BESZÉLGETÉS MÁTÉ GÁBOR FOTÓMŰVÉSSZEL

– Budapesten élsz, de Győrben születtél. Meddig éltél ott?
– Tizennyolc éves koromig. Rögtön, elsőre fölvettek az akkori Iparművészeti Főiskola fotó szakára, de előtte elvittek katonának, így kerültem el Győrből. A Főiskolára való bejutás nagy meglepetésként ért, Hefter László rajszakköri tanárom mondogatta, hogy szerinte elsőre biztosan nem vesznek föl, mert nagyon rosszul rajzoltam.
– Mióta fotóztál?
– Elég korán, kamaszkoromban köteleztem el magam a fotográfia mellett, jóval korábban, tíz évesen kezdtem el fényképezni, láttam képeket, amiknek a hatása alá kerültem, de a labortechnika is tetszett, szerettem a sötétkamrát, az egész képalkotási folyamatot, és olyan tizenöt, tizenhat éves koromban döntöttem el végleg, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Rendszeresen jártam a Győri Fotóklubba, Szijártó Ernő vezette, nagyon szimpatikus, értelmes ember volt. Rendszeresen pályáztam a képeimmel, gyakran nyertem díjakat, az Országos Diákfotó Pályázaton díjat nyert képem megjelent a Fotó újságban, tehát voltak sikerélményeim, és ezek a megerősítések nagyon fontosak egy tinédzser  fejlődésében. És a sikereim láttán a tanár–mérnök szüleim is könnyebben el tudták fogadni, hogy nem valamelyik szokványosabb pályát választom. Az volt az elvárásuk, hogy kitűnő tanuló legyek, így megmaradjon a lehetőségem, hogy szinte bármerre indulhassak, ha elveszíteném az érdeklődésemet a fotó iránt. Szinte kipréselték belőlem, hogy a gimnázium utolsó két évében szín ötös legyek. De én nem akartam mérnök lenni. Érdekelt a zene, de nem voltam elég jó; az Alfa színjátszó körbe is jártam,     de ott sem éreztem az alkotásnak azt a fajta örömét, amit a fotóban, ahol van egy kis, szűk terület, amit uralok.
– Az osztálytársaidat is érdekelte a fényképezés?
– Nem. A fotóklubban pedig mindenki idősebb volt nálam, ezért ha valahol voltak fotós barátaim, akkor a rajzszakkörben voltak, hiszen hasonló korúak voltak, mint én, és nagyon jó közösség alakult ki. Győrben szinte mindenki, aki az Iparra vagy a Képzőre ment jelentkezni, oda járt rajzolni. Például Menyhárt „Menyus” Tamás is, ő eléggé ismert képzőművész lett, és ha nem is napi szinten, de tartjuk a kapcsolatot.
– Az Iparművészeti Főiskolán a legelső fotós évfolyamok egyikének lehettél a tagja…
– 1984-ben indult a fotó képzés, a miénk volt a negyedik évfolyam. A rajzszakkörben elég sok információt meg lehetett tudni, én is ott hallottam először a főiskolai képzésről; szerintem én voltam az első győri, akit felvettek a fotó szakra. Akkoriban elég sokat kísérleteztem, például xeroxokat, kollázsokat készítettem. Az első díjamat még a dokumentarista fotóimmal nyertem, klasszikus, a piacon elkapott, érdekes arcokkal, de a pécsi diákfotó pályázatra már kollázstechnikával és fénymásolóval létrehozott képet küldtem. A kollázs technikát a fotóklub egyik ismert tagjától, Nagy Pétertől lestem el, aki profi módon illesztette össze a képdarabokat. Ez engem is inspirált, csak én egy durvább technikát, a xeroxot találtam ki hozzá, ami ma megint divatba kezd jönni. Tehát a street photographytól a képzőművészeti jellegű fotográfia felé fordultam, az iparművészetis felvételire is kísérleti fotókat vittem, a témáim pedig ugyanolyan kamaszosan lázadók voltak, mint amilyeneket a mai felvételizőknél is gyakran látok.
– Hogy érezted magad a Főiskolán?
– Az első évben furcsán, stresszesen, hiszen rajzból hármasom volt, nem sikerült jobban fölküzdenem magam, és folyton ijesztgettek bennünket, hogy lesz majd egy nagy szelektálás, akik nem elég jók, azok nem élik túl az első évet. De azt is láttam, hogy kedvelik a fotós munkáimat, jó jegyeim voltak, gyakran megdicsértek. Kopek Gábornak, aki maga is kísérletező, a határokat feszegető művész, már a felvételire vitt képeim is tetszettek, a mintázásra és a rajzra kapott kevesebb pontszámot az ő kedvező véleménye ellensúlyozta. És azt is hozzá kell tennem, hogy egy kicsit rendszerellenes, lázadozó fiatal voltam, amit Kopek Gábor szintén pozitívumnak tartott.
Érdekes, hogy a képzésben pont a kísérletezés jelentett problémát, az a félév jelentette a legnagyobb tehertételt, persze megcsináltam a feladatokat, de olyan egyéb szépségeket találtam a fényképezésben, amik miatt nem a képzőművészeti jellegű képek irányába haladtam tovább. Klasszikus műfaji félévek voltak, épület-, tárgyfotó, riportfényképezés, amit Benkő Imre tartott. Szerettem a műtermi munkával járó nyugalmat, de a „kinti”, a dokumentarista fotózásra jellemző izgalmat is, ezeket mind nagyon szerettem. Nagyon jó osztálytársaim voltak, Balázs Péterrel, Juhász Jánossal, Telegdi Zoltánnal voltunk közeli barátságban, meg akartuk váltani a világot. De a fölöttem járó évfolyamhoz tartozó Szatmári Gergellyel vagy az utánunk következőbe járó Drégely Imrével is jó kapcsolatom alakult ki. Tagja voltam a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, nagy hatással volt rám Kerekes Gábor, és Bozsó Andrással is onnan datálódik a kapcsolatom.
– Volt-e elképzelésed arról, hogy mihez kezdesz a diplomáddal?
– Amikor jelentkeztem, el sem tudtam volna képzelni, hogy a fényképezésből meg lehet élni, a szüleim is erre készítettek föl. Éhező, Van Gogh-ként nyomorgó művészként képzeltem el magam, és nem nagyon foglalkoztam gyakorlatias kérdésekkel. A Főiskola alatt azt tapasztaltam, hogy nincs teljesen rendben az alkalmazott fotó, nem láttam úgy, hogy jó reklámfotók születnének, az MTI nem volt képes az iskolában hozzáférhető Graphisben és más magazinokban látott minőséget, ízlést, mesterségbeli tudást hozni, és szerintem az épületfotózás területén is nagy űr tátongott, hiány volt a kimagasló alkotókból, ami természetes is, hiszen azelőtt nem létezett ilyen képzés, és nem volt valódi piaci helyzet sem. Volt egy osztálytársam, aki MTI-ösztöndíjjal, felvételi nélkül került be a Főiskolára, nem volt jó fotós, próbálták őt a formatervező szak felé terelni, de ő fotós akart lenni, le is diplomázott, várta az MTI-s, biztos állása, mi meg mentünk, amerre akartunk.
Csomai Zsófi építész, aki látta a képanyagom kiértékelését, megkeresett, és arra kért, hogy fényképezzek neki, és másodéves koromban már annyit dolgoztam, hogy a keresetemből önellátóvá tudtam válni, sőt vehettem egy komolyabb fényképezőgépet. Szerencsés időszak volt, 1991–92-ben, a rendszerváltás idején végeztünk, valami megmozdult az alkalmazott fotó területén. Megjelent a Cash Flow magazin, aminek hosszú időn át én csináltam a címlapképeit. A pénz kevésbé érdekelt ebben, fontosabb volt, hogy híres emberekről kreatív módon készíthetek portrékat, teljesen szabadon dolgozhattam. Az is jóleső érzés volt, hogy a címlapokból készült plakátokon az egész városban látni lehetett a képeimet. Mezőváry Gyula főszerkesztőnek volt szeme a képekhez, folyamatosan láthatta, hogy az osztrák kiadás címlapjain mik jelennek meg. Nem támasztott velem szemben elvárásokat, és már nem emlékszem, hogy voltak-e szempontok, ha lettek volna ilyenek, biztosan figyelembe vettem volna, hiszen alkalmazott műfajról volt szó, a Cash Flow fotósának nem feltétlenül kell önmegvalósítónak lennie. Ha voltak szempontok, akkor valószínűleg az osztrák kiadással való összehasonlítás lehetett a fő szempont. Az ott megjelent portrék szinte már brutálisan keményen voltak világítva, nekem viszont nőket is kellett fényképeznem, Katona Klárit, Koncz Zsuzsát, és el kellett mondani  Gyulának, hogy egy törékeny nő arcképénél nem lehet az osztrák üzletember-képeknél bevált, kemény tónusokat alkalmazni, főleg, hogy az országszerte ismert, esetleg a megjelenésére hiú művész képe az egész városban ki lesz plakátolva. Demján Sándort én is „durvábban”, keményebben fotóztam, de őt nem érdekelte, az ő imázsának nem árthatott egy Cash Flow-címlap.
– A fotóalanyokkal való kapcsolatteremtés mindig könnyen ment?
– Igen, ezzel nem volt gondom. Ha voltak is hisztizős alanyok, meg tudtam oldani a helyzeteket. Rá tudok hangolódni az emberekre, a portréfotózásnak ez fontos része. Rengeteg képet csináltam, és sikerült kifognom néhány igazán hisztis embert. Nemrég a vízilabda válogatottról kellett csoportképet készítenem egy reklámhoz, kegyetlenül nehéz volt, egész délelőtt forgattak, fáradtak voltak, fáztak, az ilyen helyzetekben erőszakosnak kell lenni, meg persze megértőnek is, de ez nem taktikázás, nincs megjátszási módszerem, hanem el akarom érni a célt, szülessen olyan kép, ami nekem is, nekik is, a megrendelőnek is jó.
– Te már egészen fiatalon is világcégeknek is dolgoztál. Hogyan sikerült bejutnod a kevesek közé?
– Felkértek engem áruházi katalógus-készítésre is, de nem vállaltam. 1992-ben teljesen beszippantott a reklám, és abban, hogy csúcstermékeket fényképezhettem, a szerencsének is nagy szerepe volt, mert amikor a mi évfolyamunk végzett, óriási hiány volt alkalmazott fotósokból. Az egymással rivalizáló cégek kézről kézre adogattak minket, így történt, hogy én készíthettem például a Coca Cola és a Pepsi Cola, illetve az RTL Klub és a TV2 bevezető kampányát. Nekünk nem kellett a munkáinkkal házalnunk, nem volt szükségem portfólióra, de nem feltétlenül azért, mert annyira zseniális vagyok, hanem mert sokkal nagyobb volt  a kereslet, mint ahányan képesek voltak az elvárt minőséget produkálni. Gyakran előfordult, hogy „ismételnem” kellett, valamelyik kolléga már fotózta előttem a terméket, de nem lett tökéletes, nem voltak vele megelégedve. Talán túlságosan alapos vagyok, ezért minden feladatot meg tudtam oldani, filmre, diára, amire kellett. Később kezdett egészségesebbé válni az alkalmazott fotográfia helyzete, de most sem teljesen tökéletes, mindegy, ez túl hosszú téma lenne.
Nemcsak reklámfotókat készítettem, hosszú ideig dolgoztam a Konyhaművészetnek, Komáromi Zoltán főszerkesztő vezetése alatt, nagyon szerettem a munkát, mert hagytak kísérletezni, és megbecsülték, amit csinálok. Nagyrészt ott alakítottam ki a vizuális nyelvemet. Ételeket fényképeztem kiváló mesterszakácsokkal, Kaszás Jánossal vagy Vomberg Frigyessel, és olyan szerzők írták a képeimmel illusztrált cikkeket, mint Halász Zoltán vagy Esterházy Péter.
– Volt-e műtermed?
– Nem. Például az első magyarországi Coca Cola-óriásplakát képét az Iparon, egy tanteremben készítettem el, a 4×5 inches kamerámmal, Horiblitz vakukkal, ma is elmesélem a tanítványaimnak, hogy a lehető legegyszerűbb eszközökkel is létre lehet hozni jó képeket, akár nyugat-európai minőségben is, ha az embernek jó szeme van, kitartó és igényes. Két napig vacakoltam azzal az egyetlen termékfotóval, hogy olyan színe legyen a kólának és olyan cseppecskék gyöngyözzenek az üvegen, mint az amerikainak. Később sem volt szükségem stúdióra, akkoriban nyílt az Art Photo a Moszkva téren, fantasztikusan jó felszereléssel. Lámpaparkot létrehozni, eszközöket megvásárolni még tudtam, de saját termet, stúdiót fenntartani, rezsit fizetni, már nem. Ahogy a digitális technika elérte az általam elvárt képminőséget (8 Megapixellel már lehetett elfogadhatóan dolgozni), én is megvettem az első Phase One hátfalat. És közben szívtam a fogam, hiszen a fotós cuccok baromi sokba kerülnek, és nekem már az összes kütyüm megvan a filmes géphez, most akkor megint elkölthetek egy csomó pénzt. De rám már a főiskolai évek alatt is jellemző volt, hogy amíg a haverok nyáron elutaztak Párizsba, ami engem is nagyon érdekelt volna, én inkább vettem az árából egy objektívet. Jobban érdekelt a fotózás, bár a világ megismerése is érdekelt. Néha már át is estem a ló másik oldalára, pedig nem vagyok gyűjtő, mindent használok. Nem nagyon volt kedvem digitális kamerára és számítógépre költeni, szívtam a fogam, de az ügyfelek is egyre inkább digitális fájlt kértek, nem filmet vagy diát.
De én egyáltalán nem voltam naprakész, nem voltam trendkövető. A „tiszta”, utólagos beavatkozás nélkül készült fotográfiát szeretem. Régebben leadtam a diát, amin a grafikus még tudott módosítani, világosítani stb. A digitálisnál pedig leadtam a RAW-ból előhívott TIF-et, hogy a reklámügynökség módosíthasson rajta, ha szükségesnek látja.
Már csak hiúságból sem figyeltem a trendekre, soha nem szerettem arra figyelni, hogy éppen mi a menő a világban, és hogyan kellene fotografálnom annak érdekében, hogy egy reklámügynökség megbízzon vagy egy galéria bevegye a cool képeimet. Persze az, hogy hogyan gondolkodnak a világban, nagyon érdekel.
– A pénzkereső, illetve az alkotó tevékenység egymás mellett, párhuzamosan zajlottak?
– Az önálló munkáimnál egyáltalán nem lehet folyamatosságról beszélni. A reklámoktól eltérően – ami ugye eléggé kötött műfaj és minimális a mozgástér –, ezeket többnyire társszerzőkkel, például Turányi Gábor építésszel, Péter Vladimir fémműves formatervezővel vagy Bán Mariann keramikussal készítettem, mégis szabad kezet kaptam. Tudom, hogy a könyvekbe, építészeti albumokba való fényképezést szigorúan véve nem is lehetne önálló alkotásnak nevezni, én mégis annak tekintem.
A diplomamunkám egy divat jellegű munka volt, nagyon érdekelt a bunda, a prém, hogy kik viselik, miért kell érte az állatokat lemészárolni, mennyiben lenyomata a világunknak stb. Egy divattervező ismerősöm, Borszéki Rita elintézte, hogy egy bundát forgalmazó cégnél fotózhassak. Voltak köztük olyanok is, amiknek darabja egymillió forintba került, de elvihettem őket az üzletből, kivittem őket a Csepel-szigetre, meg a reptérre, egy bűncselekmény szerű narratívát képzeltem köré. De ennek nem lett folytatása, a divatfotózás nem érdekelt annyira, mint a reklám, a divatban kevésbé elfogadott a kísérlezetés, inkább egy valahol már látott anyaghoz hasonlót kérnek a megrendelők. És nem is nagyon hívtak divatmagazinok.
Viszont Halasi Rita, a Ponton Galéria akkori vezetője felkért egy New York-i fotózásra, amire a Magyar Intézet által szervezett kulturális bemutató keretében került sor, a Fashion Week nemhivatalos, performansz jellegű, off eseményeként, ebből állítottam össze az Open Air 8×10 című sorozatot. Volt egy kis konfliktus abból, hogy a ruhatervezők profi divatfotóssal akartak dolgoztatni, én viszont kívülálló voltam, mit keresek én ott, furkáltak, rossz volt a légkör. Tesztmunkákon kellett bizonyítanom, hogy tudok embereket fényképezni, ezt cikinek tartottam, de megtettem.
– Miért vállaltad el?
– Mert nagyon érdekelt, másrészt olyan koncepciót találtam ki, amit meg szerettem volna valósítani, és tudtam, hogy nagyon menő helyen fogják kiállítani a képeket. „Amerikai éjszakával” bekékített hátterű, 8×10 inches Polaroid képeket képzeltem el, mert szerintem az nagyon mélyen benne van az amerikai hagyományokban. A konceptem pedig az volt, hogy a modelleket az utcai járókelőkkel közös csoportképekbe helyezem, elvegyítem őket a hétköznapi emberekkel, ad hoc helyzeteket teremtve. Izgalmas kérdés volt, hogy az utcán megszólított emberek hajlandóak-e bejönni a képbe, hogyan fognak viselkedni, és én hogyan fogok a szituációkra reagálni. Feszített tempójú munka volt, az első napot elmosta az eső, de a többi nap sikere bőven kárpótolt, és nagyon jó visszhangja volt az anyagnak. Fölvetettem, hogy szívesen megcsinálom a budapesti változatot is, de senkit nem érdekelt, nagy szervezőmunkát igényelt volna.
– A Santería című sorozatod pedig Kubában készült, ha jól sejtem.
– Igen, Havannában. A doktorim témája a ragaszkodás volt, ami jó tág téma, eleinte etnikai közösségeket fotóztam. Nick Thorpe BBC-tudósítóval elmentem Koszovóba, pár nappal a függetlenség kikiáltása után, megcsináltam a kötelező riportanyagokat, és mellette saját képeket is készítettem. A ragaszkodás témába bele lehetett illeszteni azokat a kvázi csoportokat is, amik a New York-i Open Air 8×10 fotózásakor álltak össze az utcán. Sherdián Miklós barátom mesélt a Santeríáról, ő sokat írt róluk, ismerte a bennfentes embereket, nélküle nem tudtam volna eljutni a beavatottakhoz. A Santería az afrikai joruba vallás és a katolicizmus keveredése, tehát a santeríások vasárnap a templomi misét hallgatják, hétköznap meg a babalaókhoz járnak, más isteneknek áldozni. Az egyház tolerálja, sőt integrálta őket, ami nagyon érdekes az eretneküldözés, a spanyol inkvizíció ismeretében. A jorubáknál is létezik a Szentháromság, megvan Jézus megfelelője, hasonló a szerkezet, még Mária-kultusz is van, minden lakásban látni lehet a Szűz Mária-képeket, az Elegua-fejek mellett. Nagyon érdekelt, hogy a Kubába hurcolt rabszolgák mennyire mélyen ragaszkodtak az ősi vallásukhoz, miközben Amerikában a protestantizmus tűzzel-vassal irtotta a másféle hitet. Eleinte Kubában is üldözték őket a kommunisták, de Castro rájött, hogy az integrálás sokkal jobb módszer az egyensúlyteremtésre, és tudomásom szerint a Santería ma már félig-meddig államvallásnak számít.
– Akkor ez a közösség nem is óvatos az érdeklődőkkel szemben?
– Nem, mindent megmutattak, ebben persze a főembert ismerő barátomnak is fontos szerepe volt. Sajnos csak rövid látogatásra volt lehetőségem, a feleségemmel együtt mentem, két hétre, ebből két nap nyaralással, a többi fényképezéssel telt el. Félig késznek tartom az anyagot, lehetne még vele foglalkozni, de ahhoz pénz kellene.
Ha nem is a ennek a folytatása, de ugyanúgy a ragaszkodás témához kapcsolódik a Család című, szintén riportjellegű sorozatom, amiben egy szórványnak mondható, kis görög katolikus közösségben szolgáló pap családját mutatom be. Nagyon szimpatikusnak láttam a katolikus valláshoz való viszonyukat és a nyitott, barátságos légkört.
– Volt-e egyáltalán olyan fotós próbálkozásod, ami kudarccal végződött?
– Természetesen, a válást körüljáró anyagom idején voltak olyanok, akiket hiába szerettem volna fotografálni, ilyenkor érezni kell, hogy mennyire lehetek erőszakos, meddig mehetek el a rábeszélésben anélkül, hogy megbántanám a másik ember érzelmeit. A doktorival elkezdett ragaszkodás témakör a „házassággal” fejeződött be, aminek a Philemon álma – az örök házasság eszménye címet adtam. Leginkább itt, a családban dőlnek el a legfontosabb dolgok, hogy milyen lesz a világ, hogyan viszonyulunk egymáshoz az utcán vagy a közéletben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a válások miatt rosszabb lesz a világ. Hanem a gyerekekkel való bánásmód az igazán fontos, mert azok az emberek, akiket gyerekkorukban nem vett körül megértő, elfogadó szülői környezet, felnőttként nehezebben vagy egyáltalán nem fognak elfogadni másokat. A felnőttkori kudarcok egy részét külső segítséggel valószínűleg orvosolni lehet, de az emberek nagy része utál külső segítséghez folyamodni, és ennél sokkal egyszerűbb megoldás lehetne az, ha a családi életet tartjuk rendben, ha fontosnak tartjuk és odafigyelünk, hogy a családban mi történik. Egy csomó mindent összeolvastam a „biztos bázis”-ról, a család fontosságáról, amiket összegeztem is, és azért választottam a Philemon álma címet, mert a mitológiai történetben nagyon fontos, hogy a szállást kereső isteneket, Zeuszt és Hermészt egyedül az az emberpár fogadja be, Philemon és Baucis, akik odafigyelnek egymásra, „egymásnak voltak urai és szolgái”. Nem pénzről van szó, nem a gazdasági helyzet teheti jobbá a dolgokat, hanem az egymással való törődés, figyelem, empátia.
– De már a legelején úgy tervezted, hogy a ragaszkodásnak a házasság lesz a csúcspontja?
– Nem, dehogy. Az ember olvasgat, figyel, folyamatosan ezen jár az agya. Másfél-két évig dolgoztam rajta, de ez nem azt jelenti, hogy annyi ideig fotóztam, hanem töprengtem, olvasgattam. Korábban arra gondoltam, hogy a közösség vagy a vallás a legfontosabb, de rájöttem, hogy sokkal fontosabb náluk az intim  párkapcsolat és az abból születő utód fölnevelése. Ha ott odafigyelnek egymásra, ha létrejön a Philemon és Baucis-gesztus, akkor a többi területen is könnyebben megvalósul egy olyan empatikus, figyelmes, önzetlen magatartás, amelyben az ember önállóan és józan ésszel, elfogulatlanul hozhatja meg a döntéseit.
– A lefényképezett párokat a barátaid közül választottad?
– Tök idegeneket nem fotóztam, valamilyen kapocs mindig volt. Sajnos voltak közöttük olyanok, akiket hamarosan a válásuk miatt kellett újra fölkeresnem. Eleinte csak az volt a koncepcióm, hogy külön-külön fényképezem le a férjeket és a feleségeket, és mondanak valamit a szakításukról. Lényegében egy amatőr családpszichológusi beszélgetéssel kezdődött, kérdéseket  tettem föl, hagytam őket beszélni. Némelyik megfogalmazás nagyon erős volt, ezért Kincses Károly kurátorral úgy döntöttünk, hogy egy-egy rövid, jellemző részletet be is emelünk a kiállításba.
Ezek megrendezett fotók. Azzal nem törődtem, hogy ki, milyen öltözékben van, nem öltöztettem át őket, amikor megkérdezték, hogy miben legyenek, azt mondtam, hogy amiben jól érzed magad. De van egy kép, annál koncepció volt a nőre ráadott fehér férfi ing, és hogy a párja, akinek a kezét fogja, ugyanolyan ingben legyen. Azt, hogy ki, hová üljön le, főleg én javasoltam, miután körbejártam a lakást, általában több variáció is készült. A külső helyszínek is az én döntéseim voltak, és nem az volt fontos, hogy a tér a birtokukban legyen, hanem szimbólumként értelmeztem ezeket; az egyikük egy zsúfolt, parányi lakásbelsőben van, a másikuknál tágas, rendezett budai kert látható az ablakból, a harmadiknál a balatoni strand csúszdája, ahová szeret kiülni naplementében.
– Egy kicsit mintha hidegebb tónusú képek lennének, mint a Philemon álma.
– Igen, nem véletlen, pedig eleinte nem akartam nagyon másmilyenre csinálni. Egyébként ott szándékosan olyan házaspárokat kerestem meg, akiket mintapároknak láttam, ahol otthon biztosan minden rendben van. És amikor elkezdtem őket interjúvolni, és föltettem az állandó kérdést, hogy miért nem válnak el, meglepően durva dolgok jöttek elő. Általában kiderült, hogy minden, tökéletesnek látszó házasságban van valamilyen megoldhatatlannak látszó probléma. Ez nagyon fontos tapasztalat volt. A kérdés az, hogy hozol-e áldozatot a párod érdekében, hogy megmentsd a házasságodat, vagy sem. Igen, volt egy kis propaganda célom a Philemon álmával.
– Mit gondolsz, miért kerül sor a válásra?
– Nem gondolom, hogy például az, hogy megváltozik a hagyományos férfi–női szerep, feltétlenül váláshoz vezetne. Az önmegvalósítókra, a zsenikre nagy szükség van, de a világnak sokkal több nyitott, elfogadó, belátó emberre van szüksége. Nem gondolom, hogy ez összefüggne a férfi–női szerep változásával. Egyébként a válás lehetőségét jó dolognak tartom, erőszakkal nem szabad arra kényszeríteni embereket, hogy egymás mellett éljenek. De ez a lehetőség egyúttal óriási felelősség is, és nem jelentheti azt, hogy a következményekkel nem törődve kidobjuk, amire ráununk. Kényelmesek vagyunk, nem ülünk le beszélgetni, nem járunk el terápiára, nem visszük le a szemetet, minek.
Az foglalkoztatott, hogy mivel lehet egyben tartani egy kapcsolatot. Az egyik legfontosabb, amit olvastam, és magam is tapasztaltam, sőt a saját életemben is alkalmazom, egy pszichológiai kifejezés, a figyelmi központok dinamikus változása. Ez éppen hogy ellentmond a férfi–női szerep leosztásnak; a fontos az, hogy tudjunk a másikra figyelni. Fontos, hogy legyenek közös célok, ez nagyon sokszor a gyerek szokott lenni, de a pároknak a gyereknevelésen kívül is szükségük van közös tevékenységre.
– Nemrégiben te lettél a MOME fotó tanszék vezetője.
– Szalontai Ábel, a korábbi tanszékvezető följebb került, ő lett a Média Intézet vezetője, és megkérdezte, hogy elvállalnám-e a fotográfia szakot. Én nem akartam volna, örültem is neki, de meg is ijedtem tőle, korábban nem gondoltam erre. Azt szerettem volna, hogy a kinevezést előzze meg egy szavazás, ami le is zajlott, a kollégák megszavaztak. Ez egy éve történt; 2007 óta tanítok a MOME-n, de külsősként már korábban is részt vettem a diplomabizottságokban. Mivel annak idején tanár szakon is végeztem, Kopek Gábor 2007-ben fölajánlotta, hogy idejöhetek tanítani; Pályi Zsófia, Szombat Éva, Éder Krisztián járt az első évfolyamomba.
Nem szeretnék olyan vezető lenni, aki egymaga jelöli ki a célokat meg az irányvonalakat, hanem közösen és konszenzus révén oldjuk meg a feladatokat. A kollégáimat ismerve, nem hiszem, hogy széthúzástól kellene tartani.
Ami a diákokat illeti, mint általában, most is vannak kérdéses esetek, de ugyanúgy megvan az a négy–öt hallgató is, akiken nemcsak az látszik, hogy tehetségesek, hanem hogy elkötelezettek is. Ami érdekes, és kíváncsi vagyok, hogy a következő évben is folytatódik-e ez a trend, az az, hogy a lányok jönnek fölfelé, ügyesek, nagyobb erőbedobással dolgoznak; a fiúkat mintha elszippantaná az internet, a virtuális világ, mintha ma kevésbé lennének kreatívak és nyitottak.

Bacskai Sándor