CSÉKA György: Szar es ornamentika - Széljegyzetek Gilbert es George műveszeteről
Adott két decens, tipikus angol úriember, mindig és kizárólag kifogástalan öltönyben, akik lassan 50 éve élnek ugyanabban a csendes otthonban a londoni East End-en. Minden reggel 6-kor kelnek, 6.30-kor megisszák kedvenc kávéjukat, majd 7-től délután 5 óráig dolgoznak. Vacsora előtt, amelyet mindig ugyanabban a kurd étteremben költenek el 30 éve, megnézik kedvenc sorozatuk, a Kisvárosi gyilkosságok egy epizódját. Konyhájuk nincs, sohasem főznek, mert nem szeretnék, ha a házimunkák elvonnák őket az alkotástól. Kedvencük Margaret Thatcher és szeretik az angol királyi családot, emellett értékes éremgyűjteménnyel rendelkeznek.
A műtermükből pedig olyan képek kerülnek ki, mint az 1994-es Naked Shit című munka, amelyen 2,5×3,5 méteres nagyságban láthatjuk a két művészt letolt nadrágban, meztelenül, közöttük egy óriási méretű darab szarral.
A két művész 2008 óta egyébként összeházasodott.
Kis történetemben a két művész szellemiségéhez közelítve, megpróbáltam egyszerűen, plasztikusan és tömören összefoglalni Gilbert és George művészetének, alakjának egyik legfontosabb tulajdonságát. Ez pedig nem más, mint a megformált, kitalált alak, illetve páros és az általuk létrehozott művek közötti hihetetlenül izgalmas feszültség, ellentmondás, paradoxon.
Gilbert és George 1967-ben találkozott a Saint Martin's School of Art-ban, ahol mindketten tanultak, és ha lehet ezt mondani, mondják is egy interjúban, szerelem volt első látásra. Azóta együtt élnek és alkotnak. A 20. század második felének kimagasló művészei, meghatározó alakjai, hatásuk a brit művészetre felmérhetetlen. Most a Ludwig Múzeumban láthatjuk Bűnbak-képek Londonnak [Scapegoating Pictures] című jelentős, 2013-as sorozatuk képeit.
Gilbert és George-nak két év kellett a találkozásuk után, hogy kitalálják magukat, művészetüket, amely bár sokat változott azóta, de alapvetően mégis igen következetes és egységes életművet alkot. 1969-ben debütáltak élő, éneklő szoborként a Stedelijk Múzeumban, amikor is, az azóta védjegyükké vált konzervatív angol öltönyben, egyikük kezében sétapálcával, festett arccal, darabos, bábszerű mozgással lépegetve, forogva énekelték Flanagan (Bud Flanagan) és Allen (Chesney Allen) angol énekes-komikus duónak a britek számára igen népszerű és közkedvelt Underneath the Arches című 1932-es dalát. A dalt és az éneklő szobor produkciót a későbbiekben többször megmutatták, sok esetben órákig ismételve, szinte végtelenítve az. Emellett persze egész életüket, testüket élő szoborként értelmezve számoltak be annak minden pillanatáról.
Első alkotásuk tehát saját maguk megalkotása volt, a művésznek és életének teljes egészében való műalkotássá nyilvánítása. De pontosabb, ha első és egyetlent mondok, mert későbbi munkáik, egész életművük eme alkotás keretein belül és kontextusában valósul meg. 1969 óta egyetlen koncepciót és alkotást valósítanak meg, Gilbert és George életét és művészetét. Soha nem léptek, lépnek ki a megalkotott figurából, és azért az egyes szám, mert párosuk nem két művész alkotásait mutatja be, hanem egyetlen művet alkot. Valódi személyük, személyiségük eltűnik a szerepben, az alkotásban. Koncepciójuk totális művészetet hozott létre, amely művészet nem különül el az élettől, az őt létrehozó személytől, hanem magába foglalja, vagy ha úgy tetszik, felfalja, tükrözi azt, elválaszthatatlanul összekeveredik vele.
Bár a későbbiekben szakítanak az élet, a személy, mint mű kizárólagos prezentálásával, azaz önmaguknak, mint élő szobornak a bemutatásával, ami egy folyamatos performance-t jelent ebben az esetben, és rövid ideig a grafika, majd a későbbiekben végérvényesen a fotó médiuma felé fordulnak, mégis, minden művükben jelen vannak, minden művük róluk is szól. Ilyen értelemben minden alkotás életrajzinak is tekinthető, de fordítva, életük is a művészetük részének.
A ’70-es évek első felében dolgozzák ki művészetük alapjait, ami formailag egy több fotóból, 12, 16 vagy ennél is több elemből álló, igen nagyméretű kép-együttes. Kezdetben csak fekete-fehér fotót használnak, 1974-től elkezdenek dolgozni egy erőteljes, expresszív, vérszínű vörös színnel, 1980-tól pedig gyakorlatilag az egész színpalettát használják, jellemzően a tiszta, keveretlen plakátszíneket. Magukat azonban sohasem nevezik fotósnak, és nem is a fotográfiában pozícionálják magukat, alkotásaikat pictures-nek titulálják.
Konceptualista gyökerű művészetük igyekszik kilépni a puszta művészetből, ahogy alakjuk is, és az élet és a sors, a test, a szexus, a vallás, a politika, a városi élet stb., kérdéseiről akar szólni közvetlenül, érthetően, hatásosan, de legfőképp minden morális és egyéb határt áthágva, szabadon. Munkáik hatalmas kollázsnak is felfoghatók, mert saját óriási kép- és tárgyarchívumukból építkezve használják és variálják a motívumokat, amelyek lehetnek falfirkák, utcanév táblák, hirdetmények, plakátok, újságképek, keresztek, zászlók, vagy éppen az utcán heverő ürülék.
A mozaikos szerkesztés, az erőteljes ornamentális jelleg, a szimmetriák és tükrözések, a színek, a frontálisan vagy éppen oldalt fordulva, mereven álló figurák játékba hozzák a különböző korok, például Bizánc mozaikművészetét, vagy a középkor templomi üvegfestészetét, az egyiptomi művészet emberformálását, de az orosz-szovjet avantgárd plakátművészetből, vagy éppen a pop artból is merítenek. Az idő előrehaladtával egyre szövegközpontúbbak a képek, hangnemük kezdettől, ahogy Gilbert és George egész művészete is, alapvetően ironikus, vicces, blaszfém, polgárpukkasztó, sok esetben nyomdafestéket nem tűrő, destruktív, transzgresszív, és hihetetlen nagy szabadságfokkal rendelkezik. Ennek a szöveghasználatnak talán a legerősebb példája az 1977-es Dirty Words Pictures sorozat, vagy a 2015-ös The Banners című munka. De említhetnénk bármelyik munka címhasználatát is, például az 1994-es The Naked Shit Pictures munkáét.
A művek tudatosan aknázzák ki a megalkotott tipikus, szolid, angol konzervatív figurák, és a képek mindent elsöprően szókimondó, néha már anarchista, az angol punk legszebb hagyományaiba is beilleszthető üzenetei közötti feloldhatatlan feszültséget, paradoxont. Egyik korai és szép példája ennek az 1969-es páros önarcképük, ahol az öltönyükön az alábbi feliratok vannak kirakva, és ez a kép címe is: „George the Cunt and Gilbert the Shit”.
Gilbert és George nagy találata ugyanis, az életet művé avató koncepción túl az, hogy nem megfelelő formába öntötték a tartalmukat. Azaz: egy angol kispolgár, de semmiképp sem egy művész alakját használják, szállják meg testrablóként, és alkotnak belőle egy elszabadult, anarchisztikus, forradalmi művészt. Aki ráadásul nem is egy, hanem kettő. A további botrány ugyanis az, hogy két férfiról van szó, akik egy percig sem titkolták, hogy melegek és ezt művészetükben is artikulálták. Mint ahogy minden tabutémát, a testnedvektől, testi folyamatoktól kezdve, a szexen át a vallásgyalázásig stb., artikulálnak, pontosabban több méteres képekben, szinte üvöltő, telített színekben, és kábító formagazdagságú ornamentális ábrázolásban a néző arcába vágnak. Szó szerint, a saját testüket, péniszüket, feneküket, vérüket, vizeletüket és székletüket is prezentálják a képeiken.
Művészetük vizuálisan kissé áthangszerelődik a 2003-as évtől, ekkortól ugyanis átállnak a digitális technikára, ami némileg ellaposítja a képek plasztikusságát, a színintenzitásból is veszítenek, de fokozódnak és számtalan variációban jelennek meg a tükrözések, szimmetriák, vágások, egészen a két alak, Gilbert és George felszabdalásáig és a töredékek önmagukkal való abszurd, dadaista tükröztetéséig.
Megszaporodnak a szövegek, jellemzően utcanév táblák és plakátok képei (The London Pictures, 2010), továbbá az erőteljesebb politikai reflexiók, például az iszlám kérdésére, az európaiak bűnbakkeresésére (Scapegoating Pictures, 2013), vagy éppen a kereszténységre (Sonofagod Pictures, 2005). Ekkor alkotják meg mindig is hangsúlyosan brit művészetük egyik, ebben az értelemben legfontosabb sorozatát, amelyben fantasztikus virtuozitással, 153 képben dolgozzák fel, variálják és dekonstruálják a nemzeti jelképek, főleg a zászló formai elemeit (Jack Freak Pictures, 2008).
Művészetük gazdagságára és termékenységükre jellemző adat, hogy 2007-ben, a Tate Modern-beli kiállításukhoz kapcsolódóan megjelent Gilbert & George : the complete pictures 1971‒2005 című album majdnem 10 kilót nyom és 1200 oldalon az alkotók 1500 képét tartalmazza. A Tate Modernben ők voltak az első angol művészek, akiknek életmű kiállítást rendeztek, mégpedig a múzeum egész emeletét elfoglalót, amelyhez fogható volumenű korábban csak az Andy Warhol munkásságát bemutató tárlat volt.
Gilbert és George művészetét ismét egy képben érzékeltetve, ahhoz az élményhez lehetne hasonlítani, mintha betérve egy gótikus katedrális csendjébe, az ablakok színpompás üvegmozaikján átszűrődő fényben gyönyörködve felfedeznénk, hogy a képen egy alak éppen lehajol, és a segglyukát mutatja. Az egész zavarba ejtő, vicces, gusztustalan, gyönyörű, infantilis, fenséges, felszabadító stb. De kicsit mégis olyan, mint az élet teljessége.
A fenti cikk természetesen sokkal informatívabb lett volna, ha a szöveg mellett néhány képet is bemutathattunk volna az olvasóknak. Őszinte sajnálatunkra azonban a Gilbert & George szerzőpáros elutasította képek publikálására vonatkozó engedélykérésünket. A Fotóművészet semmilyen általuk készített művet nem közölhet.
Műveikkel való megismerkedéshez a legalkalmasabb kiindulópont:
http://www.gilbertandgeorge.co.uk/
