Anne KOTZEN: E. O. Hoppe - A nagy ismeretlen
„Ha ma lennék fotográfusi pályám elején, akkor a sajtófotográfia mellett döntenék. A képek korszakában élünk. Az információt egyre inkább a képek közvetítik, és nem a nyomtatott sajtó.”i.
(E. O. Hoppé)
Bár New Yorkba érkezését követően a New York Times a világ legismertebb fotográfusaként említette E. O. Hoppét (1878?1972), a mai napig ismeretlennek számít, pedig annak idején számos könyvet jelentetett meg, és nemzetközi kiállításokon vett részt, a londoni Kodak Galéria a kilencvenedik születésnapja alkalmából egyéni kiállítással köszöntötte, és halála évében, 1972-ben a Királyi Fotográfiai Társaság tiszteletbeli tagjává választott.
E. O. Hoppé fényes pályafutásra tekinthetett vissza, Alfred Stieglitz, Edward Steichen és August Sander kortársaként mégis hiányzik a neve a korszak jelentős fotográfusainak listájáról. Ennek oka nem a fényképeinek minőségi hiányosságaiban keresendő, ezt igazolja a mostani kiállítás is, amelyet az SK Stiftung Köln E. O. Hoppé – Unveiling Secret [Leplezetlen titok] címmel a fotográfus ipari létesítményekről készített felvételeire fókuszálva rendezett meg. Az ipar, a technológia és a gépek iránti lelkesedése minden bizonnyal kulcsszerepet játszik az életműben, átfogó tevékenységét azonban az ipari fényképész megnevezés mégsem fedheti le teljes egészében.
E. O. Hoppé 1878-ban született Münchenben egy bankigazgató és egy zongoraművész gyermekeként, kimondottan nagypolgári miliőben. Nem sokkal születése után a család Bécsbe költözött, bár tanulmányai miatt később visszatért Münchenbe, illetve járt Párizsban is. Valójában festő szeretett volna lenni, apja mégis meggyőzte, hogy a pénzügyi pályát válassza. Bár viszonylag hamar kiderült, hogy érdeklődése egészen más irányú, személyiségében mégis párosult apja kereskedői tehetsége és anyja művészi elhivatottsága.Egyik nagybátyja közbenjárására 1902-ben állást kapott a Deutsche Bank londoni részlegénél, nem sokkal később pedig megismerkedett az akkoriban igen jól ismert piktorialista fotográfussal, J. C. Warburggal. Fellelkesítették Warburg művei és a fotográfia kínálta lehetőségek, ezért vásárolt magának egy fényképezőgépet. Egy évvel később már a tajga volt a Királyi Fotográfiai Társaságnak, amely munkáit felvette az évente megrendezett kiállítás programjába is. Emellett belépett a Linked Ring nevű fotóklubba, ahol többek között Alvin Langdon Coburn (1882-1966), Henry Peach Robinson (1830-1901) vagy George Davidson (1854-1930) is tevékenykedett. Mindnyájan fontos szerepet játszottak a nemzetközi művészi fotográfia területén, és jó kapcsolatot ápoltak a bécsi fotóklubbal, valamint a New York-i Photo Secessionnel. Rudolf Dührkooppal hosszan tartó barátságot kötött. 1905-ben pedig, akárcsak John Cimon Warburg, ő is megváltoztatta nevét a szecessziós divatnak megfelelően Emil Ottóról E. O. Hoppéra. Még az é-n lévő ékezet is fontos volt számára, amely hugenotta őseire emlékeztette.
Egész élete során meghatározóak maradtak számára a piktorializmussal kapcsolatos első tapasztalatai, még a modernista ipari létesítményekről készült fényképei esetében is. Egyik nagy csodálója, Cecil Beaton 1945-ben Hoppé Hundred Thousand Exposures című könyvének előszavában lelkesen írta, hogy mennyire lenyűgöző volt számára a fekete-fehér nagyítások árnyalatgazdagsága. „A képei egészen mások voltak, mint a kortársaié, mert tele voltak valamiféle ellenőrzött, mégis kifinomult romantikával és atmoszferikus ragyogással.”ii. A Neue Sachlichkeit [Új tárgyilagosság] képviselőivel ellentétben Hoppé továbbra is ragaszkodott a lágy felvételekhez. „Lágy objektívet használok a nagyítógéphez […] – írta – A megvilágítás során fokozatosan nyitom, majd zárom az íriszblendét. […] Az így elért kiegyensúlyozottság hatását semmilyen más módszerrel nem érhetem el.”iii.
Végül felhagyott a banki karrierrel, hogy 1907-ben megnyissa saját stúdióját. Két évvel korábban összeházasodott Marion Josephine Wilhelmina Bliersbach-hal, aki divatszalonjával biztosította a bevételt, és férjét érzelmileg is támogatta, miközben számos barátja őrült vállalkozásnak tartotta Hoppé tervét, hogy portréfotográfusként tevékenykedjen. Az ezt követő 17 évben minden negatív előrejelzés ellenére a legismertebb portréfényképész lett, és nemzetközi ismertségre is szert tett.
Bár hű maradt stílusához, a lágy és meleg tónusú nagyításokhoz, a 19. században még szokásos dekorációs kellékeket tejesen száműzte portréfelvételeiről, amelyekre általában jellemző volt, hogy „mindig egy kicsit fókuszálatlanok voltak”.iv. Kezdetben purista módon, visszafogott mellképeket készített, később pedig ötletes pózokba rendezte modelljeit, miközben kihangsúlyozta személyiségüket és szépségüket. „Ragaszkodom ahhoz a meglehetősen merev meggyőződéshez – mondta egyszer –, hogy az emberiség bensőleg sokkal jobb, mint amilyennek kívülről tűnik, és ennek következtében arra vagyok predesztinálva, hogy minden emberben megleljem a legjobbat.”v. A kezek mint a jellem tükrei, különösen fontos szerepet játszottak számára. Úgy tartotta: „Az arcvonások ellenőrizhetők, de a kezekre gyakran nem fordítanak kellő figyelmet.”vi. A nagyítások, valamint a reprodukciós jogok eladásából szerezte jövedelmét, és olyan magazinokkal dolgozott együtt, mint az Illustrated London News, a Sphere, a Sketch, a Bystander, a Vanity Fair és az amerikai Shadowland. Ezen kívül számos kiállításon vett részt képeivel. Azt mondta: „Sosem akartam csak egy egyszerűen fényképész lenni. A legérdekesebb emberek fényképésze akartam lenni.”vii. Ez pedig sikerült is neki. Ügyfelei közé tartoztak a neves írók, színészek, politikusok vagy a közélet más fontos szereplői és helyszínei, Szergej Gyagilev Orosz Balettjétől kezdve, a Buckingham Palotáig (1921). Sikeres portréfényképészként 1919 és 1921 között minden évben négy hónapot New Yorkban töltött, ahol mindig lelkesen fogadták. 1922-ben pedig megjelent egyik legsikeresebb könyve, a The Book of Fair Women [Nagyszerű nők könyve] kora legvonzóbb és legsikeresebb nőinek portréjával, akikről részben aktfelvételeket is készített.
„Olyan hatalmas volt a műterem – tényleg azt gondolom, hogy enyém volt London legnagyobb műterme –, hogy teleobjektívvel is tudtam benne fényképezni. A falak olyan szépek voltak, hogy kiválóan működtek díszletként…”viii. – írta utolsó, Millais House-beli műterméről. A négyemeletes, huszonhét szobás pompás épület korábban a neves viktoriánus festőé, John Everett Millais-é volt. Hoppé igen ügyesen az ügyfelek közelébe költözött, és a bájos korábbi festőműtermet is meghagyta eredeti pompájában, miközben a technikának egy másikat rendezett be. Ezen kívül itt voltak az irodái, a fotólabor, az archívum és az öltözők is. A felső két szinten lakott a feleségével, és itt nőtt fel két gyereke, Frank Sidney (1912) és Muriel Marion (1914). Később állítólag Francis Bacon-nek is ez volt a műterme.
E. O. Hoppé, önarcképei és portréfelvételei tanúsága szerint, jóképű és elegáns volt, kifejezetten vonzó és nyitott a világra. Ezek minden bizonnyal olyan tulajdonságok, amelyek segítették, hogy része lehessen a társadalom elitjének, és így bővítse ügyfelei és megbízói állandóan gyarapodó körét. Mindemellett még korábbi banki tapasztalatait is jól hasznosította. „Mindenki máshoz hasonlóan a művészeknek is meg kell élniük, […] ezért elengedhetetlen, hogy két lábbal álljanak a földön” – mondta.ix. Ő pedig nagyon komolyan vette a művészlétet. „Nem szeretnék az intellektuális sznobizmushoz csatlakozni – tette hozzá –, mert eszerint az a férfi, aki tiszta inget hord, és rendelkezik bankszámlával, szükségszerűen üzletember, és semmi esetre sem lehet művész.”x. Ezen kívül nagyon becsvágyó és innovatív volt, mindezek felett pedig mindig a tökéletességre törekedett. A kicsapongó bohém életmódnak nem volt nála helye. Ezért is tudunk keveset magánéletéről.
A londoni Goupil Galériában megrendezett, 221 képét bemutató, egyesek szerint az addig látott legnagyobb egyéni kiállításával érte el pályafutása csúcsát. A portrék mellett csendéleteket és londoni és New York-i látképeket is kiállított, továbbá egy válogatást korábbi könyvének, a The Book of Fair Women-nek az anyagából. Ez volt az a pillanat, amikor újrapozícionálta magát utazó fényképészként és sajtófotográfusként.
1939-ig számos, esetenként több hónapon át tartó utazást tett Kelet-Európába, Németországba, Amerikába, Indiába és Ausztráliába. 1924-ben jelentették meg első könyvét Romániáról In Gipsy Camp and Royal Palace [Cigány táborban és királyi palotában] címmel. Ezt követték 1926-ban a Picturesque Great Britain [Festői Nagy Britannia], amellyel ebben a műfajban debütált, majd később a Romantic America [Romantikus Amerika], illetve a Romantik der Kleinstadt [Kisvárosi romantika], a Fifth Continent [Az ötödik kontinens], valamint sok, részben elméleti írás is. Képsorozatait magazinok is megjelentették, így például a Berliner Illustrierte Zeitung, amely Munkácsi Márton felvételivel együtt közölte Hoppé munkáit.
Az utazások során felvett arcképek egyértelműen különböznek a stúdióban készült elegáns felvételektől. Itt az egyszerű embereket fényképezte, a vidéki lakosságot, és számos fényképe emlékeztethet akár August Sander tipologizáló képeire, mint például a munkanélküli, a parasztasszony, a kovács vagy a bankár fényképe. Járta az „[…] árnyékos és békés napégette, sziklás és kényelmes utakat. Ott találkoztam emberekkel, akik épp olyanok voltak, mint ezek az utak, anélkül, hogy hasonlítottak volna egymásra” – írta 1931-ben az Unterwegs [Úton]xi. című szellemdús és egyszerre szórakoztató vázlatkönyvében, amely több mint tíz év úti élményeit foglalta össze 48 fényképpel illusztrálva.
Tájak, emberek, városok és riporttémák mellett egyre inkább kikristályosodtak az ipari és technikai elemek, mint új szenvedélyének vizuális mozzanatai. Fényképezett műhelyekben, gépgyárakban, repülőtereken, a Ruhr vidék tárnáiban és acélműveiben, lelkesen szemlélte a Zeppelin szerkezetét vagy a berlini UFA (Universum Film-AG) stúdióit. Több németországi utat követően így született meg 1930-ban a Deutsche Arbeit [Német munka] című albuma. Nem kézművesként, hanem művészként tekintett magára, aki a szépséget és az esztétikumot nem csak a modelljeinél találja meg, hanem a technikai eszközökben is. Azt mondta: „Már rég elmúlt a romantika korszaka, a miénk tárgyilagos és száraz! Látszólag! Mert azok számára, akiknek van szeme a látásra, egy új romantika keletkezett, amely a technika csodáiból született, és azzal össze is nőtt.”xii.
Az acélszerkezetekben, a magaskohókban, az óceánjárókban, darukban, kéményekben, de a gépek apró részleteiben is megtalálta a szépséget, az esztétikumot és az inspirációt, hogy még inkább kiművelje látásmódját. Bravúrosan használta a perspektívát, a vonalakat, éleket, formákat, struktúrákat és kompozíciókat. Míg néhány részlet inkább Man Ray motívumaira emlékeztet, mások inkább Margaret Bourke-White olvasztó kemencéit idézik fel, aki az acélipar szellemét állította középpontba. Ezzel szemben a Bauhaus épületeit mutató felvételeiből mintha csak Albert Renger-Patzsch látványvilága köszönne vissza. Hoppé tudatosan mozgott az érzelmesség és az új tárgyilagos ábrázolás határán. Úgy tartotta: „A fotográfus legfontosabb feladata, hogy meglelje a leghatásosabb perspektívát [nézetet], és sikere nagyrészt ennek keresésnek az eredményéből fakad. Kár akkor keletkezik, ha nem a leghatásosabb nézőpontot keresi, hanem a legszokatlanabbat, a legbizarrabbat.”xiii.
Különösen érdekelték az acélhidak. „Senki sem állhat egy hatalmas híd magasba törő támpilléreinek íve alatt anélkül, hogy a benne rejlő fenségességet ne érezné, amely túllép a fizikain, szemben a lenyűgöző nagysággal, amely végső soron ellenáll az értelemnek”xiv. ? fogalmazott. Annak ellenére, hogy nagyon tisztelte ezeket az építményeket és formailag tökéletes szerkezetüket, nem riadt vissza a vicces képi kompozícióktól sem, mint például az épp készülő sydney-i híd esetében. A szerkezet úgy terül el a házak fölött, mint egy épp feldőlő torony, amire ügyet sem vet senki.
Hoppé igen előrelátóan 1937-ben megalapította a Dorien Leigh fotóügynökséget, amelynek kiindulópontja saját fényképarchívuma volt, de amely más fotográfusokat is képviselt. A második világháború kitörésekor visszatért Londonba Lengyelországból, ahol éppen egy új könyv anyagán dolgozott, majd teljes egészében az ügynökségi munkára összpontosított. Állandó ügyfelei között volt a Weekly Illustrated, a Lilliput és a Picture Post is.
„A kedvező alkalom, a siker lehetősége nagy szerepet játszott az életemben”xv. – állította magáról. Mások inkább a véletlenről, a lehetőségekről vagy a szerencséről beszélnének. Mindenesetre ezeket az alkalmakat mindig felismerte, és bátran meg is ragadta. Biztos érzéke volt a korszak trendjeihez, mi több, egy kicsit mindig előttük is járt. Így kötött barátságot J. C. Warburggal, a fotográfussal, és került rajta keresztül kapcsolatba a művészi fotográfia legjelentősebb köreivel. Minden jó szándékú tanács ellenére felhagyott a jövedelmező banki pályával a portréfényképezés rosszul fizetett művészetéért, mintha csak előre sejtette volna az egyre növekvő médiavilág csillapíthatatlan éhségét a hírességek portréi iránt. Később, amikor már megérkezett az arckép művészetének Olümposzára, hirtelen irányt váltott, és utazó fotográfussá és fotóriporterré vált, ahelyett hogy csak sütkérezett volna a rivaldafényben. Az utolsó nagy váltást az ügynökség megalapítása jelentette a háború kitörése előtt, ami miatt lehetetlenné váltak a további utazások. Ez tíz évvel a híres Magnum megalapítása előtt történt. Mindent egybe véve E. O. Hoppé nemcsak nagy művész volt és úttörő szellem, hanem a jövőre állandóan nyitott üzletember is.
Anne Kotzan
Fordította: Pfisztner Gábor
i HOPPÉ, Emil Otto: Hundred Thousand Exposures, The Focal Press, London, 1945.
ii. HOPPÉ, Emil Otto: Hundred Thousand Exposures, The Focal Press, London, 1945.
iii. HOPPÉ, Emil Otto: Hundred Thousand Exposures, The Focal Press, London, 1945.
iv. Fondazione MAST: Emil Otto Hoppé - il segreto svelato, Előszó: Stahel, Urs, Fondazione Mast, Bologna, 2015.
v. HOPPÉ, Emil Otto: Unterwegs, Ernst Pollak Verlag, Berlin, 1932.
vi. PRODGER, Phillip: Hoppe Portraits, National Portrait Gallery Publications, London, 2010.
vii. HOPPÉ, Emil Otto: Hundred Thousand Exposures, The Focal Press, London, 1945.
viii. HOPPÉ, Emil Otto: Hundred Thousand Exposures, The Focal Press, London, 1945.
ix. HOPPÉ, Emil Otto: Hundred Thousand Exposures, The Focal Press, London, 1945.
x. Idézet a kiállítási anyagból, SK Stiftung, Photographische Sammlung, Köln, 2017.
xi. HOPPÉ, Emil Otto: Unterwegs, Ernst Pollak Verlag, Berlin, 1932.
xii Idézet a kiállítási anyagból, SK Stiftung, Photographische Sammlung, Köln, 2017.
xiii. HOPPÉ, Emil Otto: Hundred Thousand Exposures, The Focal Press, London, 1945.
xiv. Idézet a kiállítási anyagból, SK Stiftung, Photographische Sammlung, Köln, 2017.
xv. HOPPÉ, Emil Otto: Hundred Thousand Exposures, The Focal Press, London, 1945.
