NŐK CHANELBEN / WOMEN IN CHANEL

Chanel márkanévvel fémjelzett divatfotó-kiállítás nyílt nyár elején a budapesti Ludwig Múzeumban. Időtlen szépség, elegancia – ezeket a francia divatházhoz kapcsolódó fogalmakat az intézménybe látogatók sem fogják hiányolni.

A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum programjában rendszeresen szerepelnek fotóművészeti kiállítások, s nem először vállalkoznak divathoz kapcsolódó témák bemutatására sem. Többek között Martin Munkácsi vagy Helmut Newton fémjelezte eddig ezt a törekvést, melynek újabb állomása a luxusmárka és a magyar–svéd alkotópáros projektjének bemutatása. Peter Farago és Ingela Klemetz Farago 2010-ben kezdett el dolgozni a Chanel divatházzal, először a Northern Women in Chanel („Északi nők Chanelben”), majd 2015-től a Women in Chanel („Nők Chanelben”) projektjükben. A kiindulópontjuk a Chanel divatház ruha-archívuma, mely a huszadik század elejétől őrzi a luxuscég kollekcióit. A két sorozat az öltözékek és a legismertebb észak- és kelet-európai topmodellek közreműködésével készült, a régiók jellegzetes helyszínein, s több fotóalbum, majd az utazó-kiállítás formájában tárgyiasult. A Women in Chanel projekt során próbálták a divatház időtlen arculatának megőrzése mellett a helyi hagyományokat és népművészetet, valamint az haute couture vonal egyediségét párosítani. A divatház alapításáig visszamenően őrizi kollekcióinak darabjait, melynek anyagából szabadon válogathattak Faragóék.
Az alkotópáros Chanellel való együttműködése egy editorial kapcsán kezdődött, majd a fotósok kezdeményezésére a Northern Women in Chanellel folytatódott, ennek során svéd, finn    és balti modellekkel dolgoztak együtt. A projektet eredetileg könyv formátumra terveztek, de az anyag elkészülte és pozitív visszhangja után utazó kiállítás lett belőle. A sorozat bemutatkozott Stockholmban (Fotografiska, 2011), Koppenhágában (Design Museum Danmark, 2012), Helsinkiben (Laboratory Gallery, 2012/2013), de mind közül talán egy norvég szigetcsoporton, a Verdens Ende, azaz „világ vége” szikláknál megvalósult szabadtéri kiállítás (2012) volt a legizgalmasabb. Ezután merült fel, hogy a projektet folytassák kelet-európai modellekkel és helyszíneken, amiben valószínűleg szerepet játszott Peter Farago magyar származása is. A Northern Women in Chanel és a Women in Chanel teljes képanyaga csak könyv formában elérhető, melyből egy szelekció látható Budapesten – ez egyébként az első helyszín, ahol a két sorozat együtt szerepel, s egyben a legnagyobb válogatás is a projektből.
Faragóék esetében tudatos alkotópárossal van dolgunk: végletekbe menő részletességgel tervezik meg sorozataik vizualitását, egyben a stylisti feladatokat is ellátva. Magukat analóg gondolkodású fotósoknak tartják, akiknek az eszköze – a technikai elvárások – miatt digitális, de munkafolyamatukra sokkal inkább az analóg tervezés és kivitelezés jellemző. A Chanel-archívumbeli ruhák, a modellek és helyszínek kiválasztását hosszas kutatómunka előzte meg, melyek különböző művészet- és filmtörténeti inspirációval keveredve nyerték el végleges formájukat. Mindez szakmai profizmussal találkozva tárgyiasult a képekben.
A kiválasztott ruhákat végig szuverén műalkotásként kezelték, a képek többségén is a leghangsúlyosabb elemek, ugyanakkor a modellek karaktere és a kiválasztott miliő is – amennyiben nem stúdiókörnyezetben készült felvételekről van szó – közel annyira domináns. A kiállítás anyaga az 1920-as évekig visszamenőleg öleli fel a Chanel-divatház s ezáltal a divattörténet közel száz évét. A két kiállított anyag történetiségében némileg eltér egymástól: az észak-európai sorozat jellemzően régebbi kollekciókból merített, míg a kelet-európai inkább az elmúlt évek ruhakölteményeinek felhasználásával készült. Minden képnél a ruha, a modell vagy a helyszín szolgált kiindulópontul, s próbálták a ruhák mintázatát, inspirációs forrását kivetítve a környezetet is úgy megválasztani, hogy harmonikus egységet alkossanak. Ez utóbbi törekvésük azonban többnyire megmaradt a közhelyek szintjén. Bár a kelet-európai sorozatban a népművészet és a rurális helyszínek nagyobb hangsúlyt kaptak, a hortobágyi pusztába helyezett, magányos, gémeskút mellé állított, háttérben subás pásztor-staffázzsal kiegészített fotó – amit az alkotók elmondása szerint egyébként Tarr Béla-filmek ihlettek – inkább mosolyogtató, mint autentikus összhatást eredményez. Egy másik képsorozatban a magyar szupermodell, Mihalik Enikő matyó fejdísszel, a kezében vánkossal jelenik meg a Szentendrei Skanzen különböző helyszínein. A kelet-európai anyag másik sorozatában a lengyel Anna Jagodzińska látható a Varsói Egyetem laboratóriumában, amivel Marie Curie szellemét igyekeztek megidézni, míg más képeken a korai Polanski-filmek nőalakjait, akik saját szépségük értelmezésével bajlódnak. Az északi anyag felvételein, gyakran fagyos időjárást idéző közegben, Ingmar Bergman karakterei vagy Carl Larsson idillikus életképei köszönnek vissza.
Természetesebbnek ható beállítások és teátrálisabb, frontális felvételek váltakoznak, valamikor az öltözéken, valamikor az arcon, karakteren vagy általánosabb szinten a női szépségén van a hangsúly. (A sorozat több darabjának témája például Vanessa Axente bája, szépsége.) Emellett flamand festményre emlékeztető (Kelli Lumi – Chanel 2010/11 Fine Jewellery) vagy egészen meseszerű (Julia Hafstrom – Chanel 2006/7) ábrázolások is szerepelnek a válogatásban. (A képek elnevezése egyébként a modell és a kollekció megnevezése alapján történt.) A kiállításon külön egységet képez a Northern Women modelljeinek Bare moments sorozata, mely intim hangulatú miniportrék sora a modellekről a fotózás előtt.
A belső és külső helyszínek váltakozva jelennek meg, nem ritkán romantikus felhanggal, azonban az alkotók inkább próbáltak a nők és a ruhák szépségéhez csendesen asszisztálni, mint új kontextust teremteni. A választott helyszínek mellett a ruhák is sugallnak egyfajta narratívát, valahol egészen beleolvadva az enteriőrbe. Az alkotók számára fontos volt a színek és minták összehangolása, egyes felvételeken ez tökéletes összhangot eredményezett az enteriőrrel, számos kép azonban – főleg a stúdió felvételek ilyenek – nem lépi át a divatillusztráció határait. A hagyomány, a történetiség – legyen bármilyen felszínes is a megközelítés – inspirálta a fotósokat: a modellek és a kollekciók sugallta értelmezést igyekeztek kibontani, egyfajta időtlenséggel ellátva őket. A két régió nőképe közötti különbségre vizuálisan próbáltak ráerősíteni, figyelembe véve a lokális tradíciókat. A két anyag tetszetős, látványos együttest eredményezett, s a divatkedvelő közönség biztosan nem csalódik. Amellett, hogy a párosítások vizuálisan valóban működnek, s harmonikus, szépen komponált képeket látunk, felmerül, hogy vajon külső szemmel is ennyire felszínesnek tűnik-e például a kelet-európai megközelítésük, vagy pont azt az egzotikus karaktert képviselik, amitől működik a sorozat.
A Chanel-ház eközben sokkal kísérletezőbb szemlélettel is azonosul, amit jól mutat egy másik művészeti projektjük, a Chanel Mobil Art (2008), melyet a divatház első, vállpánttal ellátott női táskája, a 2.55 inspirált. A nemrég elhunyt Zaha Hadid tervezte, óriási csigaházra emlékeztető, 700 m-es hordozható építményben húsz művész (köztük Daniel Buren, Wim Delvoye, Sophie Calle) táska-inspirált alkotásait állították ki, s nem a Chanel az egyetlen divatház, amely a kollekciók, hagyomány mellett a kortárs művészeti szemléletet is fontosnak tartja. A Louis Vuitton a párizsi Espace culturel Louis Vuitton kiállítóterével, a Prada Transformer projektjével, a Fondazione Prada velencei vagy a Cartier párizsi kiállítási programjával mind jó példák erre.
A Nők Chanelben elegáns, időtlen, profin kivitelezett anyag lett, mely leginkább a klasszikus hagyományokra épít, s igyekszik minden területen (a ruhák, modellek, helyszínek kiválasztásánál) biztonságos mezsgyén egyensúlyozni, különösebb kockáztatás nélkül. Szokatlan beállítások helyett statikus, akár teátrális pózok, klasszikus képkivágások. A fotósok célja azonban kezdettől nem a divatfotó megújítása volt, hanem a szépség, nőiesség közvetítése, a vizuális összhang megteremtése a kollekciók, a gyönyörű modellek és helyszínek között. A kortárs divatfotó más területről gyakran integrál új szemléletet, Faragóék esetében a film- vagy képzőművészeti előkép azonban megmaradt felületes hatásként. Egy kampány esetében a megrendelőnek, marketingcéloknak vagy célközönségnek való megfelelés nem elhanyagolható szempont, az alkotópáros azonban többször is hangsúlyozta, hogy teljesen szabad kezet kaptak a projekt során, így a magazinos mainstream helyett sokkal bátrabb, kísérletezőbb attitűd is belefért volna a projekt keretei közé.
Szép lányok, szép ruhák, szép képek; ha egy mondatban kéne összefoglalni a kiállítás esszenciáját, ennyi lenne. Profin kivitelezett, látványos, szerethető képek, de a Ludwig Múzeum képviselte szakmaiságtól, programtól elég messze áll. Ugyanakkor egy ilyen kaliberű divatház neve, a fotó hívószavával kiegészülve, bármely intézmény látogatószámát biztosan megemeli, s olyan közönséget is megszólít, amely szemében egy luxus brand által képviselt értékek jelentik az etalont. És ez sem utolsó szempont.

Somosi Rita