FEJÉR Zoltán: A szecessziós fényképezőgép

Az 1900-as évek elején készítették Drezdában, a Certo Camera-Werk munkásai a Damen Kamerának nevezett szecessziós díszítésű fényképezőgépet.

A gyár

Alfred Lippert és Karl Peppel 1901-ben alapította meg cégét Drezdában. 1904-től a vállalkozás Peppel & Lippert Fabrik photographische Apparate néven működött tovább. 1905-től Karl Peppel kivált, így már a Fabrik photographische Geräte Alfred Lippert nevű cég költözött át Drezda Grosszschachwitz nevű külvárosába. A gyár műszaki vezetője Erwin Schulz, cégvezetője Wilhelm Siedel volt. Utóbbi helyét 1907-től J. Baumgärtel, 1912-től pedig Emil Zimmermann vette át.
Az üzemben ezekben az években többféle méretű és kivitelű fényképezőgépet állítottak elő, amelyeket az 1905-ben védjegyeztetett „Certo” márkanéven forgalmaztak. Olcsóbb kameráikhoz maguk készítették a Certomat objektíveket. 1919-től tűntek fel a Certo fényképezőgépeken a Certar objektívek, de ezekről egyes szakértők azt állítják, hogy Steinheil gyártotta őket Münchenben…

A stílus

Szokás új barokknak, a szimbolizmus építészeti megtestesülésének is nevezni a szinte esztétikai forradalomként ható irányzatot. Az általános, nemzetközi szóhasználat art nouveau elnevezése új művészetre utal; a Jugedstil a fiatalságot emeli ki; a magyar nyelvben is meghonosodott szecesszió a kivonulást, a régitől való jelentős és feltűnő eltávolodást hangsúlyozza. Az mindenesetre tény, hogy egy látványosan gazdag kor pazarló stílusa volt, amely művelőinek sem az anyaggal, az olykor öncélú díszítéssel, vagy a ráfordított munkával sem kellett szűkösen bánnia.
Az 1970-es évek utazásai alkalmával kezdtem csodálni a szecessziós épületeket és minél többet láttam belőlük, annál jobban véltem érteni megjelenési formáikat. Feleségemmel Barcelonában kezdtük, Gaudíval. A Pedrerához taxival érkeztünk és lendületből felszaladtunk egy emeleti ügyvédi irodába. Amikor kiderült, hogy nem ügyfelek, hanem turisták vagyunk, expressz gyorsasággal mutatták meg a kijáratot. Hja, kérem, negyven évvel ezelőtt még lehetett gorombáskodni az utazókkal, akiknek tömege napjainkban mindent és mindenkit elsodor, ha útjába áll megismerési vágyának!
Következő utunkon a belgákat csodáltuk: Victor Hortát, a saját magának épített, emberi léptékű házát; a Tassel-palotát, amelyben természetesen ügyvédi iroda működött. Nem maradhatott ki a csodálatos csillárokkal díszített Solvay-palota sem az avenue Louise-en.
Párizs az első és a sokadik találkozás után a teljességében soha fel nem fedezhető és megismerhető várossá merevedett térben és időben.
Hector Guimard metrórácsai teljesen elfogadhatónak tűntek, olyannyira, hogy az első fac simile másolattal újjáépített megálló ünnepélyes átadásán még jelen is voltam. Lehet, hogy többen Guimard rácsait egyszerűen célszerűnek látják. De mit mondanak ők a Julien vendéglő WC bejáratának üvegablakáról, vagy a Nancy-ban megépített, a brüsszelinél és a párizsinál kisebb villák belső díszítéseire?
Champigneulle könyvének magyar nyelvű kiadásában pedig csak gyűltek az emlékeztetőül elhozott vékonyka prospektusok, ismertetők. Mivel ugyanabban az épületben dolgoztam, ahol a Corvina Kiadó is működött, egyszer még Szabadi Juditot, a könyv szerkesztőjét is felhívtam azzal, hogy Jules Lavirotte-nak az avenue Rappon álló épülete bejáratának fotója nekem nem elég éles!
Az 1980-as években olykor megelégedtem közelebbi célpontokkal, Prágával, vagy Béccsel is. Persze Prágában nem találtunk annyi szecessziós épületet, mint amennyit Vitochova, Kejr és Vsetecka mutat be könyvében. A Császárvárosban pedig megcsodáltuk Otto Wagner házait, majd idehaza bekéredzkedtünk a részben általa jegyzett, de tatarozás alatt álló Rumbach Sebestyén utcaiba is.
A hazai és budapesti szecessziós épületek részleteit féltucatnyi kiadványban próbáltam bemutatni, körülbelül százhúsz színes fotómmal, miközben bújtam a kiállításokat. Természetesen a Grand Palais-ban megrendezett a legemlékezetesebb, ahol úgy éreztem, Vaszary János Aranykora  a helyére került. Az Art nouveau en projet tucatnyi városban bemutatott vándorkiállítása 2003 és 2006 között pedig meggyőző volt ugyan, de bőségesebben illusztrált katalógust érdemelt volna!

A Certo Damen-Kamera

Évtizedekig csodáltam tehát a szecessziós épületeket, de gyakran éreztem úgy egy-egy iparművészeti tárgy láttán, hogy az inkább egy restaurátor és egy kereskedő közös munkája, mint egy valaha élt mesteremberé. A szemérmetlenül hangosan ordító hamisítványokra pedig nem is vesztegetem a szót.
Több, mint ötven éve figyelgetem-nézegetem a fényképezés régi eszközeit, tárgyait és gyakran csodálkozom. Egyrészt tisztelettel fordulok a szakmám korábbi művelőinek munkáját megkönnyítő, vagy egyáltalán lehetővé tevő segítők, tárgyalkotók felé, másrészt olykor finom csalódottságot érzek.
Milliószámra hagyták ugyanis el a különböző országok gyárait téglatest alakú, fekete könyvkötő-vászonnal, vagy olcsó, műbőrutánzattal bevont dobozok, amelyekbe még a XIX. században is egyszerű felépítésűnek tartott objektíveket szereltek be. Sosem értettem, hogy ezeknek a dobozos fényképezőgépeknek miért csak ezred-tízezred részét vonták be színes anyaggal, vagy díszítették fel egy-egy fémcsíkkal? Éljen a célszerűség és a minél olcsóbb kivitel? Értem, értem, de ennyire?
Olykor elém kerül egy-egy igényesen elkészített kivitelű, lemezes, vagy tekercsfilmes kamera, amelynek finom fémrészei rezesen-sárgásan csillognak, vázát pedig bordós-barnás bőrrel vonták be. Az ilyenekről rögtön tudják a fotótechnika-történészek (és persze az alkalmi vagy főállású kereskedők), hogy a maguk idejében luxus kivitelűnek számítottak, mai eladási áruk megtekintéséhez pedig (nem földi, hanem csillagászati) távcső igényeltetik.
Ezek között a tárgyak között is létezik egyfajta rangsor. A rendkívül ritkának, szinte egyedinek számító, szecessziós részleteket tartalmazó Certo Damen-Kamera természetesen királynőnek számít! Először a svájci szakíró Michel Auer 1975-ben közreadott nagyméretű, vaskos albumában találkoztam vele. A könyv 150. oldalán egy elölnézeti, kisméretű fekete-fehér kép látható, de a következő lap már egy kifutó, egész oldalas színes kép. Ezen a női táska formájú, krokodilbőr-utánzatú bőrbevonatos, szecessziós rézveretekkel díszített fényképezőgép hátoldalát csodálhatjuk meg. Auer leírta, hogy a 6x9 cm-es képméretű kamerába 8-as fényerejű 105 mm-es Certomat objektívet építettek be és központi zárszerkezete B-n kívül három rövid időt exponál. Ha az objektívet a használó hátratolja, az alapdeszka becsukható és így válik a kamera lapos, női táskához hasonlatossá.
James Cornwall 1978-ban megjelentetett könyvében korabeli újsághirdetésekből vett ábrák segítségével ismertette az 1850 és 1960 között gyártott német fényképezőgépeket. Ő két, 1907-ben, szakfolyóiratokban megjelentetett reklámot talált. A fekvő formátumú kép nyitott és csukott állapotban is bemutatja a kamerát, amelynek ára ekkor 70 és 75 Márka volt. (Utóbbi összeget a külön dísszel ellátott, láncos tartóval rendelkező változatért kellett fizetni.) A másik, négyzet alakú, szecessziós grafikával kiegészített reklám csak nyitott állapotban mutatja a kamerát, amelynek zárszerkezetéhez a vételár ellenében még kioldózsinórt is illesztett a gyártója. Sok volt-e a 75 Márka, vagy kevés? Nos, szintén Cornwall könyvében látható az Ernemann cég 6 különböző kézi kameráját bemutató, 1901-es hirdetés. A 9x12 centiméteres képméretű, lemezes, egyszerű zárszerkezetes Heag I-es típusának ára 36 Márka. A sztereo-zárszerkezetes és objektíves Heag III pedig 83 Márkába került. A korszak fotóriporterei által gyakran használt, szintén 9x12-es, redőnyzáras, feszítőkaros Velo-Klappért Universal Aplanat objektívvel 75 márkát kértek. (Ha az egybevetésben ez drágának tűnik a Certo luxuskamerához képest, akkor arra kell gondolnunk, hogy az Ernemann Velo-Klappal dolgozni lehetett, azaz pénzkeresethez nyújtott elvi, vagy aktív segítséget!)
Miután külföldi árverésekről 2002 óta rendszeresen írok cikkeket, nagyon vártam egy személyes találkozást a Drezdában előállított luxuskamerával. Erre idén június 10-én került sor, mivel Bécsben, a WestLicht 31. régifényképezőgép-aukcióján két példányt is elárvereztek. A katalógus leírása szerint mindkettőt 1906 körül gyártották. Érdekes módon az egyik példányt fekete festésű bőrrel borították be. A szintén fekete harmonika kitűnően ellenpontozta a nikkelezett kezelőelemeket. A hátoldali díszítés oldalsó elemeinek egy részét viszont a gyártó lespórolta erről a példányról. A 6000 eurós kikiáltási ár a licitek után jutalékkal együtt 8400-as leütési árrá emelkedett.
A szakirodalomból tudható, de a katalógus is hivatkozott rá, hogy a díszesebb, barna bőrözésű és sárgászöld kihuzatos másik változatot a birminghami Lancaster cég is forgalmazta Ladies Gem Camera néven. Lancasterrel ellentétben a berlini Dr. Adolf Hesekiel nem gyártott, csak árusított fényképezőgépeket. (Legnagyobb részüket viszont saját nevén!) A drezdai kamerát Pompadour megnevezéssel kínálta vevőinek. Anyagi téren természetesen a díszesebb kivitelű Certo aratta Bécsben a nagyobb sikert: új vevője nem sajnált érte 28.800 eurót kifizetni…!  Szerencsére mindkét tárgyat jól megvilágított vitrinben helyezték el. A könyvekben korábban látott képekkel ellentétben a rálátásos nézőpont miatt az is egyértelművé vált, hogy a drezdai gyártó az alapdeszka fémrészeit is szecessziósan hajladozó formájúra alakította ki. Illusztrációinkon tehát – igaz, üveg mögött – a WestLichtben elárverezett példányok láthatók.

Felhasznált irodalom:

Art nouveau en projet/Art Nouveau in Progress (katalógus), Réseau Art Nouveau Network, Bruxelles, 2003
Auer, Michel: Histoire illustrée des Appereil Photographiques, Lausanne, Edita, 1975.
Champigneulle: Art nouveau, Jugendstil, Szecesszió, Ford.: Pődör László, Corvina Kiadó, Budapest, 1978.
Cornwall, James: Photographische Anzeigen in Wandel der Zeiten, k. n., Kissing, 1978.
Thiele, Hartmut: Die Deutsche Photoindustrie, München, saját kiadás, 2002.
Vitochova, Marie; Kejr, Jindrich; Vsetecka, Jiri: Prag und Der Jugendstil, Prága, Verlag V Ráji, 1995.