Elment csendesen. Hatalmas űrt hagyott maga után. Ő élt legtovább a Magyar Fotóművészek Szövetsége alapító tagjai közül. Neve legenda volt már évtizedekkel ezelőtt. Ötven valahány éve még kezdő voltam Szombathelyen, amikor a fotóklubban először hallottam a nevét: a „ceglédi Tóth”. Húsz évvel később, a kölni photokinán kérdezték, honnan jöttem. Mondtam, Magyarországról.
Á, akkor biztos ismerem a ceglédi Tóthot! Akkor már büszkén mondhattam, igen, ismerem. Pedig akkor még csak felületesen ismertem. Tudtam, hogy több ezer kiállításon vett rész a világ minden táján, Amerikától Indiáig, tudtam, hogy sok száz érmet, serleget, kitüntetést nyert szerte a világban, de mint embert csak később volt szerencsém tényleg megismerni. Mérhetetlen tudásához képest rendkívül kedves, segítőkész és közvetlen ember volt. Nyilván ez a közvetlen, barátságos természete is hozzájárult ahhoz, hogy modelljeihez ennyire közel tudott férkőzni,
és professzionista tudásával meg is tudta örökíteni azokat az emberi érzéseket, jellemeket, amikkel aztán sikert sikerre halmozott világszerte. Színészekkel kapcsolatban gyakran hallani jellemábrázolásról. De hogy Tóth István hogy’ tudott egyetlen képbe belesűríteni egy embert? Neki teljesen mindegy volt, hogy parasztember, cigányember vagy éppen festőművész. A kép láttán szinte mindent lehetett tudni arról az emberről, aki a fényképezőgépe elé állt. Fáradhatatlan volt, rengeteget dolgozott. Csak szeretett felesége halála után tört meg, egyre ritkábban fotózott, otthonában festészettel múlatta az időt. Ha vendége érkezett – márpedig sok barát és fotós felkereste –, rendre előkerült a szintén világhíres dióágyas pálinkája, és ekkor egy időre újra a régi volt. Mesélt élményeiről – de tervekről már nem.
Cegléd, szeretett városa – melyhez minden csábítás ellenére hű maradt – kétszer is díszpolgárává választotta; itt temették el november harmadikán.
Nyugodj békében, Pista Bácsi!

Módos Gábor