BÁN András: A Genesis születése

Vannak olyan szavak, amelyek kikopnak mindennapi szókészletünkből. Például: „humanista”, „patetikus”. E két kifejezésnek ma erős a pejoratív mellékzöngéje. A humanista számára „legfőbb érték az ember” – ahogy ezt Sztálin elvtárs is hangoztatta. Ami patetikus, az a mai fülnek hatásvadász, fellengzős, dagályos. Egyfelől a Felvilágosodás válsága, másfelől a szavak hitelének elvesztése; ennek esett áldozatául ez a két kifejezés is. Mi tegyünk, ha az a hatalmas életmű, amelynek bemutatása a feladatunk az alábbiakban, e két jelzővel írható le a legpontosabban?
Találnánk az információáradatban, azaz a neten számos egyéb szófordulatot Sebastiao Salgadóról – az utolsó nagy fotográfus, aki a fényre vadászik, aki a jelen legkülönösebb képeit, fotográfiai emlékműveit hozza létre, és így tovább –, mégis, a hatalmas lépésekben szemünk előtt bontakozó ouvre-ről és a legutóbbi nagy ciklusról, a Genesis-ről bizonyosan ezek a korszerűtlen szavak a helyénvalók: humanista, patetikus.
A Salgado-legendárium amúgy kifogástalanul kiérlelt. Az életút felén már túl járó, szuggesztív, szépen öregedő mester maga is elmondja minden lehető alkalommal. Az ártatlan gyermekkor a globalizáció előtti Brazília egyik távoli, esőerdőkkel szomszédos farmján. Azután felserdülve a városba kerülés, politikai érintettség, Lelia, az egész életre szóló szerelem, a radikális szakáll, a kulturális megmerítkezések. És a házaspár sikerei az építész illetve a közgazdász szakmában. Salgado számára azonban az afrikai szakmai utak hobbifotózásából harminc éves korára mindent feladva mesterség lett, amely egészen a Magnum ügynökségig emelte. Lelia pedig az építészetet maga mögött hagyva menedzseli férjét. A következő évtizedek utazással telnek, a világ megismerésével, akár szenvedések árán. Közben otthon az apa nélkül felnövő fiúgyermek, aki akkor érti meg Salgado hősies vállalását, amikor Wim Wenders oldalán filmet forgat az édesapáról. Közben újabb kihívás Salgado számára: a pusztává vált gyerekkori brazíliai farm életre keltése, az esőerdő újratelepítése, példaadásként a fenntartható fejlődésre.
A fotográfussá vált Salgado mélyen megértette a humanista fényképezés és a Magnum nagy hagyományát, hamar tisztázta viszonyát a fotóhoz. Kialakította fekete-fehér képei állandó, antracitszürkékre alapozó tónussorozatát, távolságát a témától (jellemzően szemmagasság, inkább totál, mint kartávolság). Ha a képekből visszakövetkeztetünk a fotós pozíciójára, észrevesszük, hogy a kép szereplői számára látható a kamera – azaz kölcsönös bizalomra épülnek felvételei. Fotói inkább szenvedélyesek, mint leíró jellegűek. Kompozíciói minden esetben az utolsó pixelig kontrolláltak, nincs szerepe a véletlennek.
A fotóhasználat változásait is végiggondolta a nyolcvanas évekre, sikerei kezdetére: a képes magazinok egyre kisebb hatásfokkal és egyre populárisabb témaválasztással működnek. Ha a világ egészéről akar beszélni fotográfusként, akkor a könyv és a kiállítás, azaz a művészet a számára megfelelő média. Ettől kezdve hosszú távú tervekkel nagy témákat dolgozott fel: a másik Amerika (az 1980-as évek elején), Sahel (az évtized közepén), munkások (a kilencvenes évek fordulóján), migráció (a kilencvenes évek közepén), majd a Genesis. Tematikus kiállításai – nagyméretű, jó minőségű keretezett kópiák – jól menedzselve éveken át járják a világot. (Minderről már több publikáció is született magyarul, főként az Exodus kiállítás pesti bemutatója kapcsán – Ludwig Múzeum, 2004).
A kritika mind a Workers, mind az Exodus kapcsán értékelte Salgado nagyszabású elképzeléseit. (A munkások „akik a fejlődő országokban a mai napig kétkezi munkával termelnek meg olyan dolgokat, amelyeket ők maguk sose fognak tudni megvásárolni”^1.. „Az emberek mindig is vándoroltak a történelem folyamán, hogy szerencsét próbáljanak, tanuljanak, elmeneküljenek szerencsétlen sorsuk elől, és még számos egyéb ok miatt.”^2.) Mindeközben Salgado nagy ciklusai során a dokumentarista fotós tevékenység alap-paradoxonára kereste a megoldást: a fényképező ember szembetalálja magát az élet megbocsáthatatlan igazságtalanságaival, hatásosan rögzíti azokat és távozik – azzal a meggyőződéssel vagy illúzióval, hogy a képei majd segítenek. Utazásai során elképzelhetetlenül sok halállal találkozott – főként Ruandában, a másfélmilliós népirtás idején. A szenvedés meglátása és saját szenvedése (patho) adta a felhatalmazást, hogy a rögzítés valódiságán túli igazságot pátosszal keresse.
A paradoxon feloldásaként fogalmazódott meg a Genesis terve: végigjárni a Földgolyó még szeplőtlen területeit, ártatlan népcsoportjait. A vállalás világosan érthető: ha múltba nézés nélkül, a mában képesek vagyunk megőrizni ezeket a helyeket és népeket adott állapotukban, akkor gyógyulni kezd Gaia anya. Valóban, ha a lefotózott szenvedők mellől elutazni bűn, az érintetlen tengerektől, állatkolóniáktól és törzsektől távol tartani magunkat erény. A veszélyeztetett fenség, tökéletesség intse mértéktartásra mohóságunkat, gyarlóságunkat.
A 2017 szeptemberében és októberében a budapesti Műcsarnokban szereplő Genesis sorozat kockázata az, hogy tézisfotókat kapunk, az eszme lép a képek elé. Salgado, a forma nagymestere csak azt rögzíti és állítja elénk, ami hibátlan, teljes – sőt, emelkedett. Mítoszt elevenít föl, de a mítosz lényege a valószínűtlenség, mert a hit megköveteli a kételyek felfüggesztését. Albumát és kiállítását nézve, a képeken át témáiról és vállalásáról gondolkodunk el, magukat a fotókat pedig evidenciának tekintjük. Miközben szándéka szerint lassított nézéssel kellene szemlélnünk a tökéletest. A természetben és a kultúrákban azonban nincs tökéletesség: próbálkozások, hibák és javítások sorozata minden, ami él. Nem a megőrzésről, hanem az érzékeny egyensúlyról mesél Gaia. Hiába ellentmondással teli a magatartás is, a mű is – a Genesis az a vízió, amelyről érdemes beszélnünk. A Genesis ellentmondásos sikere és az Instituto Terra, abrazíliai farm virágzása révén bizonnyal a 73 esztendős Sebastiao Salgado is ezzel a belátással küzd manapság. Esendőségünk drámája, hogy mire mindezt megérti és művekké fogalmazza, addigra másnak kell a helyébe állnia, aki előről kezdi majd a kétkedést, a bölcsesség útjának keresését.

Bán András