SCHILD Tamás: Irving Penn - száz

A huszadik század egyik legmeghatározóbb fotográfusa nem akart celeb lenni. Szinte rejtőzködve élt, évtizedszámra elzárkózott az interjúk elől is. Sokkal inkább észrevenni akart, mintsem észrevetetni magát.

Irving Penn az esztéta és aszkéta különös keveréke.¹ Gondosan megkomponált egyszerűség és elegancia jellemzi képeit. Festészetet tanult mielőtt fotózni kezdett. Amikor rájött, hogy nem elég tehetséges festő, vásznairól lemosta a festéket. Kedvenc modelljével, Lisa Fonssagrives-szel, akivel aztán annak haláláig, negyvenkét éven át élt házasságban, asztalterítőnek használtatta el a lemosott vásznakat.

Akármerre nézünk körül az életében: a műtermében, a sötétkamrájában és a képein egyaránt pedáns rend és tisztaság uralkodik. Ötödik sugárúti napfényműtermében, ahol mindvégig dolgozott, mindösszesen egy kép látható a falon. Bútorból csak a legszükségesebbek. A hajópadló kopott, a falak szürkések, kopárak. Használt színpadi kellék a háttérvászna. Sámedlire hajított kopott szőnyegre ülteti, vagy annak támasztja, vagy zsákutcát formáló paraván közé szólítja a hírességeket. Képeinek alaptulajdonsága a szokatlan, a meglepetés.

Még közel a kilencvenhez is, megszokott farmerében rendszerint maga nyit ajtót műterméhez.

Bizonyos értelemben megnehezítette a maga dolgát. Semmi csilivili kütyü, csak a legegyszerűbb lámpák, nem szól zene, nincs sürgés-forgás vagy dohányfüst, nincs felemelt hang, nyoma sincs a teremtő káosznak. Alkalmazottai lakonikusan úgy hívják a helyet: „a kórház”. A „Doki” pedig meg tudja teremteni a bizalom légkörét. Volt olyan fotómodellje, akit kétszáz alkalommal fotózott, és aki egyedül neki engedte meg, hogy aktképet is készítsen róla. Fotómodelljei semelyik más fotóssal szemben sem érezték magukat olyan nagy biztonságban, mint e halk szavú férfi műtermében.

Még huszonéves, amikor a Vogue művészeti vezetője mellé kerül és címlapot fotózhat. A negyvenes évek végén készült divatfotókat mára barokkos ömlengés és némi pacsuliszag teszi élvezhetetlenné. Főnöke vetet vele egy elegáns öltönyt és közel egy évre Párizsba küldi. Nem azért, hogy fotózzon, hanem hogy járjon el helyekre, bemutatókra, szívja magába azt a világot, amelyet fényképezni fog.

A következő hat évtizedben azután több mint százötvenszer kerül a Vogue címlapjára fotója, és akadnak évek, amelyeken belül akár háromszáz oldalon jelennek meg képei a lap oldalain.

Akkoriban még elhanyagolható a kereslet a fotográfia mint műtárgy iránt, ezért nem is igen készülnek számozott nyomatok. A végtermék a megjelenés a lapban. Nyomatokat a maga örömére készíti a fotós. A kiadók a megjelenést követően a helyigényes nyomdai anyagot nemigen őrizgették tovább.

Eleinte megrökönyödést kelt a szakmában, hogy a modelleket kiszakítja környezetükből. De ő hisz abban, hogy a díszlet, a háttér elvonja a figyelmet a modellről, a bemutatandó öltözékről. Képein nem érződik a sietség, a kapkodás legkisebb jele sem. De nem érződik erőlködés, kimódoltság sem, miközben magával ragadó a látásmódja és ötletgazdagsága. Nincs képein semmi felesleges. Egész életművében érvényesül, hogy a kevesebb több.

Engedve a képszerkesztők nyomásának, egy idő után árucikknek tekinti a divatfotót. Nem akar jellemet ábrázolni vagy akár történetet mesélni. Az olvasó számára is érthető képi nyelvre fordítja le a divattervező művét.  

Portréiban ‒ legyenek azok hírességek vagy ismeretlen arcok, nem feltétlenül törekszik arra, hogy a modell legszebb arcát mutassa. Ezért a hírességek tartanak is tőle kissé egy idő után, de mégsem mondanak nemet neki. Leveszi a lábukról őket udvariasságával, tapintatosságával. Veszi a fáradságot és nem ront be a hírességek otthonába a stábjával a megbeszélt időpontban, hanem egy sarokkal előbb kiszáll, előre megy, megtöri a jeget, és csak azután engedi be az asszisztenciát.² Hosszú órákig tart minden találkozás. Kedvessége, kifinomultsága, kitartása egyfajta kérlelhetetlen konokságot és maximalizmust takar, mellyel addig fárasztja a modellt, amíg le nem kopik róla a felvett manír. Penn a lényegre tör.

Nem megszépíteni, hanem lecsupaszítani akarja modelljét annak leglényegéig, igaz természetéig, mélyen meghatározó jellemvonásáig, olyan tulajdonságig jutva el időnként, amellyel esetleg a modell maga nem nézett szembe vagy éppen rejtegetni akart. Mire megszületik az általunk látott kép, minden mértani pontossággal a helyére kerül, és a végeredmény szép. Minden erényük ellenére képeinek fő erőssége mégsem egyfajta ősbizalom közte és a fényképezett személy között.

Ritka interjúi egyikében így nyilatkozott 1991-ben a New York Times-nak: „Sok fotós azt hiszi, hogy az ügyfele az, akit fényképez. Az én ügyfelem az a kansas-i nő, aki a Vogue-ot olvassa… Az a szigorúan néző kép, amelyet a modellem nem szívesen lát viszont, az olvasónak még tetszhet. ”³

Volt olyan hiú modellje, aki visszaküldte Penn-nek a neki elküldött portrét. Kiszúrta az arckép szemeit, gumipántot kötött rá és azt üzente mellé, hogy ezt rakja más fejére. Marlene Dietrich is kioktatta őt: „Első megszólalása ez volt: »A lámpát oda kell raknia!« Erre én azt válaszoltam: »Nézze kérem: Ebben a darabban legyen csak maga a Dietrich, én meg majd leszek a fotós.« És öregem, majd felrobbant, de tartotta magát hozzá.”⁴ Nem sokkal később, amikor összetalálkoznak egy színházban, Dietrich persze leveri rajta.

A sztárfotós, aki korának legszebb modelljeivel dolgozik nap mint nap, még a negyvenes és ötvenes évek fordulóján készít egy aktsorozatot. De nem róluk. Földközeli, telt, hús-vér nőket választ modellül. Mészkő fehérségű, kőszoborszerű nőalakjai a willendorfi Vénusz tudatosan vállalt utódai. Munkaadója és egyben mentora azt tanácsolja neki, hogy ne hozza nyilvánosságra a sorozatot. 

A hatvanas évek végén Penn kiköltözik feleségével Long Islandre és kissé vidékinek számító birtokáról ingázik manhattani műtermébe. A házhoz tartozó pajtában kialakított fotólaboratóriumában saját maga készíti a nagyításokat túlnyomórészt a költséges, fáradságos, de időtálló és kimagaslóan tónus- és részletgazdag, platina-palladiumos eljárással.

Olykor akár ötven órát is képes rászánni egyetlen nyomat kidolgozására. „Féltékeny lennék, ha bárki más dolgozná ki a képeimet. Többnyire éjszaka nagyítok. Ha olyankor elkészülök, vállánál fogva felrázom Lizát az ágyból. Ha tetszik neki a kép, akkor kinyúl felém, magához húz és megcsókol. Ha nem tetszik neki, azt abból tudom, hogy azt mondja: »Úgy is tudod, hogy nem tudsz hibázni.«”⁵

Bármibe képes belehabarodni, ha elég sokáig nézi. „Még egy torta lefényképezése is lehet művészet” ‒ mondta műterme megnyitóján 1953-ban.

Öregkorában csikkekről, az utcán felszedett szemétről, a múlandóságról árulkodó néhány szál virágról is készít maradandó sorozatot. Irving Penn mindenkit és mindent addig komponál, amíg az maga is műalkotássá nem válik. Feketén-fehéren. Mint mondják, ő a fekete-fehér királya.

Születésének századik évfordulóján életmű kiállítása megrendezésével tiszteleg előtte a Metropolitan Museum of Art. Közel kétszázötven képet válogattak a kiállításba, de mindjárt az elején láthatjuk kedves Rolleiflexét, mellyel képei jelentős része készült. A nagyérdemű pedig lelkesen készítheti szelfijeit sokat látott, színházból leselejtezett, enyhén felhő mintázatú szürkés vászna előtt, amely már használatba vételekor is kopottas lehetett, és hírességek, vagy híressé tett névtelen szereplők portréinak találkozási pontja lett.

Ahogy bejárjuk a kiállítást, megtapasztaljuk, hogy milyen töretlen lelkesedéssel és egyetemes igényességgel fényképezett világsztárt, mesterembert, ősembert és csendéletet, vagy csontkoponyát. Tovább fokozza élményünket, hogy egy saját maga által egységes méretben és magas minőségben kidolgozott teljes életművet látunk. Kivételes élmény, hogy változatossága ellenére egy fotográfiai munkásság ennyire letisztult, igényes és befogadható legyen.

Bár a New York-i kiállítás már lezárult, nemzetközi körútra indul. Az életműbe az eddigi leggazdagabb betekintést a 2017. szeptember 21-én Párizsban, a Grand Palais-ban megnyíló kiállítás nyújtja. Megérdemelné a hazai meghívást.