AZ EMBERI BEAVATKOZÁS ÉS SZEMÉLYESSÉG RÉTEGEI HAID ATTILA MUNKÁIBAN

Véletlenül került a Kisképző fotó szakára, korábban nem fényképezett. Kicsit kétségbe is esett, aztán egy félév alatt annyira ráérzett a fényképezésre, hogy már nem akart váltani. Később elvégezte a fotóriporter-képzést is, bár érezte, hogy az az út nem az övé. A tanárképzőre a történelem iránti érdeklődése és a polgári szakma megszerzése hajtotta, de közben a fotózást is folytatta. Haid Attila későn érő típusnak tartja magát, sorozatai is lassan formálódnak. Érdeklődése azonban a kezdetektől változatlan: a természet és az ember kapcsolata s megjelenési formái foglalkoztatják a mai napig.

A tanárképző elvégzése után kapta meg a Pécsi József ösztöndíjat. A sorozat akkori munkacíme – A természeti környezet és az emberi befolyás kölcsönhatása – egyfajta sommás összefoglalója is érdeklődésének. Művei közel hozzák a természeti jelenségek és az emberi beavatkozás ambivalens találkozásait. Egyszerre konfrontálja és állítja párhuzamba a természet és az ember által kialakított geometrikus elemeket, szűk képkivágásokkal erősítve vizualitásukat. Képei, amelyeken hol a természeti környezet dominál, hol pedig csak jelzésszerűen van jelen az ember formálta közegben, e két véglet közötti skálát járják végig, egyik vagy másik irányba elmozdulva; azt vizsgálja, milyen változások, kölcsönhatások jönnek létre ebből a találkozásból vizuálisan és tartalmilag. Érdeklődése azonban nem szociográfiai, sokkal inkább e hétköznapi jelenség abszurditása fogta meg. Fotografált már betonlerakatot a Rába partján, Duna-menti kikötőt, de társasházi lépcsőházat is. A helyszínek váltakoztak, de Haid Attilát sokkal inkább a különböző megjelenési formák általánossága érdekelte, az ember által létrehozott beavatkozások és az azok indukálta folyamatok megmutatása. Az épületek, fák, tavak alá- vagy fölérendelt szerepben jelennek meg, miközben az árnyékok, a tükröződő felületek újabb rétegként adódnak a képekhez.
Haid Attila rögzíti a jelen állapotot, mely a táj átalakulásának, változásának egy állomásaként tekinthető. Nem esztétizál, nem mond ítéletet: minimalista formanyelvével egyszerűen fogalmaz, megmutat. A beton hol szövetként, az út hol organikus formaként, az épített szerkezet hol keretező ablakként jelenik meg a vizuális absztrakcióba hajló képeken. Játszik a befogadó percepciójával is: sokszor nehéz megállapítani, mit látunk, elréved a néző szeme, keresi a kapaszkodási pontokat a nyomok, jelek, struktúrák sűrűjében.
A fekete-fehér színvilág megállítja az időt, kimerevít egy állapotot és eltávolít a konkrét látványtól, mely hol geometrikus formák egymás mellé rendeződő, ismétlődő elemei által nyer harmóniát, hol burjánzó, organikus egésszé olvad össze. Az ember visszatérően nyomot hagy maga után, a természet kiaknázása vagy más intervenciók által. Haid Attila magas horizontú, gazdag tónusú tájképei az ember alkotta struktúrák és a természet találkozásának metszetei. Csendes képek, emberi jelenlét nélkül, de általuk hagyott nyomokkal.
A Nyomok sorozata szintén a változás folyamatát mutatja be, de a természeti környezettől eltávolodva, az emberi közegben. Betonfelületeket látunk, eltűnő játszótereket, játékok nyomaival. Azonosítható és azonosíthatatlan geometrikus formákat, az átalakuló közterek mementóit, pontosabban azokból kiszakított részleteket: egy gumiszivacs vagy pingpongasztal helyét, kis területen csoportosuló csatornafedeleket vagy éppen földre hulló terméseket.
Bár Haid Attila nem a fotóriporteri pálya mellett döntött, a szemléletéből sokat profitált: a keretek szigorú tartása is ezekből az időkből maradt. Később saját riportokat is készített a munkahelyén, de fontos volt számára, hogy elvárás és határidő nélkül, a saját tempójában alkothasson. Gyógypedagógusként 1998-ban kezdett el értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozni, s a hétköznapokat feldolgozandó témákként szemlélte. Egy idő után azonban az érzelmi kívülmaradás nem ment: ahogy egyre közelebb került hozzájuk, egyre kevésbé érdekelte, milyen kép születik, sokkal inkább maga a személy foglalkoztatta. Közel két évtized után, az utóbbi időben kezdett el újra foglalkozni a témával. A Gyerekek sorozat első munkahelyén készült, értelmi fogyatékos fiatalokról hétköznapi helyzetekben vagy akár farsangi jelmezben. A szociografikus irányultság itt tagadhatatlan, az őszinte megmutatási szándék azonban hangsúlyosabb. Egy élethelyzetet a maga őszinteségével, olykor esetlenségével, szépségével anélkül örökített meg, hogy szánalmat keltene. Egy másik világba enged betekintést, ahol a gyerekek tekintete kalauzol végig a hétköznapokon. Kevésbé fotóriportot készített, sokkal inkább fotónaplót: jelen volt, s fesztelen könnyedséggel kapta el a hétköznapok jelentőségteljesnek vagy jelentéktelennek tűnő pillanatait. Mégsem rajzolódik ki narratíva, inkább kiragadott pillanatok sora jelenik meg. A farsangi portrék külön egységet képeznek a sorozaton belül. A gyerekek különféle jelmezekben pózolnak, álarcokban vagy anélkül, a környezetükből kiszakító sötét háttér előtt. A tér eltűnik, ahogyan Haid Attila sorozataiban az idő is. Nem számít, hogy hol és mikor járunk: kortalan portrék ezek, erős, szuggesztív tekintetekkel, s a fiatalok érzelmei kerülnek előtérbe.
A Családi album című csendélet-sorozat egy kiállításra készült. A gyermekei által gyűjtögetett tárgyakat, emlékeket örökítette meg, különféle kincseket: dunai rákot, csirkelábat, kukoricatorzsát, vadgesztenyét, amiket a fotók segítettek át egy másik, időtlen világba. Haid Attila egyszerre játékos és komoly kompozíciókat hozott létre belőlük, konzerválva a kincseket, így az anyagok, textúrák a maguk erejében és teljességében maradtak meg. Az utóbbi időben kezdett el fotogramokkal foglalkozni, talán a kincsmentés is ebben a formában folytatódik.
Új képei is az épített környezet és a táj találkozását mutatják be, de a másik oldalról. Míg a Pécsi József ösztöndíjas anyaga a természet organikusságát ütköztette az emberi beavatkozás szabályosságával, itt eltűnik a természet, és csak az emberi intervenció jelenik meg. A lakótelepeket ábrázoló sorozatában az épített környezet és annak változásai érdekelték, hogyan törik meg a betonrengeteg vagy színeződik át idővel – ennek a bizarr képződménynek a változását figyelte, a gyermekkorát idéző szürke monstrumokat. Felhők közé emelkedő, magasba törő épületeket látunk, a fák zöld lombkoronája fölé tornyosuló panelházakat, melyek szinte összekötik a földi és égi szférát. Betontömbök dominálnak a képeken: fizikai jelenlétük, súlyuk. A szürke panel mára kizöldült, de karaktere nem változott. A sorozat hangulata eltér korábbi munkáitól, s nem csak a képek színvilága miatt. Haid Attila némi nosztalgikus felhanggal úgy mutatja be ezt a közeget, hogy az emberi jelenlétet mellőzni tudja. A panelek és a „talált nyomok” mellett az utóbbi években a budapesti tornyokról is készültek képei, monumentalitásuk, formájuk magukkal ragadták az alkotót.
Haid Attila képeinek többsége fekete-fehér, a színek inkább zavarják. Minimalista formanyelvéhez is ez a szikár, absztraháló képi világ áll legközelebb. Tájképein absztrakcióba hajló kompozíciókat látunk, melyek zavarba ejtenek, szándékosan. Mindig próbál eltávolítani a konkrét látványtól, miközben a klasszikus tájkép-hagyományokat is beépíti képeibe. Mindig talált helyszíneket mutat, nem avatkozik be a látványba, többek között a helyszínek hétköznapisága adja a sorozatok erejét. Mit látunk és mit látunk meg ezekben a képekben? A Pécsi József ösztöndíjas anyag, a Nyomok, a lakótelepet megörökítő munkák egy skála két végletét és a közte elhelyezkedő átmeneteket kutatják. Haid Attila, mondhatni, nem kezd új témába, csak a kiinduló pontjának egy másik aspektusával kezd el foglalkozni. Sorozatai lezáratlanok, vissza-visszatér egy-egy problémakörhöz, ha újra foglalkoztatják, s van mit mondania róla.

Somosi Rita