METAFÓRÁK MARI MAHR KIÁLLÍTÁSÁN

Ritkán találkozik az irodalom a fényképpel olyan formában, hogy fotók hatására szülessenek versek. A Mai Manó Ház-beli Mari Mahr-tárlaton („Ketten”)1# erre lehetett példákat látni, Jenny Bornholdt és Gregory O’ Brien versei révén.

Az avantgard hőskorában már megjelentek ugyan a képversek, a hagyományos tipográfia tagadásaként, de most nem erről, nem illusztrációkról volt szó; hanem metaforákról, amik helyettesítik a hiányzó igazit, nem mondva le annak megtalálásáról. Mari Mahr fotói is valakinek a hiányát mutatják s a versek is. Mintha az Orfeusz-legenda kifordított változata jelenne meg: Euridiké, a szerelmes nő „keresi” Orfeuszt: az 2008-ban elhunyt Graham Percy grafikust, tipográfust és illusztrátort, aki 35 évig volt párja a mindennapokban és a „művész létben”. Rá utalnak az eszközei, a közös utazásaik helyszínei a művészet és a szerelem Örök Városában, az új keletű mítosz helyén, Párizsban. Percy személyes gyökereit, motívumait keresik Edinburghban, ahol „kővé vált” a múlt. A hiányzó személy „pótlása” számos formában jelenik meg, az utalásoktól a szimbólumokig. A párizsi képeken a színes ceruzák, ecsetek, tollak magukon hordozzák a jegyet, a használójukat nem is lehet látni. Konkrétabbak a kiegészítő makett lábnál (3. kép), mert az általánosabb, a sétákra utal, az aszfaltba vésett számok pedig az időt jelzik. A kerek asztal körüli üres székek a hiányt mutatják. (8. kép) A számok az edinburghi sorozatban is feltűnnek, de ott fontosabbak a tárgyak: zárt ablakon kopogtató (kő?) kézfej, szobrok, lépcsők, nyitott könyv, órák. „Beszédes képek”, de esetünkben többről, másról van szó. A direkt utalások – az 1. képen az emberi kéz 29 csontja – mellett itt áttételesebb jelek lesznek: zárt ablak – „E világ külső héján/kopogtattunk/és végül/beengedést nyertünk” – a költő, Greg O’ Brien szabadabb asszociációi okán.
Továbbá a lukas kör alakú tárgy alapján: (E. 2. kép) metafora lett a fényképezőgép, „az óráé, amennyiben az időt mérte. Láthatatlan mutatóival és óraszerű arcával.” Egyetlen képen sem látni fotó-apparátust, ami a versben volt szálloda is, ahol ottlétük időtartamáról „tárgyaltak”. A formai hasonlóság alapján lesz több jelöltje a körnek, ami jellé válik, de az analógián túl is kapcsolatban van a tárggyal, illetve az emlékezettel, indexként működik a költő számára. Szabad asszociációként ide sorolja az asztalt, a kápolnát, a medencét és benne a tengert, de a csellót is. A hangszer motívuma visszatér a nyitott könyvnél, „A gitározáshoz való hozzá nem értés különböző fokozatai” címmel jelölve (E. 5.), ami szintén lehet a művész, a költő (Orfeusz) jelölése. Az óra hasonlat is visszatér, nemcsak, ahol látható – „az együtt töltött időt mérte,” „a legjobb időket őrizte”(E. 8.) – de ott is, ahol csak táncoló lábak láthatók: „a múló idő karja, lábaként”, „egy kerek kertre néz, amelyben körbejárunk” (E. 3.).
Ezek a költemények reflektálnak arra a felfogásra, hogy a versnek az az értelme, amit a költő ad neki. Felvetődik (M)ennyiben alárendeltje, „fordítása” a képnek. Nézzük az ismert, több-jelentésű szót ezekben a kontextusokban: a virág képe a fotón (E. 7.), és a nyelvben: „Azon a reggelen, amikor rohantam/hogy üdvözöljelek,/egy kivételesen pompás virág díszelgett/rajtam…”. Ezután a klarinétozó („Orfeusz”) majd kitágul az asszociációs mező időben: „sűrű évszázad volt”– és térben: útvonalakkal, óceáni, vasúti utazásokkal, fel nem épített házzal, nyugtalan, lakatlan várossal. O’ Brien az utóbbi szóval a látott házra, házakra utalhat. A reprezentációs gondolkodás a nyelvet mint kifejezést a belső külsővé válásaként, eszközként kezeli, a meditációra indító képek, szövegek viszont a külsővé váltat fordíthatják belsővé.
A képek zártak, inkább a befejezetlen múlt felé nyitottak, ezt erősítik a fotókon az utcakövekre írt dátumok: kettős időpontra utalnak a felvétellel együtt. Az expozíció (jelen)ideje megfelelhet a versírás idejével. (A párizsi fotók 2002–2007 között készültek, az edinburghiak 2005–2007 között.)
A versek mutatója, „indexe” a jelenben megjelenő jövő, a múlt csak annyiban, amennyiben „jelen” van: „A haldoklók/az élők őrzői, egyik/a másik helyében, s viszont. Mi velük/vagyunk, ahogy ők/velünk vannak, sétálunk.” (E. 6. kép); „semmi/nem él túl téged/te élsz/tovább.” (E. 4); „ketten sétálunk/egy városban, ahol az egyik/még sosem járt.” (E. 8) (Greg O’ Brien: Ketten Edinburghban)
„Felhős a ma/és rossz sorrendben/követik egymást a számok./Néha úgy tűnik,/elszökött/a szín. De te itt vagy/és a kabátod/kék.”(5. párizsi képhez) „ A változó idő/ tart össze bennünket/életünkben.// Újra és újra eljön/az alkalom, s szerelem/terít be mindent.” (3. párizsi képhez) (Jenny Bornholdt: Ketten Párizsban)
O’ Brien verseiben több a vizuális, a képi elem – ablak, kéz, könyv, óra, virág, szobrok –, mint Bornholdt soraiban, melyek meditatívabbak. Az új-zélandi költőházaspár Mahr és Percy barátai. Költeményeik metaforák, mivel a látható és a láthatatlan kapcsolatára szolgálnak. A fényképezőgépre utalás pedig a valós és az átvitt különbségét reprezentálja, lásd O’ Brien versét az edinburghi 2. képhez. A reprezentáló és a meditatív gondolkodás – ez utóbbi nála is felfedezhető, miként az előbbi Bornholdtnál is – közti „ellentét” hozza létre a metaforát. Ami prezentálja a tárgyát s azt a módot is, ahogyan azt prezentálja. (A. Danto) Ez a mód metanyelvi kísérletnek vehető, a kép verbális nyelvre „fordításának”. Egyfelől a költészet a „legtávlatosabb pillantást” ébresztve a szót „visszavezeti lényegének eredetébe”, lehetővé teszi, hogy „megjelenhessék a világ”. (M. Heidegger) Másfelől a nyelvben alkalmazott „fényképezőgép” metaforát eltérő, ellentétes gondolatsíkra is lehet terelni, a helyettesítés mechanizmusai működhetnek félrevezető tünetként is.
A prezentálás formája azokkal a jelentésekkel, asszociációkkal bírhat, rendelkezik, melyek a korszak kulturális keretébe tartoznak. A fotóművész „életútja a kultúrák sokféleségében telik – írja a kiállítás kurátora, Csizek Gabriella –, képeiben a dél-amerikai mágikus realizmus a kelet- és nyugat-európai valóság alkotóelemeivel forr eggyé, ötvözve rejtélyekkel teli magán-világával.” Mari Mahr ezt így fogalmazta meg: „Két ország között élek, négy állampolgárságom van, mivel azonban a szüleim magyarok voltak, s magam is itt éltem életem legfontosabb időszakában, nyolctól harminckét éves koromig, természetes számomra ennek vállalása.”#2 Szimbólumrendszeréhez hozzátehető, hogy a művészet gyakran az élet metaforája, a művészet segítségével kilépünk saját magunkból, a metaforikus átalakulás tárgyai mi magunk vagyunk.
Metaforának tekinthetők e sorozatok, a tárlat és Mari Mahr is. Fotói (számára) élő kapcsolatairól szólnak.

Palotai János

A verseket Boronyák Vivien fordította
Jegyzetek
1 2015. 11. 13. – 2016. 01. 3.#
2 Kincses Károly: Fotográfusok – Made in Hungary. Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.