BORDÁCS Andrea: A tekintet nyelvén szólni

Az 1999-es Velencei Biennálén a legjobb művésznek járó Arany oroszlán-díjat az iráni születésű, Amerikában élő Shirin Neshat kapta a Turbulent című kétcsatornás vidómunkájáért. A mű elemi erővel hat(ott) a nézőre (jómagam is többször végignéztem), még úgyis, ha a néző semmit sem tud az iráni szokásokról, például, hogy Iránban nők nem énekelhetnek nyilvános helyen. A két, egymással szembeni falra vetített mű sallangmentesen, de felettébb hatásosan érzékeltetet a férfi és női világ markáns különbségét.

Az Allah asszonyai fotósorozata után Shirin Neshat a triológiájával (Turbulent,1998; Rapture, 1999;  Soliloquy, 1999) betört a művészvilágba, ettől kezdve nagy kihívás folyamatosan megugrani a saját maga által felállított mércéjét. Tíz év múlva rendezőként debütált és a Nők férfiak nélkül című nagyfilmje a 2009-es Velencei Filmfesztivál fődíját nyerte el. Bár az én személyes kedvencem a ritkán bemutatott Tooba. Így nyilván nagy az elvárás vele szemben, amelynek nem egyszerű folyamatosan megfelelni. 

Idén nyáron Velencében több olyan alkotói életművel találkozhattunk (Damien Hirst, Jan Fabre, Shirin Neshat), ahol a művészek korábban igen magasra tették a lécet, de most befutottan valahogy messze nem sikerült elérni a korábbi műveik színvonalát.  

Shirin Neshat a The Home of My Eyes című, 55 darabból álló fotósorozatában a 2014-ben Azerbajdzsánban töltött ideje alatt próbálta megragadni az ott élő, különböző korú emberek karakterét. A médiuma a fotográfia, de mivel portrékról van szó, erőteljesen kötődik a portréábrázolás azon hagyományához, amikor a modell külső tulajdonsága mellett a személyiséget is megpróbálták megragadni. Noha az azerbajdzsáni miliő erősen hasonlít a gyerekkora iráni társadalmára, a korábbi munkáival ellentétben az iráni világot meghatározó férfi-nő dichotómiákat elhagyta. Mostani képeinek karakterei, legyenek akár férfiak, akár nők hasonlóan néznek ki, fekete ruhát viselnek, összekulcsolt – talán imádkozó ‒ kézzel nyílt tekintettel, frontálisan néznek a kamerába, mintegy keresve a néző tekintetét. Mivel közeliek a képek, a tekintetek mágikusan hatnak a nézőre. A kézmozdulatuk kapcsán többnyire El Greco alakjaival szokták őket párhuzamba állítani, de azok tekintete egészen más, az ég felé tekintő, fátyolos tekintetük lényegesen különbözik az ezeken a fotókon látható nyílt arcú emberekétől. Noha az alakok mozdulataikban és ruházatukban szinte egyformák, a tekintetükben és arcvonásaikban mégis megjelenik az egyéniségük.

A képek különösségéhez hozzájárul a rajtuk olvasható, pontosabban látható tintával írt szöveg, mely végigfut az arcokon. Ebben Shirin Neshat kapcsolódik a régebbi Allah asszonyai című sorozatához, ahol szintén perzsa szövegekkel írta át és körbe a fotókat. A Home of My Eyes képein egy 12. századi iráni költő – aki a mai Azerbajdzsán területén élt ‒ Nizami Ganjavi versei kalligrafikus írással terítik be az alakok arcát és kezét. Azokat a területeket, amelyeket az ikonokon is mindig szabadon hagytak, amelyeket csak az ikonfestő-mester festhetett, és amelyeket nem fedhetett fém borítás. 

A képek installálása mintegy ikonosztázként történik. Az egyik falon egy Madonna szobor köré rendezték a képeket, míg a többin nagyobb csoportokban. A képek fél és teljes alakos változatban láthatók. Az installálás kifejezetten megerősíti, hogy most nem a muszlim világ problémáiról van szó, sokkal inkább vallásokon átívelő kérdésekről, úgy általában a hitről és a megfoghatatlan személyes élményekről.

A kiállításon a fotók mellett a művész új videóját, a Roját (2016) is bemutatták, amely a fotókkal ellentétben az alkotó személyes emlékeit, tapasztalatait és vágyait mutatja be, ahogy ő ezt egy idegen kultúrában átélte. A videóban a fikció és a valóság erőteljesen keveredik, akárcsak a múlt és a jelen képei. 

Persze ez így általában minden munkájára igaz, az élmények és benyomások szintjén, és akkor is, amikor szürreális módon beszél valami nagyon is létező, valós létélményről.