RÉVÉSZ Tamás: Lepj meg! - Személyes tudósítás az AIPAD vásárról

A Hudson túlpartjáról, New Jersey felől a dermesztő szél majdnem felborít, ahogy az 55. utca és a folyóparti Tizenkettedik sugárút átjárójánál visszanézek a túloldalon rekedt kisebb csoportra, amely a hirtelen pirosra váltott lámpánál vesztegel a Hudson River Drive felől hömpölygő irtózatos forgalom miatt. A nap vakítóan vág a szemembe, de tisztán látom, hogy a viharos szelet védő sálakat, – mintha csak díszes brossok lennének – gyönyörű Leicák díszítik. Tulajdonosaik büszkén és magabiztosan vágnak át később a széles úttesten. Hamarosan szem elől tévesztem őket a tömegben, a világ egyik legnagyobb és legjelentősebb fotográfia kiállításán New Yorkban, amelynek szervezője az Association of International Photography Art Dealers, amely rövidítve AIPAD néven vonult be a köztudatba az elmúlt harminchét évben.

Ahogy hallottam, az 1985-ös első kiállításon a Roosevelt szálloda két szintjén mindössze húsz galéria volt jelen és mindenki másodosztályúnak tekintette magát. Abban a hitben voltak, hogy aki a másik szinten már járt, az nem ment hozzájuk. Látogató sem volt sok, de többnyire mindenki Cartier-Bresson, Yousuf Karsh és Ansel Adams fotót kínált.

Az elmúlt évtizedben az Upper-East-Side-on, a Park Avenue Armory történelmi épületében többször is láthattam a kiállítást. Intim és áttekinthető volt, de az óriási érdeklődés miatt kinőtte az épületet, és így idén először átköltözött a West-Side-ra, a több mint tizenkétezer négyzetméter alapterületű Pier 94 nevű mólóra, amely kiállításokra és eseményekre specializálódott. A modern és hatalmasra nőtt térben több mint 115 kiállító fért el.

Az AIPAD a legrégebbi folyamatosan működő fotókiállítás, ahol a 19. századi képektől, a korunkbeli fotó alapú művészeti műfajokon keresztül, az új kísérletező formán és videó installáción át, minden látható. Harminc kiadó és könyvkereskedő foglalt el egy hatalmas placcot, ahol a nézelődő igazi kincseket, kis példányszámú, eredeti nyomatokat tartalmazó könyveket is lapozgathatott és akár vásárolhatott. A kiállításra eljöttek a szakma neves képviselői, gyűjtők és múzeumok kurátorai.

Elképesztő mennyiségű programot sűrítettek a 2017. március 30 ‒ április 2. közötti négy napra. Másfél óránként új beszélgetős Talk programon vehettek részt az érdeklődők kurátorokkal, gyűjtőkkel, művészekkel. Csak néhányat említek példaként:
ICP presents perpetual revolution: Looking Backward to Move Forward – Erin Barnett az ICP igazgatója és kurátorai,  Carol Squiers és Kalia Brooks a mindenkit elárasztó provokatív, és sokszor durva képekről beszélgetett.
What it's worth: Navigating Value in the Photo Market –­ Vivian Ebersman, az, AXA Art Americas Corporation igazgatója, W. M. Hunt gyűjtő, Sarah Morthland és Bruce Silverstein cserélt eszmét.
When is documentary photography art? – Sam Barzilay, a United Photo Industries and Photoville igazgatója, James Estrin, a The New York Times Lens Blog szerkesztője, Kristen Lubben, a, Magnum Foundation igazgatója részvételével.
Curator talk – Jeff L. Rosenheim, a Metropolitan Museum fotó kurátora, Irwing Pennről beszélt.
A galériák kiállításai mellett meghívott speciális kiállítások is voltak, mint például Válogatás Martin Z. Margulles gyűjteményéből, vagy Válogatás az 1992 utáni a kubai fotográfusok munkájából. Ekkor hagyták el a szovjetek Kubát. Természetesen nem hiányzott video installáció és filmvetítés sem, ahol fotográfusokról szóló filmeket láthatott a közönség. A „Digitális történelemnek” tisztelgett Lucien Samaha 1991-ben készített fotója, amelyet a Kodak első digitális kamerájával készített.

Nem hiányoztak a kiállításról olyan képek, amelyek korunk fontos problémáit mutatták. Ashley Gilbertson európai menekült krízis képeit a Monroe galéria standján láthattuk. Lucinda Devlin Villamosszék sorozatát, amely Amerika államainak kivégző kamráit kegyetlen egyszerűséggel jeleníti meg, a Lee Marks Finer Art galériában láthattuk. Scott Conarroe klímaváltozásról készített képeivel elnyerte a Guggenheim fellowship díjat és a Stephen Bulger galéria állította ki. Daniella Zalcman dokumentarista fotográfus nyerte el a 2009-ben alapított The Arnold Newman Prize for New Directions in Photographic Portraiture húszezer dolláros díját, amelyet a Maine Media Workshops + College szervezésében a megnyitón adtak át.

Az ember csak kapkodja a fejét. Nem gyűjtőként vagy tudományos szakíróként, hanem fotográfusként nézelődöm, természetesen azzal a céllal, hogy megértsem és megismerjem az alkotás utóéletét, ha egyáltalán van neki. Igazán nehéz valamilyen rendszer alapján bejárni a kiállítások közötti ösvényeket. Nem csupán a képek mennyisége és sok esetben minősége lenyűgöző, de legalább olyan élmény követni a galéria-tulajdonosok tárgyalási stílusát. Itt nagyágyukat látni, akik kiállítóterük eldugottabb zugaiban gyűjtőkkel tárgyalnak, és mindenki más számára megközelíthetetlenek. Mások minden közeledőt invitálnak és könnyedén beszédbe elegynek velük. A legfurcsább „fülelésem” az volt, amikor egy igen jó nevű galéria tulajdonosa többször is rákérdezett tárgyalópartnerére, hogy akkor most hajlandó-e ötezer dollárt elkölteni, nem vásárlásra, hanem a galéria támogatásra. Vannak, akik szerint az üzlet slow, azaz, nem nagyon megy, pedig sehol a világon nem megy jobban a fotográfia, mint Amerikában, ahol megfizethető médiumnak számit.

Magyar fotográfusokat is képviselnek néhányan. Julie Saul Gallery (New York) képviselője arról beszélt a szerzőnek, hogy Magyar Ádám katalógusa éppen akkor jutott el hozzá, amikor egy iroda dekorálására kapott megbízást. Azóta is sikerrel működnek együtt. – „Főképpen experimentális fotográfiával foglalkozunk, mert a digitális technika fejlődésének következményeként egy dokumentarista kép láttán azonnal felmerül a kérdés, hogy valóban igaz-e, amit látunk”.^i.

Stephen Bulger az egyik legbefutottabb torontói galéria tulajdonosa nagyjából tizenhatezer képpel rendelkezik és nemrég vásárolta meg Vivian Mairer tizennyolcezer darabból álló negatív gyűjteményét. Kerekes Gábort képviseli és az ő képei kapcsán beszélt arról, hogy neki mi a fontos: „Azok a fotográfusok érdekelnek, akik meglepő képeket készítenek. Amikor a képre nézel, először nem is tudod, mit látsz, csak az agyad tulajdonít automatikusan valami igazságot a látványnak. Például Kerekes Gábor képei arra ösztönöznek, hogy kétszer is meggondold, mit látsz. Minden képe fantasztikus felfedezést rejt”.^ii. Az eladások tekintetében: „Vannak gyűjtők, akik elismert fotográfusok munkáit keresik, mások magát a képet nézik, és nem foglalkoznak a fotográfus életrajzával. Ha történetesen a kép készítője híres, akkor az persze növeli az árat. De végül is a fotó magáról a tárgyról, a képről szól. Ez sokszor olyan felfedezésekhez vezet, amelyeken korábban átnéztünk.” Gyűjtőkről szólva: „Az emberek elsősorban a fotó minőségéért és csak másodsorban befektetésként vásárolnak”.^iii. A gyűjtők régen mindent tudtak a technikáról, a laborról, a fényképezőgépről, az optikáról. Jobban érdeklődtek a technika, mint a művészet iránt. Manapság nincs különbség zselatin silver és pigment nyomat között, a gyűjtők számára az a fontos, hogy mit fejez ki a kép, és már senkit nem foglalkoztat az, hogyan készült.”^iv. Egy korábbi interjúban beszélt a digitális technika hatásáról: „Az emberek többsége már nem is igen figyeli, mit fényképezget, a technológia olyan jó, hogy egy komplett idióta is tud elfogadható képet készíteni. Ennek nyomán a remek fotó egyre ritkább. Míg korábban ezer képből találtunk egy igazán figyelemreméltó fotót, manapság az arány egy a millióhoz.”^v.

Érdemes nézni a közönséget is. A jól öltözött gyűjtőket, a bennfenteseket, akiket a galeristák megkülönböztetett figyelemmel, barátként fogadnak, a fotográfusokat, akiknek nyakában a fényképezőgépük hanyag eleganciával lendül a lépéseik nyomán, a kívülállókat, akik igazán csak az élmény kedvéért pásztáznak a képek között.

Ismerőst találni külön öröm. Ahogy nézelődöm, elrobog előttem Robert Gurbo, az André Kertész Estate kurátora. Hátulról is könnyen felismerhető, ahogy copfba font haja a háta közepén lebeg minden lépése után. Gurboval egy időben sokat találkoztam. Ő keresett meg a New York albumom megjelenése után és hívott meg Kertész kincseskamrájába, ahol minden képét őrzik. Megható volt, ahogy előszedte a dobozokat és válogatott a Kertész-képek között, kihúzva a dobozokból hol ezt, hol azt a képet, mutatván, hogy miben látott hasonlóságot a látásmódunkban. Őt nyugodtan kérdezhettem: „How are you?” (Erről jut eszembe, nem úgy, mint amikor Cornell Capaval együtt mentünk az ICP-be vagy húsz évvel ezelőtt, és a recepciós udvariasan köszöntötte „how are you”. Cornell pedig cinkosan jegyezte meg: ezek nem tudják, hogy ha egy magyart megkérdeznek, hogy van, az meg is mondja nekik.) – Minden OK, ‒mondta Gurbo, dolgozom egy új Kertész-könyvön, a portréira koncentrálva és tanítok. Meglepő, amit tanári praxisáról mondott: „tizenkilenc évnél fiatalabb diákoknak már nincs emlékük az analóg fotográfiáról, de sajnos ez már a tanárok egy részére is igaz.”^vi. Természetesen rákérdezek, hogy milyen érdeklődés van André Kertész iránt, amit szóözön követ arról, hogy Trump megválasztása milyen bénító hatással van a piacra. „Amerika most nagyon el van foglalva politikai kérdésekkel, ami mindent befolyásol. Kertész iránt hullámzó az érdeklődés, de most éppen nő, és itt az AIPAD-on hárman is forgalmazzák: Bruce Silverstein (New York), Stephen Bulger (Toronto), Stephen Daiter (Chicago).”

Bizony, van igazság abban, amit Gurbo mondott, hiszen az iráni Ag Gallery első alkalommal jelent volna meg a kiállítók között, de a Trump adminisztráció muszlim országokra vonatkozó beutazási tilalma következtében az utolsó pillanatban lemondták a részvételt a bizonytalan beutazás miatt.

Szerencsére a párizsi 55Bellechasse Gallery képvisletében láthattuk az iráni, de Párizsban élő Niloufar Banisadr fotográfusnő munkáit. Képei provokatívak, ezért minden hazautazása egy külön izgalom, hogy vajon megbüntetik-e képei miatt. Egyik legizgalmasabb munkáját éppen ezért nem is szereti publikálni. Ebben a Freud-sorozatban fekete muszlim fejkendőt visel, de meztelen, karcsú dereka kilátszik amint fel- és leveszi a kendőt. Számára ez az önarckép sorozat fejezi ki az érzelmeit, az ellentmondást a keleti ‒ ahol született ‒ és a nyugati kultúra között – ahol él. Sexy window sorozata is erre a kettősségre utal a képhez adott költői idézettel Antoine de Saint Exupéry Kis herceg című könyvéből: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”^vii. Az elmúlt évben készített portrésorozata egymásra montált szendvics képekből áll, amelyek szintén a kultúra kettősségét fejezik ki.

W. M. Hunt megkerülhetetlen kurátor, gyűjtő, AIPAD alapító, tagja néhány fontos igazgatótanácsnak (például a W. Eugene Smith Foundationnak). Rohan, de szinte elé állok, hogy kérdezzem: „Ha körülnéz itt, lát változást trendben az elmúlt évekhez képest?” – „Nem szeretek trendben gondolkodni, a képre mindig mint önálló műre tekintek. Az ismétlődő ideák sem érdekesek számomra, nem foglalkoztatnak. Szeretek felfrissülni, ezért a frissességet, az újszerűséget keresem. Ezrével lát itt szép képeket, és ez rendben is van. De ugye ön is a különlegeset szereti meglátni?”^viii.

Néhány tanulságos idézet:^ix.
Catherine Edelman, AIPAD elnöke: „A legjobbakat állítják ki, ugyanakkor a médium igazi történetét is megmutatják.”
Edwynn Houk, galerista: „Az AIPAD közönsége talán a legértőbb közönség, de a publikumra általában ráfér az oktatás, és információ, hogy mi az, ami számítógépes manipuláció és mi az, ami pusztán objektíven keresztül készül. Ne befektetésként gyűjts, hanem tetszés szerint, amivel együtt tudnál élni.”
Howard Greenberg, galerista: „Azt szeretem, ha a vízió szaktudással párosul és így látok minőséget.”
James Danzinger, galerista: „Azt keresem, amikor a fotó megérint, amikor érzelmi és intellektuális választ ad. Egykor a szép festői hatás is elég volt. Kérdés, hogy most mi az, amit hozzáadsz. Változtass, hogy érdekessé tedd. Más művészetben az alkotás hosszú folyamat, a fotográfia a pillanat töredékét mutatja és a pillanat megválasztásában rejlik a különlegessége.”
Edward Burtynsky, fotográfus: „Az átlagosból kell különlegeset alkotni.”

Négy nap alatt több mint tizenötezer látogató nézte meg a kiállításokat, de számos galériatulajdonos üzletileg is elégedetten zárta az utolsó napot.
Bryce Wolkowitz galériatulajdonos büszkén nyilatkozta, hogy Stephen Wilkes több munkája kelt el tizenöt és harmincöt ezer dollár között, Robert Currie huszonkét és félezer dollárért, Jim Campbell pedig nyolcvanötezer dollárért került új tulajdonosához. Steven Kasher, akinek New Yorkban és Santa Fében van galériája, több mint negyven képet adott el. Yancey Richardson többek között Mickalene Thomas, Zanele Muholi, Paul Mpagi Sepuya és Olivo Barbieri fotókat adott el. A londoni The Photographers Gallery is eladott húsz képet, köztük Terence Donovan 144 vintage kontakt képét tartalmazó fotóját negyvenezer dollárért. Gustave Le Gray 1857-es, Calvert Richard Jones 1846-os fotóját hatvanezer dollárért vették meg, de Grete Stern fotója is elkelt huszonötezerért. Stephen Daiter is jól zárt Harry Callahan és Moholy-Nagy László képeinek eladásával.

Révész Tamás