SOMOSI Rita: Egy új generáció margójára

11 hallgató, 11 diplomamunka. Mindenki kíváncsi, mindenki sokat remél és mindenki várja, hogy a frissen diplomázó fotósok milyen társadalmilag és vizuálisan izgalmas témafelvetésekkel, innovatív médiumhasználattal, új nézőpontokkal jelentkeznek. Kollektív és személyes múlt, az ember és környezetének ambivalens kapcsolata, fogyasztói társadalomra, tárgyi világra reflektáló installatív sorozatok - nehéz lenne közös nevezőt találni, esetleg egy meghatározó trendhez kötni a végzős hallgatók munkáit, témafelvetéseikre, megközelítéseikre inkább diverzitás jellemző.

Timár Sára Erzsébet Kultúrház sorozatának képein mintha megállt volna az idő: bordó terítővel borított asztal cserepes művirággal, falakat borító fenyőlambéria, történelmi alakok középszerű, derűs arcképei, esetleg a szekrény tetején porosodó Liszt-fej. Elsőre látásra szinte fel sem tűnnek az ország művelődési házainak jellegzetes berendezési tárgyai, erős atmoszférájuk magával ragadja a nézőt. A szocialista közművelődés egykori bástyáinak, a ma a funkcióvesztés határán álló közösségi terekként és intézményekként működő művházaknak az enteriőrjei az egymásra halmozódott időrétegekkel egy kor és egy közösség emlékezetének tárgyiasult formájaként jelennek meg. A helyszínek hasonlósága egyszerre zavarba ejtő és végletekig természetes - az élénk színvilágú látványok, abszurd együttállások, a rendre visszaköszönő szocreál berendezési tárgyak egy letűnő kor mementói. A múlt tovább él a jelenben, a jelen átszínezi a múltat, a használat felülírja a dizájnt - ennek a lassú változásnak az emlékművei ezek a frontális enteriőrképek. A képkivágások önmagukban is erős statementként értelmezhetőek, s az  ironikus felhang  egyaránt szól a letűnt kornak és az ahhoz való viszonyulásunknak. ( A sorozat végső formája fotókönyv lett, hogy a képek és a hozzájuk tartozó információk is megjelenhessenek.) Napjaink meghatározó közösségi és kulturális helyszínével, a fogyasztói társadalom katedrálisainak aposztrofált bevásárlóközpontokkal, valamint szociológiai és esztétikai vonatkozásaikkal foglalkozik Kozó Attila Pláza sorozata. Korábbi munkáiban a vásárlással és a vásárlási kultúrával kapcsolatos gondolatkör (Certain paradise), diplomamunkájában a budapesti plázák látványvilága került középpontba. Közel azonos hangulatú, hasonló építészeti megoldással kivitelezett épületenteriőröket tár elénk, ahol a fogyasztás stimulálásához, a feel good érzéshez a plázák hívogató vizualitása igyekszik hozzájárulni. A szimulált urbanitás helyszínén a fotós kiemeléssel próbálja az üresség, feleslegesség képi elemeit középpontba állítani, a kritikai él azonban kissé elveszik. A vásárlói rituálék megjelenése és a társadalomkritikai attitűd nem igazán domináns, hiányzik a feszültség, a kompozíciók akár groteszk éle, a kiválasztott pillanatok a jelenség ellentmondásait kevésbé tükrözik, s a túlzott utómunkák is tompítják néhol az összhatást.  Szalay Krisztina az olcsó, tömegtermelésben készült, esetleg hamis áruk lelőhelyének szinonimájaként emlegetett Kőbányai úti kínai piaccal foglalkozik Made in China sorozatában. A Magyarországon élő kínai közösség központi helyszíne, kaotikus-egzotikus nyüzsgésével street fotók során jelenik meg, egy tárgyközpontú médiumba, egy 120 oldalas fotókönyvbe rendezve. A képeken a piac hétköznapjai jelennek meg: kirajzolódik az indusztriális helyszín, s az egykori GANZ-gyár épületében dolgozó emberek társadalmi-szociális hálója.  Az alkotó igyekezett visszaadni a helyszín hangulatát, a piac káoszosságát, zsúfoltságát, valamint azt a dobozok által is képviselt átmenetiséget kelet-európai életérzéssel fűszerezve, amit maga a helyszín is megtestesít. Interperszonális kapcsolatok helyett azonban, inkább a munka, az emberi tevékenység került középpontba: a rakodás, az áruk színes tömkelege és az ott dolgozó mikroközösség rituáléi, melyeket a helyszínről készült és a NAV által elkobzott árúk fotói egészítenek ki. A piac mintha egy külön város lenne Budapesten belül, s az alkotó egyszerre próbálta a hely igazi arcát és a hétköznapokban hozzá kapcsolódó sztereotípiákat is megmutatni.

Zellei Boglárka Egészen más sorozata a kis keresztény gyülekezetek bemerítési rítusaiba, egyszersmind vizuális kultúrájába enged betekintést. A több ezer éves hagyomány Zellei képein kortárs vizualitással, ízlésvilággal párosul. Letisztult, egyszersmind teátrális pillanatok és helyszínek jelennek meg, az alkotó azonban nem egy-egy eseményt dokumentált, sokkal inkább a téma, a jelenség vizualitása, intimitása érdekelte. A szent eseményhez kapcsolódó enteriőr színpadszerű kialakítása, a középpontba helyezett bemerítkező és pásztor alakjával jól mutatja egy-egy gyülekezeti közösség habitusát. Zellei azt vizsgálta, hogy a keveredő stílusok, igények, megoldások, környezetek miképp befolyásolják a szertartásról alkotott képünket, s a helyszínek eltérő kialakítása a reprezentatív white cube-os tértől a felfújható gumimedencéig mennyiben változtat az esemény megítélésén.  A középpontba mindig ugyanaz a pillanat, a kiemelés került, melyet visszatérő elemek, szimbólumok kísérnek, mégsem a gyakran buhera megoldásokkal kialakított enteriőr adja igazán a képek abszurditását, hanem a terek, szertartások környezetének üressége.

A Fiúk - nagyméretű, klasszikus 3/4-es kivágású portrésorozat, Donka Panna diplomamunkája. A társadalmi elvárásoktól, klasszikus nemi sztereotípiáktól, hegemón férfiképtől eltérő maszkulinitás  vizuális megjelenítése érdekelte az alkotót, a nemek reprezentációját és a nemi szerepek megélését vizsgálta. Fotóin fiúk vagy fiatal férfiak jelennek meg, akik olykor határozatlan tekintettel, de fel merik vállalni  bizonytalanságukat, a saját férfiasságukkal való feszültséget. Az alkotó heroizálja modelljeit, egyszersmind kiemeli érzékiségüket, de nem áll meg csupán a karakterek hangsúlyozásánál: nőies ruhákkal erősíti a tartalmat. A divatban elfogadottnak számító adrogrünitás, nemi bipolaritás jelenségét hívta segítségül a tartalom hangsúlyozásához. Modelljeit a stúdiókörülmények sterilitásával távolította el a jelentől, környezetüktől, időtlenséget, egyszersmind intimitást biztosítva nekik. Donka közel hozta a nézőhöz az arcokat, fényekkel irányítva a befogadót a hangsúlyok felé, modelljeinek femininitása ugyanakkor a csipkés melltartó vagy necc top nélkül is kellően explicit lett volna.

Hegyháti Réka mestermunkája (melyért Rektori díjban részesült), az Ígéretek, korábbi témájának-kutatásának továbbviteleként egy gyermekotthon lakóinak a külső világgal és a felnőtt társadalommal való egyik legfontosabb kötődési pontjával, a mentor-mentorált kapcsolattal foglalkozik. Munkája a felnőtté válás küszöbén álló gyermekek, az életnagyság többszörösére felnagyított, dramatikus hangvételű, valamint a velük foglalkozó önkéntes mentorok líraiabb megfogalmazású portréinak sora. Míg a gyerekek ábrázolásánál egy dramatizálóbb, egyszersmind objektívebb nézőpontot választott az alkotó, kemény fénnyel hangsúlyozva karakterüket, a mentoroknál a gyermeki oldalon megfogalmazódó elérhetetlenség-bizonytalanság gondolatkörét helyezte középpontba és rendelte alá a vizuális megjelenítésnek, miközben a mentorok szociális kompetenciák kialakulását támogató, reményt hozó attitűdje - mely a jövőkép, törődés, segítés mintáinak a közvetítése mellett a gyerekekkel való kapcsolatuk alapjaként tekinthető - reflektálatlan marad. A mentorok igazolványképszerű portréi nem lépnek túl egy általános megfogalmazáson, tekintetük irányultsága változó, karakterük elmosódik. Hegyháti Réka diplomamunkájában tudatosan dramatizál: a léptékváltásokkal, vágásokkal igyekszik az egyes karakterek számára fontos részletére helyezni a hangsúlyt. Az alkotó perspektíva-választásával egyszerre torzítja és heroizálja modelljeit. A  hangsúly a szemekre, tekintetre került, ugyanakkor az arc és fej egésze a derítés hiánya miatt több helyen sötét foltokkal teli, s a keményfényes világítás eszközéül használt fénycső csík alakú szemfény formájában tükröződik a tekintetekben. A gyerekportrékon változik a képkivágás is, hol tágabb, hol szűkebb keretek közé vannak szorítva a fekete, kivilágítatlan háttérből kiemelkedő arcok, melyek a kis mélységélességnek köszönhetően néhány esetben maszkszerűvé válnak, szinte a háttérbe olvadnak. Míg a nehéz múltú (és jelenű) gyerekek sötét háttér előtt vannak fotózva, addig a homályba burkolt, inkább (őr)angyalszerű mentorok fehér háttér előtt - éteri vizualitásuk éles kontrasztot képez a sötét tónusú, erőteljes gyerekportrékkal. A sorozat két portrésora egymás mellett illetve, egymással szemben jelenik meg, a mentoráltak nagyobb, a mentorok kisebb formában, amit az alkotó a távolságra és bizonytalanságra való reflexiónak szánt. A választott installációs forma azonban nem teremt további kötődési pontokat, sem a nézővel, sem egymással.  Neogrády-Kiss Barnabás diplomamunkája, - melynek ...___...,  a segítségkérés morzejele a címe - szintén állami gondozott gyerekekkel foglalkozik: a Kecskeméti SOS gyermekfalu világának szubjektív dokumentációját tűzte ki célul. Kortárs vagy felnőttekkel való kötődési mintázatok helyett a gyermekek lelki kivetülését vizsgálta: hogyan érzik magukat a számukra kialakított mesterséges közegben a hétköznapok szintjén, egy átmeneti állapotban, szüleiktől távol, ott, ahol minden ház egyforma. Képein a gyermekek rejtőzködnek:  elfutnak, esetleg az út szélén beszélgetnek egy üres utca, fal, kerítés közelében, azaz a közegben, mely számukra az otthont hivatott megtestesíteni. Neogrády-Kiss Barnabás igyekezett olyan jeleket találni, melyek a gyermekek ottlétére utalnak, amely lelkivilágukról, róluk szól, részleteket kiemelni, melyek szimbólumokká alakulnak. Sorozatában a gyermekek nem voltak aktív szereplői a képeknek, s a néző is önkéntelenül a fotós csendes megfigyelő-nézőpontjába helyezkedik. Neogrády-Kiss Barnabás a jelennel foglalkozik,  az elforduló, szaladó gyerekekkel, akik a magány és melankólia, nem pedig az önfeledt gyermekkor képzetét hívják elő.

A magyarországi perifériák helyzetével foglalkozik Túrós Balázs Párhuzamos valóságok sorozata, a leszakadó régiók szegénységsége, perspektívátlansága érdekelte. Munkájában keverednek a társadalmi portrék és zsánerek, ugyanakkor igyekszik kerülni a szociofotót, szimbolikus helyzeteket keresett a vidéki hétköznapokban. Fotóin a szegénység azonban túlságosan biztonságos távolságba került: a narancsszínű vödrökön ülő, égő rőzsét bámuló közmunkások vagy a premier plánban csókolózó fiatal roma pár, esetleg a disznóvágás után kedélyesen pálinkázó férfiak képe inkább a hangulatos vidéki élet, mintsem a kilátástalan hétköznapok drámai pillanatainak sora. Tipikus helyzetek inkább,melyek egy miliőt inkább a felületek szintjén adnak vissza. Piti Marcell Belső tájak sorozata a helykötődés problematikájához kapcsolódva vizsgálja az emlékezet mechanizmusát: miért ragaszkodunk helyekhez, s hogyan befolyásolják ezek identitásunkat? Az alkotót a tárgyi világ és az emlékezet kapcsolatának rétegei érdekelték, az ember és környezete között megvalósuló tranzakciók: mik azok a múltbéli események, tájak, amik megmaradnak emlékként, s mit szimbolizálnak?  A tárgyak kontextusa mindvégig központi motívum - az eredeti összefüggésből kiemelve, de lokációban hagyva a sorozat egyszerre foglalkozik a szubjektív és kollektív emlékezettel, a helyek, tárgyak, fontos személyek hiányával. A képeken megjelenő tárgyegyüttesekben a nosztalgia iróniával vegyül, miközben újra életre kelnek a tárgyak. Kiemelkednek vagy éppen eltűnnek, ahogy a penészes dia az elmúlásnak köszönhetően újra életre kel, az identitásukat vesztett bútordarabok is átlényegülnek a kiemelések által. Az installációnak köszönhetően asszociációs hálóban jelennek meg a képek, egy naplószerű emlékművet alkotva. Törcsi András Fenyegető természet sorozata az urbánus közeg és a természet ellentétével foglalkozik. Nem sugall narratívát, az érzelmi viszonyulásokat igyekszik megragadni:  hangulatokra és a benyomásokra épít. Törcsi manipulál, játszik a fényekkel, torzítja a valóságot, mely szinte kulisszaként jelenik meg a képein, s az idegen bolygókra vagy szimbolikus tájakra utaló képi megjelenítés a maga titokzatos, kietlenségével valóban elidegenítően hat. Egymás mellé, leginkább esztétikai szempontok szerint válogatott képeket sorol, a természet és az ember viszonyát igyekszik feltérképezni. Oppozíciókkal él, a horrorfilmek miliőjét idézi -  egy olyan világét, ahová nem vágyik az ember.

Regős BenedekSzerkezet című diplomamunkája egyszerre foglalkozik a fotográfia strukturális természetével, valamint a látszattal és a látszatot megtartó konstrukcióval. A filmstúdiók díszleteit helyezi középpontba, s inverz módon a valóságot imitáló felület hátsó oldalát láttatja a nézővel. A funkcionális céllal, a valóság leképezésére, illúziókeltés céljából készült struktúrát mutatja:így az anyag, annak művisége láthatóvá válik. Képei szabályos raszterhálós elrendezést kaptak,  s a fotók egymáshoz való viszonya határozza meg a kontextust. Nincs narratíva, inkább szubjektív döntések alakította, váltakozó méretű, diverzív képháló, mely a négyzethálós elrendezésnek köszönhetően megidézi a térképek vizualitását, s önkéntelenül elindítja a képek közötti kapcsolatok, az egymáshoz való viszony feltérképezését. A fotografikus kép természetéről való gondolkodás, a világ leírható, leképezhető volta jelenik meg munkájában, ahol az égboltot tartó Atlasz is funkcióját vesztett staffázsként asszisztál egy materiális struktúrához.