosat találunk. Így George Henry Seeley (1880‒1955) kompozíciója is nyilvánvaló párhuzamot mutat.²⁴  
A Torockószentgyörgy vár romjai nyugatról című kép elemzésénél felismerhető és érezhető Veress nosztalgiája a letűnt kor iránt. „A kerek, fák nélküli hegy kiemeli a vár geometrikus formáit, a geológiai forma a topográfiai és az ember-alkotta építmény szerves kapcsolatáról vall.”²⁵
A legérdekesebb és a legfontosabb párhuzam Oꞌ Sullivan és Veress között az, hogy mindketten a 20. század látásmódjával rendelkeztek. Hiszen a gépük mattüvegén megjelenő képre úgy tekintettek, mint a lefényképezendő látvány kivetülésére és egyben síkban ábrázolt, absztrakt mintázatra. A Szentgörgyi borkút Radnánál című képnél Jonathan Green-nek O' Sullivanról írt elemzését idézzük fel: „művei kétrétegűek. Felfedezte és ábrázolta magát a tájat, ugyanakkor ráérzett azonnal annak a lehetőségére is, hogy a táj aktív szereplői lehetünk, s mégis kontrollálhatjuk a médium átalakító erejét. Miközben O' Sullivan látszólagos célja az új ország felderítése és dokumentálása volt, fényképei valójában egy új forma felderítését és felfedezését hozták magukkal.”²⁶
Az épületek, utak és a hegyek körvonalai már nem pusztán a geográfiai ismertetőjegyeket örökítik meg, hanem a táj ábrázolásán túl a vizuális elemek a kép derékszögű határain belül geometriai formákká rendeződtek.
A sztánai töltés című képen, amely Veress Ferenc alkotói pályájának, modern életszemléletének mottójává vált ‒ a grafikai formák iránti érdeklődéssel találkozhatunk. Ezen a művön az ember alkotta építmények uralják a tájat. Az újonnan telepített fű megtartására kihelyezett rőzsekötegek, a várkapuhoz hasonló vízelvezető áteresz a tájat átalakító emberi alkotóerőt hirdetik. A mozdony és a vasúti kocsik a töltés tetején a szimbolikus jelentőségű haladás képviselői, amelyek közelebb viszik Erdélyt az eszmék és a kultúra világához.²⁷  
Simon Mihály konklúzióként az összehasonlító elemzések jegyében a brit fejlődéstől való különbségre mutat rá. Figyelmeztet arra, hogy az 1850-es években Londonban rendezett fotókiállítások uralkodó témája a fák ábrázolása volt.²⁸ Magyarországon ilyen tárgyú korai felvételt nem ismerünk. „A természeti szépség élvezete elsősorban azok privilégiuma, akiknek biztos egzisztenciája elegendő időt enged a kontemplációnak. A magyarok, akiknek nem jutott osztályrészül a biztonság luxusa, a közvetlen érdeklődést kiváltó témákra koncentráltak: emberi arcokra vagy nevezetes látképekre, esetleg egzotikus viseletekre.” ²⁹
Tanulságos az analitikus elemzés példáit áttanulmányozni. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy miért nem elemezték ezeket a fényképeket és párhuzamokat a magyar kultúrtörténészek és fotótörténészek. Talán azért, mert csak igen kevesen ismerik e képeket és azok különleges értékeit. Az emlékezéssel ezt az űrt próbáljuk betölteni, elősegítve a további értő, aprólékos elemzéseket.
Veress Ferenc tájképei négy nagyobb egységbe sorolódtak, ezek közül most részletesen csak az ún. történeti tájakkal kapcsolatba hozható műveket emeltük ki. Egy másik jelentős csoportot alkottak a látképek, amelyek a korábbi festészeti tradíciót folytatták. A magáért való tájban valójában földrajzi különlegességek: vízesés, barlangok bejárata, erdei utak, érdekes formájú sziklák, hasadékok látványos egysége alakult ki. A következő csoportba a technikai civilizáció kialakulása: a vasút kiépítése és az ún. ipari táj képei tartoznak. Malmok és bányák működése mellett esetenként munkások is láthatók a képeken. Ez utóbbi darabok nem köthetők a természet fennkölt, díszítő jellegű világához. Sokkal inkább találunk majd párhuzamokat a rajzok, soksorosított grafikák, főleg a litográfiák modern világában. 

Veress Ferenc tájképeinél az alábbi tagolódás alakult ki:
Történeti táj 22 képben: Toroczkószentgyörgyi vár (távolról), Torockószentgyörgy (közelről), Toroczkószentgyörgyi vár (Albertina), Sebes vár (nagyon távolról), Radnai templomrom (kerítéssel), Radnai templomrom, Dezső vár, Kolc vár, Csicsó vár I., Csicsó vár II., Demsusi sírbolt, Boldogfa régi római templomról, Régi római torony Krivádán, Gróf Korniss kastélya Szentbenedek, Gróf Bánffy Miklós kastélya Boncida, Gróf Bánffy Miklós kastélya, Gróf Bánffy Miklós kastélya (más nézet), Gróf Bánffy Miklós kastélyának parkja, Donát szobor Kolozsvár mellett, Sebesvár (Albertina), Sebesvár (Albertina), Vajdahunyad (egykori Forster Központ).
Látkép 15 képben: Csucsa, Szamosújvár, Offenbánya, Livazseny, Szentgyörgyi borkút Radnánál, Torockó a Székelykő gesztegi csúcsáról, Székelykő és Torockó, Dés, Új-Radna, Petrozsény, Offenbánya, Borév, Naszód, Székelykő, Kormaja völgy.
Az önmagáért való táj (Geográfiai képződmények) 25 képben. (Azonos címekkel, más felvételek): Csepegő barlang, Sztána távolról, Búvóbarlang, Aranyosvölgy Szolcsva mellett (Albertina): Szökőpatak Szolcsva és Podsága között), Retyicai vízesés a Válid árokban, Ünőkő, Aranyosvölgy a Búvópatakkal, Boli barlang öble, Ördögszoros.
Ipari táj 28 képben (Azonos címekkel, más felvételek): Radna ólombányák, Radna ólomolvasztó műhelyek, Radna ólomiszapoló műhelyek, Petrozsény állomás, Alagút a vasúti sínek számára Rév és Brátka között, Gyöngykása malom Csucsán, Építkezési telep Sztána mellett, Sztánai vasúti munkálatok, Vasúti töltés Bánffyhunyad és Sztána között, Vasútvonal Bánffyhunyad és Sztána között, Vasúti munkások tanyája Sztána mellett, Régi rómaiak bányája Verespataknál, A merisoi vasúti híd, Boli vár és Boli barlang közötti vasúti bevágás.

Ezek az egységek rámutatnak arra, hogyan specializálódik, tagolódik tovább a későbbiekben a tájfényképezés, és az általam felállított egységek, mint egymás mellett futó sínpárok jelölik ki a fotótörténetben ‒ a portrék után ‒ a legszélesebb nyomvonalat. Veress Ferenc a későbbiekben már nem foglalkozott ezzel a szakterülettel, kis vizitkártyákon sokáig árusította Kolozsvárt ábrázoló felvételeit. Teljesen feledésbe merültek korai kísérletei, az erdélyi tájat fölmagasztaló, patetikus érzelmekkel telített, kiváló technikai tudást tükröző művei.