BORDÁCS Andrea: Visszadobott képek

Képzeljük el, hogy a hazai energetikai szektor valóban piaci alapon működik! Ha még merészebb a fantáziánk, akkor azt is hozzáképzelhetjük, hogy például az ELMŰ úgy dönt, hogy a bevételei egy részéből képzőművészeti gyűjteményt fog építeni, ráadásul nem valamiféle közízlésnek kedvező realista képekből összerakott, hanem a 70-es évek neoavantgárd műveiből álló gyűjteményt. ÉS hogy fokozzuk az elképzelhetetlent, mindennek a fő irányvonalát a feminista művészet adná.

Magyar viszonylatban ez elég bizarrnak tűnik, pedig ahogy az osztrák példa mutatja, egyáltalán nem volna lehetetlen. Az osztrák energetikai cég, a Verbund 2004 óta egy művészeti gyűjteményt hozott létre, ráadásul Gabriele Schor, a művészeti gyűjtemények alapító igazgatója kifejezetten a 70-es évek művészetére fókuszált, pedig akkor még nem volt annyira divatban ez a korszak, mint manapság. Azon belül is az új, szokatlanabb médiumokra koncentrált, valamint a feminista művészekre. Pontosabban ez a két dolog találkozott, mivel a hagyományos médiumokban a nők kevésbé jutottak lehetőségekhez, így más, új médiumok felé fordultak.   A kollekciógyarapítás során inkább egy-egy életműben, témában való elmélyülést tartják szem előtt, és nem azt, hogy minél szélesebb spektrumot fedjenek le.¹

A Verbund Sammlungban komoly kutatómunkát is folytatnak, maga Gabriele Schor például Birgit Jürgenssen, Francesca Woodman, Cindy Sherman, Renate Bertlmann életművének feldolgozásában játszik komoly szerepet.² A folyamatos gyűjteményépítés és kutatás mellett rendszeresen kiállításokat rendeznek,³ és könyvkiadást is támogatnak.  A gyűjtemény fókuszában az osztrák alkotók (Renate Bertlmann, Linda Christanell, VALIE EXPORT, Birgit Jürgenssen, Brigitte Lang, Karin Mack, Friederike Pezold és Margot Pilz) mellett amerikai és nyugat-európai művészek művei találhatók. Gyakran kifejezetten életműveket gyűjtenek, így vannak igen jól reprezentált művészeik: Cindy Sherman, Birgit Jürgensse, Francisca Woodman stb.

A Verbund Sammlung saját kiállítóhellyel is rendelkezik, a Die Vertikale Galerie előtt Olafur Elliasson Sárga köd című installációja borítja sárga fátyolba a környéket. A nagyszabású gyűjteményből most a MUMOK mutatja be a 70-es évek neoavantgárd feminista művészetének több mint 300 műből álló válogatását, bár a kiállítás vándorkiállítás,⁴ a tervek szerint még Karlsruhéban, Stavangerben és Brnóban kerül bemutatásra.⁵

A 70-es évek feminista és nőművészeti mozgalma megoszlott az esszencialista és a gender szemléletű álláspontok közt. Még erőteljesen jelen van a feministák között is az a felfogás, hogy létezik külön férfi és női lényeg (esszencia), és a női esszencia egyenrangúvá tételére helyezik a hangsúlyt.⁶ Ugyanakkor már a 70-es években egyre többen úgy vélik a társadalomtudósokkal egyetemben, hogy a biológiai nemünk sokkal kevésbé meghatározó, alapvetően inkább a társadalmi szocializáció (gender), a nevelés az, amely meghatározza a nemi szerepeinket.

A kiállításon markáns az a blokk, mely a hagyományos női szerepekre, az esszencializmus vélt szerepeire reflektál jórészt gender szemlélettel. A rendezése amúgy igazán kimagasló, a tér tematikusan és jól befogadhatóan van installálva, nem túlzsúfolt és nem is üres. Gyakran kifejezetten párbeszédet folytatnak egymással a művek, mivel ugyannak a jelenségnek több alkotónál való megjelenítését kiválóan kapcsolták össze, mint például Ladik Katalin és Ana Mendita esetében, akik egymástól függetlenül az arcukat egy átlátszó üveglapon csúfítják el. Karakteres blokkot alakítottak ki a lekötözöttséget, megbénítottságot, bezártságot tükröző művek is.

A kiállítás főbb szekciói: 1. Anya, háziasszony, feleség; 2. A szép test; 3. Szerepjátékok; 4. Női szexualitás. Ezeken belül kisebb alegységeket is felfedezhetünk, hiszen bizonyos jelenségek rendszeresen visszatérnek a műveken, ami azt is tükrözi, hogy mi volt az alapélményük a 70-es évek nőművészeinek.

Bár valójában ez pontatlan, mivel a kiállítást nézve, az az erős benyomásunk támadt, hogy a művészet és a feminista mozgalmak mintha semmilyen hatással nem lettek volna a világra, mivel ma is szinte ugyanezekkel a problémákkal kell szembenézniük a nőknek. Sajnálatos módon a művek semmit sem vesztettek aktualitásukból.

A tárlat egy történeti tablófallal kezdődik/záródik, amelyen a 70-es évek jelentősebb feminista eseményeit gyűjtötték össze évről évre. Itt található az olvasósarok is a témába vágó kiadványokkal, elsősorban Gabriele Schor munkái. Ezen a részen láthatjuk azokat a munkákat, amelyek magukra a feminista alkotókra és a feminizmusra utalnak. Így például Mary Beth Edeleson Az utolsó vacsorát megidéző művén az apostolok helyébe a feminista nőművészek első apostolait helyezte, és a képet a számos női alkotó portréja mintegy keretként fogja körbe. Szintén Az utolsó vacsora-parafrázis Margot Pliz⁷ csak nőket és gyerekeket ábrázoló fotója. A művészettörténeti utalások különben többször is előkerülnek a kiállítás folyamán. Számos Madonna és Vénusz látható új és új értelmezésben, ezek közül kiemelkedik Orlan munkája, ahol a Madonna mintegy sztriptíz során Vénusszá vetkőzik, így a projekt kezdetén és a végén a két klasszikus női archetípust testesíti meg. Azt a két karaktert, amely évszázadokra behatárolta a női szerepeket, és amelyektől ezek a nőművészek épp szabadulni próbálnak. Hannah Wilke viszont Madonnából Jézusra vetkőzik, és kifejezetten művészettörténeti reflexió az alapja Ulrike Rosenbach Vénusz, Medúza, Szupernő című manipulált fotójának.

Az Anya, háziasszony, feleség szekció a hagyományos női szerepeket mutatta be, különböző attitűddel. Birgit Jürgenssen háziasszonyai felmosnak, vagy épp viccesen azonosulnak a sütővel. Martha Rosler kezében a konyhai eszközök fegyverekké válnak. Letícia Parente humoros videóján a főszereplő a ruhát a viselőjén vasalja. A vasalás mint házimunka metaforája visszatérő elem a kiállításon.

A szép test szekcióban szereplő alkotók arra reagálnak, hogy a hagyományos felfogásban a női lét egyik fontos eleme a férfi tekintet által megítélt női test és annak szépsége, vagyis a férfiaknak való tetszés. A kiállításon szereplő művészek kritikával illetik ezt a normatív képet, az elvárt szépségideált. A férfiak által ábrázolt aktok helyett a saját testélményüket ábrázolják: az öregedést (Ewa Partum), a terhességet, a szülést (Valie Export), a menstruációt (Judy Chicago), a betegséget (Hannah Wilke). Aki szép, az éppen elcsúfítja magát (Ana Mendita, Ladik Katalin).

Ehhez a szekcióhoz tartoznak azok a munkák, ahol a test le- és bekötözése által érzékeltetik a bezártságukat, legyen valódi fizikai bezártság (Helena Almeida ajtókon, rácsokon kikandikáló kezei; Lydia Schouten ketrecből való szabadulási kísérlete), vagy csak a szabadság hiánya. Annegret Soltau Önarckép című sorozatában a női arcot egyre sűrűbben hálózzák be a fonalak, míg a végén az egésztől drasztikusan, egyszerre szabadul meg.  Nem messze tőle látható Anneke Barger Hálók című performansz fotói és Renate Eisenegger Izoláció című sorozata, ahol az elnémítás mintegy első lépés a fej, azaz a személyiség teljes beragasztásig, megszüntetéséig.

A mulandóság nagyon megható példáival találkozhatunk Karin Mack munkáiban,⁸ például az Egy illúzió elmúlása című fotósorozatán a hústűkkel rögzített bájos női fotó fokozatosan eltűnik, míg a végén csak a hústűk árválkodnak a falon. A hústű mint a főzés kelléke és a női test mint áru, és mint hús összemosódása egyszerre jelenik meg nála.  Az idő egy tasakban című sorozatban egy női kézben a családi fotóalbumból egyre tűnnek el a rokonok fotói, végül már egy sem marad. Mindkét mű a személyes emlékezet finom és megható példája.

A női szerepekhez szorosan kapcsolódik a Szerepjáték téma. Itt többek közt Cindy Sherman több sorozatával találkozhatunk, ahol például egy busz utasait vagy épp egy misztikus gyilkosság szereplőit külön, környezetükből kiragadva, tipikus viselkedésük közben, mintegy a pillanatot kimerevítve láthatjuk. Néhány példányt a Unitled Film Stillből, de más nem ehhez a sorozathoz tartozó, korábbi, szintén női sztereotip karaktereket ábrázoló fotóit is. Nagyon szellemes Martha Wilson A modell portfóliója című műve, ahol az eljátszott karaktereket szöveggel is kíséri, amelyekben a szerepeket többek közt az istenséghez való viszonyában határozza meg. A 22 évesen meghalt Francesca Woodman a női léthelyzeteket nem a külsőségek, hanem az érzések és élmények szintjén próbálja megragadni.⁹ Ebben a szekcióban találkozhatunk a kiállítás logóképévé vált Alexis Hunter-képpel, amely egy utólag színezett fotósorozat utolsó darabja. A sorozat első képén egy decens öltözetű nő a szoknyájával fokozatosan betakarja a fejét, míg a végső, zavarba ejtő, mini burkát imitáló látványig jut. Az külön érdekes, hogy a kiállítás logójának ezt az eredetiben egészen apró képet választották, amit a plakátokon és sajtóanyagokon viszont hatalmasra növeltek.

A szexualitás szekció egy egész emeletet kapott. Itt Hannah Wilke számos munkájával találkozhatunk. Ő kifejezetten művei témájává teszi a szépségét és a női test rejtett pontját, a szexuális élményért felelős csiklót rágógumiból imitálja többszörösen egy tablón, máskor meg tömegével a testére helyezi, így az egész teste teljes erogén zónává változik. Itt látható a már említett Hannah Wilke Super-T-art című, Madonnából Krisztussá vetkőzött képe, akárcsak Orlan már említett projektje. Orlan A művész csókja című híres-hírhedt akciójával zavarba ejtette az utca emberét, mikor egy automatához hasonlatosan működve, pénzbedobás után kapott egy csókot a művésztől. Az erről a 1977-es akcióról készült dokumentációval is találkozhatunk a kiállításon. (Mondjuk szerintem az eredeti mondat sokkal jobba voltrövidebb és lényegre törőbb!) , A nézőket hasonló taburomboló módon bevonja Valie Export taktilis mozija, ahol a járókelők egy dobozon keresztül szabadon megérinthették a mellét. Ennél sokkal kevésbé volt közönségbarát a Genitála pánik akciója, amelynek során kezében fegyverrel, nemi szervénél kivágott nadrágban rontott be egy pornómoziba, amiről egy szintén híressé vált fotóját is láthatjuk a kiállítótérben. Penny Slinger a menyasszony mint esküvői torta fotósorozatában a menyasszonyszerep, a királylányos meséken szocializálódott lányok legfőbb vágya lesz a kritika tárgya.

A kiállítás erénye, hogy nemcsak a világhírű sztárművészek ezerszer látott munkáit láthatjuk, hanem bőven nyújt felfedezni valót is, ugyanakkor a jól ismert alkotóktól is találunk műveket. Mindezt nagyon komoly katalógus¹⁰ kíséri, bár abban szerencsésebb lett volna követni a tárlat csoportosítását, hogy a katalógusból utólag is láthatóvá válhasson a csoportosítási szempont, amely így az alkotónkénti szövegek révén nem rekonstruálható, de ez talán a vándorkiállítás változó rendezési elve miatt alakulhatott így.