MIA Fair ‒ Magyarok Milánóban

A MIA Fair ‒ Milano Image Art Fair ‒ idén hetedik alkalommal került megrendezésre márciusban, a divat és luxus olaszországi fővárosában. Ennek a vásárnak a megrendezését a szintén jelentős gyűjtőnek számító Castelli házaspár kezdeményezte még 2011-ben. Az idei vásárnak három kiemelt vendége volt: Magyarország, Brazília és Asztúria.

Nemzetközi mértékkel mérve ez a vásár az olcsóbb vásárok közé tartozik. A rendezvény két fontos jellegzetességét kell kiemelnünk. Az egyik az, hogy mind fotográfusok, mind pedig galériák pályázhatnak a standokra, a másik pedig az, hogy a standok egységesen 16 négyzetméteresek, függetlenül attól, hogy galéria, vagy egyéni alkotó szerepel-e rajtuk. Ha valaki nagyobb téren akar megjelenni, több standhelyet kell igényelnie.
Idén 89 galéria volt jelen és a vásáron 236 fotográfus munkáival találkozhatott a vásár négy napja alatt idelátogató a mintegy 25 000 ember. Ebben a forgatagban Magyarországot öt galéria képviselte.
A Várfok Galéria Czigány Ákos műveivel volt jelen. A magyar fotóművész nem ismeretlen az olasz közönség számára. Voltak kiállításai Torinóban, két évvel ezelőtt pedig a Reggio Emiliában rendezett Fotografia Europeana fesztiválon szerepeltek a művei.
Kerekes Gábor Erosz és Tanatosz című sorozatának képeivel és az utolsó, saját magáról készített sorozatának egyes darabjaival találkozhatott a látogató az Art+Text galéria standjánál.
A TOBE Galéria három fiatal fotográfus megjelentetésére is vállalkozott. Robitz Anikó újabb munkái mellett, Mészáros László és Major Ákos 3-3 művét is kiállította. A munkák alapján Mészáros László képei jól illeszkedtek a kurrens portrékészítési trendbe. A vásár egyébként is sok olyan művészt vonultatott fel, akik kifejezetten portrékkal foglalkoznak. A kiállítók számára egységesen rendelkezésére álló 16 négyzetméteres stand egyben azt is jelentette, hogy 12 folyóméter falon mutathatták be a képeket, ami nagyon szigorú válogatást követelt meg minden résztvevőtől.
A Supermarket Gallery szintén három alkotóval lépett ki az olasz porondra. Szombat Éva és Koleszár Adél képeit nem kell bemutatni az olvasóknak. Ács Alíz munkája pedig azért volt különleges ebben a közegben, mert egy nagyon személyes fotókönyvet hozott létre, és mint ilyen, elsősorban a professzionális gyűjtők érdeklődésére tarthatott számot.
Csáky Mariann Time tunnel című sorozatának néhány darabját, valamint Eperjesi Ágnes Prizma szisztematikus görgetése című sorozatának a képeit állította ki az Inda Galéria. Ugyanitt láthatta a közönség Szász Lilla klasszikus sorozatát, a Napfürdőzőket. A standon bemutatott képekből inkább a galéria széles érdeklődési köre derült ki, a három különböző típusú munka nem feltétlenül erősítette egymást.
Jelen írás nem ad lehetőséget a vásár teljességének az áttekintésére, csak néhány érdekesebb mű kiemelésére vállalkozhatunk.
A fotógalériák közül az egyik legfontosabbat, az olasz Admira galériát kell megemlítenünk.  Enrica Vigano csapata egy, a víz témájával foglalkozó kiállítást állított össze dupla standján. A klasszikus olasz alkotók mellett ‒ De Biasi, Nino Miglori, Giacomelli ‒, ott volt Ruth Orkin, Duane Michels, Leonard Freed és Edward Burtynsky is. Water című kiállításuk éppen a vásár bezárása után nyílt meg a bécsi Kunsthausban.
Az Officine dell'Imagine standján Halida Boughriet új munkái voltak láthatók. Néhány évvel ezelőtt az ő idős arab asszonyokról készített képei keltettek feltűnést az Institut du Monde Arabe Corps découverts című kiállításán.
Mindenképpen meg kell említeni Caroline Gavazzi ujjlenyomatokkal kiegészített portréit is. Az újlenyomatok olyan migránsoktól származnak, akiket Riace (Calabria) polgármestere telepített le a városka használaton kívüli házaiba. Felépíthették új identitásukat, részévé válhattak egy új közösségnek, megtapasztalhatták a normalitást a menekülés után. Erre utal a plexilapon rögzített ujjlenyomat is a portrék előtt. A sorozat egy gesztus eredményét rögzíti, vagyis azt, ahogy a menekültek visszanyerték a méltóságukat, és új esély kaptak arra, hogy saját identitásuk megőrzésével lehessenek részesei új környezetüknek.
Szintén calabriai ihletésű volt Raffaele Montepaone alkotása, aki az elnéptelenedő apró falvak lakóiról készített egy nagyon erős sorozatot. Ezek a portrék szinte drámaiak. Raffaele Montepaonéra mindenképpen oda kell figyelni, mert az 1980-ban született fotográfus, aki 12 éves kora óta fényképez, kivételes tehetséggel igen tömören fogalmaz, képes egy-egy portréba egy egész élet drámáját belesűríteni. Bátran használja a feketét, pontosan úgy, ahogy azt még a németalföldi portrékészítők elkezdték, vagyis kiemelték az arcot és kihangsúlyozták a polgári környezetet.
A Spaziofarini galéria standja több szempontból is érdekes volt. Lia Stein munkái jól demonstrálják azt az elég széles skálán mozgó, és a városi tájképet bemutató trendet, amelyet a vásáron jól megfigyelhettünk. A Fény terei című sorozatának képei egyfelől a fény misztikus természetével foglalkoznak. Másfelől viszont a szigorúan komponált kép és az absztrakt kép között húzódó lehelet finom határ tulajdonságait feszegetik.
Ugyanitt találkozhatott a látogató a Studio Pace 10 néven futó alkotópárossal (Gianfranco Maggio és Monica Scardecchia), akik két sorozatot is készítettek a városi tájképről. A Canned memories című sorozat derűs és frappáns megoldás arra, hogy milyen elemekből áll is össze az emlékezetünkben őrzött kép. A modern Milánó arcát camera obscura képekkel megidéző sorozat pedig azt a kérdést veti fel, hogy a gyorsan változó városról milyen emlékképek maradnak fenn a jövő számára.
Gabrielle Croppi Metaphysics of the Urban Landscape című sorozatának városképei elsősorban azokat a jelentéseket bontják ki, amelyek egy városképben rejtőznek, amelyek felfedezhetők benne és túlmutatnak magának a városnak a képén.
A Mazel Galerie standján állított ki Bernard Pras. Az ő munkái Farkas Antal Jama képeit idézhetik fel önkéntelenül a magyar látogatók számára. Jól ismert festményekre emlékeztetnek nagyméretű fotói. A képek alapját az eredeti témákhoz kapcsolódó hulladékokból összeállított asszamblázsok alkotják. Ezek egyszerre szólnak az újrafelhasználhatóságról és az idő romlásáról is. Érdemes vele kapcsolatban megjegyezni, hogy fotók mellett nagyméretű, on-site installációkat is készít talált tárgyakból.
A számos portré és testábrázolás közül ki kell emelni Joris Van der Ploeg munkáit. Vele a QLICK galéria standján találkozhatott a nézelődő. Mind a Transcendence, mind pedig a Forgotten grace című sorozat középpontjában az emberi test által hordozott jelentések állnak. A Transcendence sorozat egy szinte monokróm színvilágba transzponálja a modelleket, arra törekszik, hogy a személyeset felhasználva, de azt meghaladva ragadhasson meg valami általánosabbat. A Forgotten grace sorozat a Polaroid színvilágát használja fel egy hasonló típusú absztrakcióhoz. A nyersanyag egy intim világ megrajzolását teszi lehetővé és különleges feszültséget ad a képeknek.
A Riccardo Costantini Contemporary standján találkozhatott a látogató Mario Daniele és Gianpiero Fanuli képeivel. Daniele Winter című sorozata egyszerre idézi fel a klasszikus, határozott struktúrákban fogalmazó olasz tájfényképészeti hagyományt, amelyet elsősorban Gicaomelli képvisel, valamint azt a fehérben inkább feloldódó képi világot, amely például Kiarostami munkáira jellemző. Gianpiero Fanuli elsősorban Polaroiddal készült, kicsit Giorgo di Chirico titokzatos stílusára emlékeztető városképeiről ismert, az idén kiállított aktsorozat jó választás volt a galéria részéről.
Az oszakai Systema Gallery Katsu Ishida világát hozta el a vásárra. Katsu Ishida és a Systema Gallery törekvése az, hogy egy nem amerikai és nem is európai reflexiókra épülő japán művészetet képviseljenek. Éppen ezért emelkednek ki Katsu munkái a mindenkori európai környezetből. Műveinek csak egy része fotó alapú, a galéria standján festményeit is kiállították. A neo-japán irány képeiből nyílt a vásár után kiállítása a varsói Apteka Sztuky galériában.
Az idei MIA Fair számos izgalmas projektet mutatott be, de azt érezni lehetett, hogy a két héttel később megnyitott és az idén már huszonkettedik alkalommal megrendezett konkurens vásár, a Miart, sok galériát elcsábított. Elsősorban azokat, amelyek nem csak fotográfiával foglalkoznak.
Az biztos azonban, hogy a MIA Fair sokkal jobb lehetőség egy még nem beérkezett művész számára, mert, ahogy azt minden résztvevő megerősítette, a vásár első napja szakmai szempontból kiválóan sikerült. Sok szakemberrel és gyűjtővel találkozhattak a kiállító művészek és galériák.

Surányi Mihály