CSÉKA György: Együtt zongorázni – Telek Balázs: Anamorph

Ady verskezdete, az „Ifjú szívekben élek, s mindig tovább […]”¹ jut eszembe, ha Telek Balázsra gondolok, arra az űrre, amelyet sokakban ‒ és persze nem csak a fiatalokban, hanem mindazokban, akik őt ismerték ‒, hagyott, arra a befejezetlen gyászmunkára, amely két évvel ezelőtti tragikus halála óta tart. A személyes hatás és varázs azonban elhalványul, eltűnik, azokkal együtt, akik ismerték, akik emlékeznek rá. Ami megmarad, az a mű.

Telek Balázs számtalan izgalmas fotóművet hagyott hátra, de egyetlen önálló, nagyobb, munkásságát összegző fotóalbuma jelent meg életében, éppen 10 éve, 2007-ben az Anamorph,² amelyet az addig megvalósult munkáiból készült erős válogatásának tekinthetünk; Telek Balázs kiemeléseinek, hogy mit tartott fontosnak egybegyűjteni és megmutatni.

A jó művek még évek múlva is megőrzik frissességüket és inspirálóak maradnak, együtt változnak korukkal és az olvasataikkal. Az Anamorph mindenképp érdemes az újraolvasásra, újranézésre. Már csak azért is, mert megjelenésekor, talán az alacsony példányszámnak vagy a fotográfiai recepció eleve gyér voltának köszönhetően elkerülte a nagyobb figyelmet, kevés írás született róla. Akkor talán úgy tűnhetett, ez „csak” egy ígéretes pálya első jelzése, összefoglalása, jön még több, hiszen egy mindössze 33 éves fotográfus válogatta össze munkáit ezen a 132 oldalon! A könyv 2015, és persze 2017 felől nézve egyre súlyosabb és kikerülhetetlenebb, mert egyelőre ez foglalja össze mindazt, ami Telek Balázs munkássága, mégpedig a saját elképzeléseinek és koncepciójának megfelelően.

A könyv ma is példaszerűen, izgalmasan összerakott és kivitelezett tárgy, ami Telek Balázs és felesége, Halász Gabi együttes munkáját dicséri. Tipográfiailag innovatív és alaposan átgondolt, maximális odafigyeléssel megalkotott mű, így mindenképpen kimagaslik a magyar színtér hasonló produktumai közül. Nagyvonalú és olvasóbarát album, hiszen nálunk szokatlan módon, minden kísérőszövege angolra, franciára és németre is le lett fordítva, továbbá minden információt közöl a fotókkal kapcsolatban a képtáblák végén, szellemes és ötletes módon. A gazdagon tálalt információk szükségesek is, hiszen a könyv egy meglehetősen speciális munkásságot mutat be. A bemutatás módja Telek Balázs munkásságának egyik fontos jellegzetességét emeli ki, mégpedig pedagógiai, oktató vetületét.

A mű egészében tetten érhető a tudás átadásának vágya, a néző interaktivitásának felkeltése, bevonása az alkotó folyamatba. Telek Balázs oktató tevékenysége mintha folyamatosan azt sugározná hallgatói felé: „Ez így és így készült, nagyon egyszerű, te is meg tudod csinálni, játék az egész!”

És hogy mi ez az egész, amit bárki megcsinálhat? A kézenfekvő, készen kapott, megszokott látás és képalkotás szétbontása, majd összeillesztése, trükkös, ravasz módon, úgy, hogy eközben eljutunk a látás és az ábrázolás természetének jobb megértéséhez. Telek Balázs munkássága mintha újrakezdte volna a fotográfiát. Nem elégedett meg a megszokott, magasan fejlett és szofisztikált technológiával, hanem kilépett belőle és visszahátrált az időben a legelemibb, legegyszerűbb, majd legravaszabb képalkotási módokig.  Visszahátrált a camera obscuráig, az egyszerű dobozig, amelyben csak egy lyuk van, majd a folyamatos kísérletezés során, evolúciós módon a különböző anamorf ábrázolásmódokig. Mindezt úgy, hogy leképző eszközeit is jórészt saját maga alkotta meg, kísérletezte ki.³ Nem elégedett meg a „sima” camera obscura által alkotott képpel sem, mint oly sokan teszik, tették, hanem többet akart: kilépni a két dimenzióból, a síkból a térbe, majd vissza. Képei egyik jellegzetessége a folyamatos átváltozás, a metamorfózisok folyamata, síkból térbe, egyik arcból a másikba. Képei a későbbiekben megformálásukban is egyre inkább tárgy- vagy inkább szoborjelleget öltöttek.

Az anamorfózis, amely Telek Balázst a legjobban izgatta, görögül visszaváltozást jelent. Aki anamorfózist alkot, az egy vizuális rejtvényt készít, mini labirintust, amelynek csak egy bejárata van, egy kulcsa, pontosabban: egyetlen nézőpontja, ahonnan a látvány egésszé és értelmezhetővé válik. Az anamorfózis a világ darabokra bontása és újra összerakása, de más-más módokon. Játék a látszattal és a valósággal. Mert, ha Telek Balázs képeire nézünk, mintha egy torz tükör ábrázolását látnánk, vagy egy robbantott ábrát a világról, vagy éppen egy kubista fotót. Mintha valaki elemeire szedte volna, ami látható. De eközben fel is kínálja a helyes látást, de csak egy bizonyos módon. Speciális kulcsot ad kezünkbe ahhoz, amit a legtermészetesebbnek gondolunk, és épp ezért észre sem veszünk, kulcsot a látáshoz. Az Anamoprh igen pontosan elmagyarázza, hogyan is kell a benne szereplő képeket nézni, hogy valóban azt lássuk, ami a fotós célja volt; ehhez néha elég meghatározott szögben tartani a könyvet, de néha adott kép kimásolására, majd összehajtogatására csábít, azaz egy olyan műélvezetre, amelyben magunk is cselekvők vagyunk. Mintha csak úgy élveznénk és érthetnénk meg igazán Bach zongorajátékát, hogy együtt zongorázunk vele. Sok zongorista egyébként pontosan ezt is mondja Bach kapcsán. A könyv cselekvést, akciót kíván tőlünk, de a hagyományos módon is használhatjuk persze, úgy, hogy síkban kiterítve lapozgatjuk. Ekkor azonban a szétszerelt valóság nem alakul vissza, statikus marad.

Telek Balázs érdeklődése és témái kezdetben építészetiek voltak, a későbbiekben uralkodóvá válik a portré egy sajátos, egyedi műfaja. Igaz, kezdettől megörökíti barátait, családtagjait, önmagát, de a későbbiekben a fotográfiájának ez az intimitása csak fokozódik. Mivel alapvetően a látvány megértése és a kísérletezés izgatta, tehát a médium, tárgya úgyszólván bármi lehetett, így természetes módon fordult a környezetéhez, szeretteihez. A megformálás módja majd mindig absztraktnak is nevezhető, pontosabban időtlennek, alanyait sokféle értelemben meztelenül fotózza, ami jelenti a szó szerinti meztelenséget, de a puszta, közeli arc meztelenségét, és minden, az adott korra utaló jellegzetesség mellőzését, legyen az ruha, ékszer. A speciális fotografálási módok miatti hosszabb expozíciók is egészen más viselkedést követelnek meg az alanyoktól, illetve éppen a viselkedés és minden modor lefoszlását, eltűnését. Sok alanyát lehunyt szemmel örökíti meg, ami ugyancsak fokozza az időtlenség érzését.

A képekben, ha a megszokott módon nézzük őket, visszaalakítás nélkül, a fent elmondottak és az anamorfózis sajátossága miatt sok esetben van valami morbid és riasztó. Puszta arcokat, végtagokat látunk, lehunyt szemmel az időtlenségbe merülve, alvó vagy halott kifejezéssel, eltorzított vonásokkal, szétszabdalva. A képalkotás speciális módja miatt, bár tudjuk, hogy a képek egy bizonyos módon nézve állnak csak össze, mégsem vonhatjuk ki magunkat az érzések hatása alól, amelyek a képek nézése közben elfognak. Mintha egy másik világból vagy a másvilágból áttűnő arcokat, szemeket látnánk, ezt erősíti sokszor a kevés fény, a sötét, fekete háttér. A képekben, arcokban sokszor van valami megmagyarázhatatlanul félelmetes, és ez az érzés akkor sem múlik el teljesen, amikor már tudjuk, hogyan is kell néznünk őket.

Nyilvánvalóan már soha nem fogjuk tudni nem tragikus halála felől nézni, olvasni Telek Balázs képeit, így a képei által keltett érzések a halálról is szólnak. Mintegy megsejtik, előrevetítik a halálát. Mintha Telek öntudatlanul saját halálát írta volna bele az arcokba, azt a más világot, ahova ő került át, és azt, ahol szerettei maradtak, nélküle.

Mintha már ebben a kiváló könyvben, legyen bár akaratlanul, véletlenül, tudat alatt, de ott remegne, amiről Gérard de Nerval írt súlyos soraiban: „[...] fényes lantom fölött, mert csillagom halott, / a melankólia fekete napja reszket.”⁴