PFISZTNER Gábor: Képen lenni?

Képen lenni?

Mindig zavarba ejtő érzés olyan fényképeket nézni, amelyekről valamilyen úton-módon eltávolították valakinek a „képmását”. Az eltávolítás mikéntje valójában nem lényeges, bár függ tőle, hogy marad-e valami utalás arra, aki így „eltűnt” a képről, vagy ez nyomtalanul történt meg. A részleges törlésnél felmerül a kérdés, hogy az arcvonások vagy az egész arc eltávolításából fakadóan a személy is eltűnik-e, megszűnik-e „ott lenni”, vagy nem, pusztán felismerhetetlenné válik-e ezáltal. Az eltávolítás, törlés, bármilyen módon is történik, negatívan mindig felhívja a figyelmet az eltávolítottnak/töröltnek a fotón szükségszerűen, bár tévesen érzékelt jelenlétének képzetére. A filozófiai tradícióban fontos szerepet kap az, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljünk a gondolkodás révén a jelentéssel, a jelentettel (a referenssel), ezért mindig is a jelenlétet részesítették előnyben a távolléttel szemben. A fénykép pedig (a szó szoros értelmében) szemmel láthatóvá teszi ezt a jelenlétnek tűnő állapotot, amely ezt a közvetlen kapcsolatot látszólag megteremti referensével.
Amikor fényképeket nézünk, akkor rámutatva a képen látható személyre vagy dologra, úgy beszélünk róla, mintha jelenléttel bírna „itt” és „most”. Roland Barthes azonban határozottan visszautasította ennek lehetőségét a fényképen. Híres szókapcsolata, az itt-volt-lét is ezt hangsúlyozza, egyértelműen ellenpontozva az „itt” és a „most” egyidejű lehetőségét. Ezért írta, hogy „engednünk kell [a fénykép] feltételezett mágikus jellegéből”. Ezzel szemben épp arra hívta fel a figyelmet, hogy a fényképen megteremtődik egy logikátlan viszony, az „itt” és az „akkor” kapcsolata, amelyet a fénykép lényegének nevezett.^i. Barthes-tól eltávolodva, feltehetjük a kérdést, hogy mit is jelent itt ez az „itt” a fényképre vonatkoztatva, és mit jelent az „akkor”, ha közelebb akarunk jutni a fényképen észlelhető jelenlét mikéntjéhez, illetve az annak felfüggesztésére tett gesztusok jelentőségéhez. Az „itt”, amelynek térbeli karaktere van, meghatároz egy helyet, amely valamiképp kapcsolódik annak a térbeli pozíciójához, aki ezt a mutatószót használja. Az „akkor” idővonatkozása ezzel szemben nem csak egyértékű, mivel utalhat arra, ami majd akkor bekövetkezik, és vonatkoztatható arra, ami akkor már megtörtént, lezajlott.
Az „itt”-hez kapcsolódik egy jelenidejűség, azzal együtt pedig egy létvonatkozás, amit az „itt van”-nal fejezünk ki. Az „akkor”-hoz szintén köthető egy térbeli meghatározottság, bár nem szükségszerűen a Barthes által is implikált „ott”, hisz mondhatjuk azt is hogy itt [volt] akkor (korábban), illetve itt [lesz] akkor (később). Persze mindkét jelentés magában hordozza a most aktualitásának lehetetlenségét.
Ha valakiről vagy valamiről beszélünk, akkor azt mondjuk [a nagymama] itt [van], itt a fényképen, épp ezt és ezt teszi, a cselekvés pedig implikálja a cselekvő jelenlétét (ha nem is feltétlenül a jelenben). Érdekes, hogy erről a múltidejűségről a fényképre mutatva nyelvileg is a jelen idő használatával nyilatkozunk. Ebből fakad az egész ellentmondásossága: a fényképet most itt fogom a kezemben, itt van előttem, látom, nézem, mint ahogy azt is, amint rajta épp valami van, vagy valaki cselekszik. Mit jelenthet itt ez a jelenlét? Mit jelent tehát azok léte a fénykép vonatkozásában, akik ott rajta láthatók, azaz valamiképp mégis vannak?
A jelen leginkább a most az éppen elmúlt és a majd-mindjárt-eljön határán. Az „itt” a közeli, a körüllévő. Minden más, ami nem itt van, ottani, távoli, nem jelen lévő, ami számomra csak mediálva lehet most itt. A jelen, a mostani, ezáltal jelenlévőségéből adódóan ebben a mozzanatban, az mindig pillanatnyi, átmeneti, múló, tovatűnő. A most a változás folyamatának kitüntetett pillanata, az a bizonyos – pontosabban nagyon is bizonytalan – határterület. A folytonos változást ezért mindig csak a környezet másságán érzékeljük, azaz most más, mint előbb, korábban, múltkor. Testünk itt ennek a környezetnek a része. A változást, azaz az egyes állapotok közötti eltérés létrejöttét mint folyamatot ennek a környezetnek a ránk vonatkoztatott viszonyrendszerében érzékelhetjük, mivel lenni mindig csak a jelenben tudunk, ahol időzünk, tartózkodunk, még ha ennek a jelennek a határai el is mosódnak, nem élesek, nem megragadhatóak érzékileg. Bár előresiethetünk a jövőbe, vagy visszatérhetünk a múltba, ezt csak gondolatainkban, egy szimbolikus tér-időben tehetjük meg. Fizikailag, a testünkbe zárva csak a most lehet itt, ami együtt jár a térbeli megkötöttséggel, a hellyel, ami itt van most körülöttünk. Így csak a most az, ami meg- és átélhető, tapasztalható. A többi mind csak elképzelés, akár úgy, hogy magunk elé vetítjük azt, ami feltehetőleg, lehetősége szerint előttünk áll, ránk várva, illetve utólag visszaemlékezünk, felidézzük, azaz előhívjuk, hogy ismét kivetítsük. A fotográfiában felfüggesztődik az a hármasság, amely az időhöz való viszonyunkat jellemzi, meghatározza, uralja – a múlt-jelen-jövő hármassága. Ennek oka, hogy a fényképen megtapasztalható jelenlét mindig most van, miközben ez nem valós jelenlét. A fotográfia kapcsán a jelenlétben mindig a jelen a hangsúlyos, szemben mindenféle léttel.
A magyar nyelv nyelvtana – de például a németé sem – nem ismeri a befejezett jelent, míg a német viszont például néven nevezi a befejezetlen (tulajdonképpen folyamatos) múltat, ami jelentését tekintve mégsem lezáratlan. A befejezett jelen furcsasága viszont, hogy lezáratlan, mert a „mostban” is aktualitással bír, érvényes, azaz hatással van arra, ami most van. Való igaz, a jelen nem tud élesen elválni a múlttól, és semmi nem határolja el a jövőtől. Mindez az egyikből a másikba tartó folyamatos átmenet egységeként ragadható meg, amelynek képzeletbeli választóvonala a most aktualitása, amely elkülönbözteti a távolodó múltat a feltartóztathatatlanul felénk tartó jövőtől. Ezt figyelembe véve akkor mit kezdjünk azzal a jelen-léttel, amely hamis módon elénk tárul a fotón? Mi lenne ez tehát? Illúzió? Varázslat?
A fényképen láthatók nem rendelkeznek valódi testtel, olyan mintha csak kísértenének. De talán még egy kísértet jelenléte is valóságosabb, mint az, ami a fényképen van. A szellem mozog, hangokat bocsát ki, néha beszél, megszólít. A minket kísértő szellemnek van valami szubsztanciája, ezáltal valósága, hisz így tud csak megjelenni. Ami viszont a fényképen látható, ebben az értelemben nincs, csupán annak nyoma, egyfajta szuplementum, pótlék, helyettesítés, bár (egykori, korábbi) létezése gyakran egy logikai sorrendből szükségszerűen következő módon bizonyított. Ez a bizonyítás azonban mindig regresszív, visszautal minket a jelenből, a képnézés idejéből egy korábbi időösszefüggésbe. Ez a bizonyítottság adja a logikai összefüggésből fakadóan a jelenlét képzetét mint illúziót, a mostban való időzését, amelyhez elválaszthatatlanul és a fénykép létezésével együtt hozzátapad a most-idő.
Ha az, ami előttünk megjelenik, látszik (és csak bizonyos értelemben látszat), az, ami itt (vagy inkább ott) van most, azaz nem múlik, folyamatos jelenléttel bír, mindig a mostba tart, és jövője ilyen módon csak feltevés, akkor mi az, ami volt? A lét és a nem lét ellentétpárja közötti különbség elfolyósodik, határozatlanná válik, nem megnevezhető, nem kimondható. Nem beszélhetünk itt határról, mert épp ez a radikális megkülönböztetés függesztődik fel. Ezzel kellene kezdeni valamit.
A fénykép nem csak a Flusser által megfogalmazott módon „mágikus” (azaz másodlagosan, aminek a jelentőségét az adja, hogy az elsődleges mágiával ellentétben nem a dolog megváltoztatására irányul, hanem a róla alkotott fogalmakéra),^ii. hanem épp az ősi módon is tapad hozzá a mágia a meg-jelenítésből fakadóan. Hisz a fénykép elsősorban is jelen-lévővé, jelen-valóvá teszi azt, amit megmutat, azaz valami furcsa, sajátos, nem egyértelmű valósággal ruházza fel, holott az nincs ott (itt), vagy már egyáltalán (sőt abban a formájában, azon a módon egészen biztosan) nincs is. Elmosódik a különbség aközött, hogy az „ábrázolt”, a meg-jelenített, az itt a mostban látható, mint távol lévő fizikailag van-e vagy nincs. A fénykép nem egyszerűen rámutat utalásként, mint egy jel, hanem a távol lévő maga van ott „képként”.
A jelenlét egyúttal rámutat egy hiányra is, arra a távollétre (vagy már nem létre), amelyet a fénykép elfedve felfed (ez lenne a dialektikus mozzanat a fényképben?). A fénykép ugyanis úgy szünteti meg azt, amit mutat, hogy megőrzi, konzerválja, tartóssá teszi. Amíg a fénykép és a rajta látható – bármi is legyen az, pixel ezüstszemcse, pigment stb. – jelen van, addig az, akit ezzel a jelenléttel „felruház”, aki benne és rajta úgy általában testet ölt, szükségszerűen nincs ott. A képet egyszerre csak egy test „hordozhatja”, „láthatja vendégül”.
Talán éppen ebből fakad az az erős késztetés, hogy néha egy-egy ilyen, a képet hordozó testet eltávolítsunk, vagy rajta a képet megsemmisítsük, amitől viszont a test megszűnik hordozóvá lenni, illetve attól kezdve egy másik „kép” teste lesz. De ez vajon tényleges hiány-e? Hiányzik-e az, aki nem látható? A jelen nem léte nem hiány, mert nem állítás, hanem tiszta tagadás, ami a törlésből fakad, még akkor is, ha ez a törlés általában látható, tehát felhívja a figyelmet önmagára és a nem láthatóságból fakadó jelen-nem-létre. Igaz, marad utána űr – átvitt értelemben –, mivel nem tudhatjuk, hogy mit mutat ez a „hiányjel”, hisz mindig van ott valami. Az, akit eltüntettek onnan „nyomtalanul”, referencia hiányában nem hiányozhat.
A kitakarásnak, a kikaparásnak, levágásnak van még egy furcsa következménye. A jelen nem lévő távollétén keresztül megjelenített újbóli eltávolításáról van szó, egy kettős tagadásról, amely állítássá válik, ha úgy tetszik – csak a szójáték kedvéért – pozitívvá. A kérdés csak az, hogy mit tartalmaz egy ilyen állítás –  minek a létét.
A fénykép valahogy mindig a múlthoz tartozik. Ennek a múltnak a része, mintegy tanúskodik az „elmúlt” létezéséről, puszta létével. De valósága – ahogy Flusser írta, értsen bármit is alatta – csak a fényképnek van, csak az bír dologi mivolttal a jelenben. Sem az, amit mutat, sem az, amire puszta létezésével visszautal.
A törlés, aminek köszönhetően közvetlenül és elválaszthatatlanul kapcsolódik a tárgyhoz, szintén valósággal bír, ezáltal utalva arra, ami törlődött, amit így őriz és hordoz, miközben megszüntetett. Eszerint a logika szerint a jelenlét igazi lehetőségét a törlés adja annak, aki vagy ami törlődött, felhívva a figyelmet az itt-nem-létre a törlés által. A kitakarás és törlés gesztusai mind erre a „jelenlétre” irányulnak, ennek a felfüggesztésére, eliminálására. De lényegében a jelenlét problémájára nem adnak választ, nem módosítják a jelenlétet, pusztán negatívan megerősítik azt.
A jelenlét Derrida gondolkodásában szorosan összekapcsolódik a logosszal, a parúziával, az igazsággal, a lényeggel, amely fogalmakhoz mindenféle dichotómiák kapcsolódnak a filozófiai gondolkodás (elsősorban a logika) tradíciójában (lélek-test, én-másik, egyes-általános, élet-halál stb.). Ennek jelentősége a fotográfia kapcsán, hogy a fényképhez nagyon hasonló fogalmakat társítunk: például az igazságot, a dolog (helyzet stb.) lényegét. Ezek a fogalmak lényegüket tekintve mind azon a bizonyos, a technikai eszköz működésének logikájából fakadó analógián alapulnak, amely megalapozza a dolog „jelenlétét” a fényképen. Az analógián alapuló igazság, amelyet Heidegger például a pozitivizmus egyik alapvonásaként élesen elutasít, mivel olyasmi alapján állítja valaminek az igazságát, amely már valamiképp tudott vagy ismert. Így valójában nem jutunk közelebb egy magasabb szintű igazság megtapasztalásának lehetőségéhez, mi több, ebből következően az mindig rejtve marad előlünk, és ezt nem is sejtjük. Ezt újfent a fotográfiára vonatkoztatva, a fényképen lévő jelenlét valójában elfedi a nem-ott-lét valóságát, azét, amely bár van, mégsem itt a jelenben megtapasztalhatón, hanem távollévőként, rejtőzködőként, a tapasztalás, a megismerés és a megértés számára távoliként, elfedettként. A fényképen elénk tűnő jelenlét csak illúzió, megtévesztés, de meggyőző és hatékony, amely a valóságosság látszatával tüntet. Ha elfogadjuk, amit Geoffry Batchen Barthes kapcsán felvet, hogy a Világoskamrában hivatkozott, a télikertben a mamát gyerekként mutató, de a könyvben nem leközölt fénykép valójában nem is létezik, akkor a Heideggeri logika szerint ez a csak nyelvileg megteremtett kép így sokkal igazabb módon jeleníti meg az anyát annál, mintha tényleg látnánk azt a róla készített felvételt.^iii.
A fotográfia lenne a Derrida által bírált és dekonstruálni igyekezett jelenlét metafizikájának végső (és talán épp első igazi) képi rögzítése? Azaz valamiképp elválaszthatatlan a „nyugati gondolkodás” egészétől? Akár erre is gondolhatott volna Walter Benjamin, amikor azt írta, hogy David Ocatvius Hill és Robert Adamson 1843 és 1848 között készült portréin ismét aurával telítődnek a képen látható személyek. Benjamin az itt és most általi meghatározottsággal utalt röviden az aura lényegére. A mű (vagy akár a nyári délután) tapasztalata azáltal válik lényegivé, hogy egy adott térben és egy meghatározott időintervallumban, de semmiképp sem közvetített módon teszünk rá szert. Hill és Adamson képei kapcsán valóban fontos szerephez jut az itt és a most, akárcsak a koncentrált közvetlenség: a kamerájuk előtt, az exponáláskor (ami épp nem egy pillanatig tart).^iv. Az itt és így kialakuló aura, amelyre Benjamin felhívja a figyelmet, a felvételen viszont már el is vész, mert tiszta közvetítettség.
Dieter Mersch ezzel szemben másfajta jelenlétek lehetőségére is felhívja a figyelmet Posthermeneutik című könyvében. A jelenlétnek szerinte létezik egy olyan felfogása is, amelyben valamiféle többlet jelenik meg, amely többlet valaminek az utánérzéséből, valami utólagosból, valamiféle megragadhatatlan, kimondhatatlan köztesnek a tapasztalatából fakad.^v. A fotográfia látszólag ezt nem támogatja: ott minden közvetlen, a megjelenített „ott-léte”, minden egy idejű, elválaszthatatlan a mosttól, miközben folyamatosan a múltra utal. Viszont talán mégis jó lehetőséget ad az utánérzésekre, az utólagosra, miközben szakadatlanul utal valamiféle kimondhatatlan köztesre (médiumra), amely leginkább láthatatlan marad, szemben azzal a nyommal, amely a képen egykor „jelen-lévők” eltávolítására utal.

Pfisztner Gábor