VEDRES Ági: Új mitológia és cyberpunk – Múzeumi Mátrix - Olga Tobreluts – Exkluzív interju

Vedres Ági: Először 2015-ben, a budapesti Ludwig Múzeumban mutatták be az Abszolút Szépség - Szentpétervári új akadémizmus című kiállítást a moszkvai Multimedia Art Museum jóvoltából, ahol 6 polyptychonját láthattuk Modellek címmel. Hogyan csatlakozott az Új Akadémiához a kilencvenes években Szentpéterváron?

Olga Tobreluts: A Modellek sorozat¹ 1995-ben készült, azonban csak egy évvel később, 1996-ban került bemutatásra a nagyközönség előtt. A Griffelkunst díjat,² a legjobb európai számítógépes grafikáért járó elismerést nyertem el Hamburgban, megosztottan a francia művésszel Orlannal. A budapesti Ludwig Múzeumban³ mutatták be ezt a sorozatot, nem sokkal az egyéni kiállításomat követően, amelyet a Moszkvai Modern Művészetek Múzeumában rendeztek.
Timur Novikov⁴ Új Akadémiáját sok éven át ismertem. Első találkozásunk 1990-re nyúlik vissza, ekkor ismerkedtem meg vele, az Alekszej és Andrej Hass által vezetett Tanstpol (Táncparkett) nevű táncszínházban, ahova más művészetrajongók, művészek, zenészek és „partizók” szűk csoportja járt. Mivel ez volt az egyetlen olyan hely az akkori Szovjetunióban, ahol modern elektronikus zenét lehetett hallgatni, nagyon sok progresszív és érdekes ember járt ide, itt találkoztam Timur Novikovval, de csak négy évvel később csatlakoztam az Új Akadémiához. Épp akkor érkeztem Berlinből és megmutattam azokat a fényképeket, amelyeket ott készítettem az első egyéni kiállításom alkalmával a Szentpétervári Néprajzi Múzeumban; egy napig volt látható a Reflections of the Empire (Reflexiók a Birodalomról) (1994)⁵ sorozat. Ezeken a képeken romok előtt pózolok, háttérben a rég letűnt birodalom maradványaival. Inkább „időgépnek” tűnt ez a kiállítás, mint fotókollázsoknak. Ezek a nagyfelbontású Cibachrome nyomatok a digitálisan retusált képek új korszakát nyitották meg. Bizonyos értelemben a saját idejük reflexióivá váltak ezáltal, mivel a Cibachrome már nem használatos, így ezek a nyomatok nem reprodukálhatóak. Timur eljött a kiállításomra, és azt mondta, hogy attól a pillanattól kezdve az Új Akadémia tanára és az Új Technológiák Tanszék vezetője vagyok. Természetesen azt gondoltam, hogy ez valami vicc. A Peresztrojka idején a dolgok rendkívül hektikusan működtek, ezért senki nem vett semmit komolyan, így bármi megtörténhetett. Azonban sok jelentős, nagyszerű és romantikus dolog is történt.

V.Á.: Hogyan ismerkedett meg az önszerveződő Művészeti Akadémiával és Timur Novikovval, egyúttal mit jelentettek ezek a szabad szellemiségben eltöltött művészeti időszakok az Ön számára?

O. T.: Erőteljesen lenyűgözött az új média. Miután az építész főiskolát elvégeztem, jelentkeztem az építészmérnöki egyetemre, de két évvel később otthagytam a tanulmányaimat és Berlinbe költöztem, hogy új művészi irányt keressek a magam számára. Még többet szerettem volna tudni az akkoriban még fejlesztés alatt álló számítógépes média kínálta technikai lehetőségekről és korlátokról. Olyan hasonlóan gondolkodó művészeket és helyszínt kerestem, ahol számítógépekkel is dolgozhattam. Az ART+COM Intézete,⁶ ahova Ulrich Weinberg⁷ professzor hívott meg, ilyen hely volt. Az ott kapott lendület további tíz évre Berlinhez kötött, ahol az időt kísérletezéssel töltöttem.

V. Á.: Miután visszatért Szentpétervárra, hogyan változtatta meg az életét és a gondolkodásmódját a berlini ART+COM-nál elvégzett számítógépes animációs tanfolyam?

O. T.: Mondjuk úgy, hogy a vízumomnak „köszönhetően” a berlini tartózkodásaim csak rövid időre szóltak, így azonban sokszor utazhattam Moszkvába és Szentpétervárra, ami akkoriban klassz dolog volt: ezekben a városokban zajlott az élet, és már attól újszerű gondolataid támadtak, hogy itt szívtad magadba levegőt. Miután befejeztem egy rövid kurzust az ART+COM-nál, Szentpétervárra utaztam, hogy olyan számítógépet találjak, amit azután használni is tudok. Az idő tájt, nem volt túl sok számítógép, de sikerült megállapodnom a Crate Stúdióval, nekik akkor összesen hat számítógépük volt. Náluk tudtam folytatni a művészi kísérleteimet, többnyire az éjszakai órákban.

V. Á.: Az 1990-es évek elején már foglalkozott videoművészettel, mint új vizuális műfajjal, és rövid időn belül, 1995-ben elnyerte a Videovision első díját a Woe from Wit (Az ész bajjal jár, 1993) című videojáért⁸ a szentpétervári Harmadik Valóság Fesztiválon. Milyen teret kap művészetében a video mint a vizuális képalkotás egyik kifejezési módszere?

O. T.: A video mindig is a művészeti tevékenységem kiegészítő része volt. Amint befejeztem az első számítógépes sorozatomat, készen álltam arra, hogy videoművészeti alkotásokat hozzak létre és állóképeket alakítsak át mozgóképekké. Azonban a videomű elkészítését teljesen más motiváció vezérelte. Az ész bajjal jár⁹ című darab az iskolai tananyag részét képezte, és mélyen megindított ez az alkotás. Annak ellenére, hogy a tanárok úgy mutatták be számunkra a főszereplőt, mint egy okos és értelmes embert, aki a bolondok között találja magát, mégis tragédiaként értelmezték. Én viszont, úgy gondoltam, hogy Gribojedov¹⁰ éppen ezért nevezte el vígjátéknak ezt a darabot. Ezen szerettem volna változtatni azzal, hogy elkészítettem ezt a rövidfilmet, természetesen teljesen más szemszögből, mint ahogy azt mi az iskolában akkor tanultuk. Barátaim Timur Novikov és Vladiszláv Mamisev ¹¹ és mások is, örömmel segítettek nekem, és a forgatásban is részt vettek. Az eredmény, egy mókás rövidfilm lett, rengeteg bohóckodással. Nagyon örülök, hogy végül megcsináltam ezt a filmet, mert láthatom benne a barátaimat, azokat is, akik azóta tragikus körülmények között haltak meg.

V. Á.: Új önálló tárlatán, a Műcsarnok-beli Új Mítosz című kiállításon két videostillel is bemutatkozik, amelyek véleményem szerint a kiállítás egyik legérzékenyebb részét képezik, csendjükkel és intim terükkel. Az ókori római történelem legendás hőseit mutatja be, akiknek nevével és történetével már Livius és Ovidius műveiben is találkozhattunk, a Tarquinius és Lucretia című sorozat (2005) ezt ábrázolja. Hogyan született ez a sorozat?

O. T.: Ezt a videoinstallációt egy Rubens kép,¹² a Tarquinius és Lucretia inspirálta, amely az Ermitázs Múzeumban található. A képen azt a jelenetet látjuk, amikor Tarquinius király fia Sextus megerőszakolja az egyik szenátor lányát, Lucretiát, ami Rómában alapvető politikai változásokat indított el, és végül a római királyság bukásához vezetett. Szerintem a mai feminista forradalom, vagyis az, hogy a nők a férfiak helyét át akarják venni, hasonlóan erőszakos természetű, és a hagyományos életmód megváltozásához vezet. Két titánt ábrázoltam, egy férfit és egy nőt, akik az ágyban nyugtalanul forgolódnak, míg egy bizonyos ponton a nő helyettesíti a férfit, és rémületben ébred, a kép végül hirtelen rémálommá válik.

V. Á.: Az emberi test szépsége, a lélek szépsége és tisztasága minden egyes képén felfedezhető, mindez mégis a jelenben történik. A Hat nő (Önarckép) I-VI. (2005) allegorikus önábrázolás. Valamiféle kiutat keres? Ezek az alkotások azt jelzik, hogy ki szeretne szabadulni ebből a mai világból, a társadalomból, a romlásból és a modern korból?

O. T.: Ez valóban önarckép, amely hat elemből áll és mindegyik a karakterem egy-egy jellemző vonását mutatja be. Azzal, ahogy magamra reflektálok, egyúttal olyan nőkre is gondolok, akik kénytelenek különféle szerepekbe helyezkedni, így védekezniük kell, művésszé, vadásszá vagy anyává kell válniuk egyszerre; vannak, akik babérkoszorút helyeznének a férjük fejére, és sok más szerepet is vállalnának, azért, hogy házasságukat és családjukat a modern világban megtarthassák.

V. Á.: A Modernizáció című triptichon (2002) képei olyan hatalmas méretűek,¹³ hogy a néző szinte elvész a látványban, a modern ember puszta kézzel és lézerkarddal harcol, viaskodik a számítógépes szörnyekkel és lényekkel, a tervezőgrafikai pontjelek zölden „világítanak” a képeken, tudjuk, hogy ez nem a valóság, mégis hogyan születnek, honnan érkeznek ezek a számítógépes karakterek?

O. T.: Manapság a kortárs művészeti világ bármilyen futurisztikus képet megalkot. Olyan modern képet szerettem volna alkotni, ahol az elektronika korában élő ember technikai nagyravágyására reflektálok. Az elektronika irányítja a mai modern világot. Az emberek alig tudják elképzelni már az életüket enélkül. Az elektronikus pénz, a bitcoin korszakának küszöbén állunk. A régi technológiák, a gondolkodásmód, a tudás és a képek is elektronikus módon fognak átalakulni. Az elme új Reneszánsza egy újfajta spirál mentén fejlődik, egy új fordulat következik. A modellek meztelenek voltak, amikor lefotóztam őket, később, amikor retusáltam a fotókat, már félig átlátszó ruhákat adtam az alakokra. Ezt a technikát választottam a kortárs művészet és a klasszikus európai hagyomány közötti elválaszthatatlan kapcsolat bemutatására.

V. Á.: Michelangelo Haldokló rabszolga¹⁴című márványszobrának átirata a Haldokló Nárcisz¹⁵ című fotográfiája?

O. T.: Csodálom Michelangelo Haldokló rabszolga című alkotását, de nem szeretem, ahogy a modern trendek alakítják a világomat, és azt sem, ahogy megváltoztatják a szobrászat megítélését. Soha és egyáltalán nem láttam haldokló rabszolgát ebben a remekműben. Mindig úgy gondoltam, hogy ez csak az én percepcióm hiányossága. De aztán rájöttem, hogy megváltoztathatom a kép jelentését anélkül, hogy jelentősen megváltoztatnám annak megjelenítését, ezzel mégis új perspektívát adhatok neki. Így jelent meg Nárcisz alakja. Számos személyes tragédiát látok ebben a szoborban, mindenfajta ellenérzés nélkül. A szovjet érában ez a szobor gyakran a forradalom szimbóluma.

V. Á.: A másik nagyméretű alkotása meglepő módon egy hiperrealista olajfestmény, amelyen egy fiatal férfit látunk kontraposztban. Az Amerikai katona Irakban című kép olyannyira tökéletes, hogy fotográfiának tűnik.

O. T.: Az Amerikai katona története teljesen más. Rendkívüli módon felháborítottak azok a hazugságok, amelyekkel az iraki inváziót igazolták, a dühömet szerettem volna kiélni ezzel a poszter-stílusú képpel, amelyet 2003-ban készítettem. Miután kitaláltam a koncepciót, kerestem egy szobrot, amely ehhez az alkotáshoz megfelelne. Aztán, amit a Foro Mussolini stadionban¹⁶ találtam Rómában, tökéletesen egyezett az elképzeléseimmel. Az ott látott sportolónak a szobra, a szépség és az erő propagandája volt. Egy létező katona arcát adtam a képhez, a vállára egy zászlómintás törölközőt, és az elpusztított Irakot, a háttérbe olajszivattyút, hogy senkinek se legyen kétsége az invázió valódi okairól.

V. Á.: A kiállítás három, egymástól jól elkülönített teremben látható, miért választotta alkotásai bemutatására ezt a hármas felosztást?

O. T.: A Műcsarnok-beli kiállítás három szakaszra osztható, egyúttal három állapotot tükröz: a nappalt, az estét és az éjszakát. Nappal a feszültség, a csata, a verseny és a harcrakészség jelenik meg, ezeknek a képeknek az elkészítése meglehetősen hosszú időt vett igénybe. A Tarquinius és Lucretia¹⁷ a második szakasz, az álom és az alvás terme. Egy illúzió, a kísértetek csarnoka, ami látható, a való életben azonban soha nem fog megtörténni. A harmadik rész, az éjszaka csarnoka. Ez azon a sorozaton alapul, amelyen jelenleg is dolgozom, helyesebben ez az első rész. Goethe Faustja a klasszikus Walpurgis-éj jelenetén alapszik. Újraalkottam az alvilág atmoszféráját, egy démonok nélküli helyet. Elég nehéz feladat volt Mefisztofelész számára, hogy odavigye Faustot. Láthatja, ez történik a virtuális valóságban, éppen ezért hoztam létre ezt a kiállítást. Az utolsó részben elhagyott tájakat és elfeledett antik mitológiai lényeket láthatunk: Lámiákat, Hárpiákat, Phorküsz leányait, Najádokat, Néreiszeket, akik útközben találkoznak egymással.

V. Á.: A legutolsó teremben található a Szfinx (2017) és a Griffek (2017). Ezek a képek rendkívül látványosak a holdbéli tájban, az alakok az éjszaka sötétjében fekszenek, akár valamiféle ismeretlen, magára hagyott Univerzumban. A modern kor oroszlántestű, tökéletes mellű, punk Szfinxét szado-mazo bőrruhában láthatjuk a 3D Virtuális Box segítségével.

O. T.: A Szfinx mindig változik, az egyik évszázadtól a másikig, és mindig szorosan kapcsolódik a kortárs férfi és női trendekhez. Amikor a modern Szfinxen dolgoztam, Brüsszelben egy időre beköltöztem egy meleg klubba, ahol éppen ilyen szfinx-szerű és megjelenésű csodálatos emberekkel találkoztam. Prototípus lett. A Szfinxet különböző technikával is elkészítettem, a festményen és a fotón kívül, kőszoborban és kisebb porcelán formájában is.

V. Á.: A Műcsarnok-beli kiállítást követően hol lesz önálló tárlata?

O. T.: Bemutatkozási lehetőséget kaptam a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központba; Mitológia újratöltve címmel nyílik ez év novemberében kiállításom, mely 2018. február végéig tart, ahol az új műveimet mutathatom be a nagyközönségnek.¹⁸

Fordította: Vedres Ági