A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZT-FOTOGRÁFIÁK ARCHIVÁLÁSÁNAK ÉS PUBLIKÁLÁSÁNAK PROBLÉMÁI, 2. RÉSZ

Képek téves adatokkal, téves képaláírással

A történeti dokumentumnak tekintett fénykép leglényegesebb adatai, amelyeket az archiválásnál kötelező, a történeti hitelesség igényével fellépő publikációknál pedig legalábbis tanácsos lenne feltüntetni: a felvétel helye, időpontja, tárgya és a kép készítője. Ha ezek az adatok hiányosak vagy tévesek, nem tekinthetjük teljes értékűnek a fotó „születési anyakönyvi kivonatát”, s a kép felhasználásánál a lehető legóvatosabban kellene eljárni; ám mégis ezen a területen esik a legtöbb tévedés. S mivel egy fényképben többnyire számtalan értelmezési lehetőség rejlik, ha keletkezésének történeti kontextusát nem támasztják alá konkrét, megbízható adatok, tág tere nyílik a legkülönfélébb szubjektív interpretációknak. A fentiekre ismét egy Halgyej-fotó kínálkozik példának. (1. kép)
„Röviddel azelőtt, hogy a németek végleg visszavonultak Pestről Budára, pillantottam meg a jelenetet a gettóban. Hajnali öt óra volt. Ezt az asszonyt és a lányát, aki 17 éves lehetett, hálóruhában rángatták ki ágyukból. Mindkettőt kihozták a házból, ahol laktak. Tarkólövéssel ölték meg őket. Az asszony férje másutt rejtőzködött. Ez a kép tárult a szeme elé, amikor hazatért. (…) Ez a pesti gettó, itt balra egy áruház áll” – emlékszik vissza a fotográfus a felvétel keletkezésére.1 Lehetséges, hogy a várost járó Halgyej valóban hajnali öt órakor pillantotta meg a jelenet, de a felvétel csak később készülhetett, hiszen télen ilyentájt még koromsötét van. A helyszín sem a gettó: a fotón a Petőfi Sándor utcát látjuk, bal szélen a pesti Belváros egyik legszebb modern bérháza, a Petőfi Sándor utca 12. sz. alatti un. Gerlóczy-ház, az utca végén pedig a Szervita téri egykori Török bankház jellegzetes oromzati dísze rajzolódik ki homályosan. A holttestek a Petőfi Sándor utca 7. sz. ház előtt fekszenek, a Pilvax-köz sarkánál. A fotós egyébként a helyszín egyik elemére jól emlékszik – a baloldalon, a Gerlóczy-ház földszintjét valóban egy áruház, mégpedig a Robert női divatház hatalmas kirakatai foglalták el.
A fénykép megjelent többek között a Steven Spielberg The Last Days című dokumentumfilmje alapján kiadott könyvben a következő képaláírással: „Egy zsidó férfi két asszonyt gyászol, akiket a nyilaskeresztesek gyilkoltak meg egy pogrom során, 1944 októberében.” A forrásként megjelölt AKG-Images online katalógusában október 16-i dátumot találunk, s ez a kronológia kissé nagyvonalú kezeléséről tanúskodik: Halgyej ekkor természetesen még nem fényképezhetett Budapesten, hiszen a szovjet csapatok csak decemberben 25-én kezdték meg a főváros ostromát.2
Az MTI Kor-képek 1938–1945 című kiadványában 1945. januári dátummal szerepel a fénykép, „Holttestek a Belvárosban” képaláírással.3 Az album recenzense, Szegő György, utat engedve szabad asszociációinak, így kommentálja a felvételt: „Jevgenyij Halgyej Holttestek a Váci utcában 1945. január c. fotóján két halott (megerőszakolt?) nő – az egyik kislány –, fekszenek holtan, kombinéban. Cipőjüket, ruhájukat még a muszka húzta le, vagy már a hullarabló.”4 Pető Andrea hasonlóan értelmezi a képet: A II. világháborús nemi erőszak történetírása Magyarországon című írásában szovjet katonák által elkövetett szexuális erőszak és gyilkosság dokumentumaként közli, egyben azt is feltételezi, hogy a felvétel a főváros felszabadulása után, március–április hó folyamán keletkezett.5 Ezzel egybehangzó a fotó képaláírása Deborah   S. Cornelius Kutyaszorítóban c. könyvében, bár itt a nemi erőszakról nem, csupán „szovjet katonai erőszakról” esik szó.6
A kép vizuális tartalma alapján azonban sem az elkövetés időpontjára, sem a nemi erőszakra, sem a gyilkosok kilétére nem következtethetünk. A látvány csupán annyit árul el, hogy az utcán, fehérneműben fekvő nők erőszakos halállal haltak: az idősebbik kezét zsinórral megkötözték, feje körül vértócsa sötétlik – ez a tarkólövést valószínűsíti –, a fiatalabbik lábán sérülések nyomai látszanak. A fotó sorsa kapcsán óhatatlanul az a mondás jut eszünkbe, hogy „mindenki azt látja, amit látni szeretne”, vagy képszerkesztői szempontokhoz igazítva: mindenki azt látja, amit illusztrálni akar. S mert a szovjet katonák által Magyarországon tömegesen elkövetett nemi és egyéb erőszakról nem áll rendelkezésre semmiféle vizuális dokumentum, ha ilyet keresünk, csábító a lehetősége. A valódi gyilkosok kilétének megállapításához perdöntő érv lenne, ha a felvétel elkészítésének időpontját kiderítenénk: január 17. után ugyanis a tettet nem követhették el sem a németek, sem a nyilasok, hiszen az utolsó német és magyar csapatok a nyilasokkal együtt a január 17-ről 18-ára virradó éjszaka menekültek át Pestről Budára, majd felrobbantották a Duna-hidakat. Jelen ismereteink alapján nincs kilátásunk a kép pontos datálására, azonban annyi bizonyos, hogy nem készülhetett március–április hónapban, ahogyan azt Pető Andrea vélelmezi. Ugyanis a felvételnek egy talán még drámaibb variánsa, amely a holttesteket és a gyászoló férfit valamivel közelebbről ábrázolja, már 1945. március 3-án megjelent a moszkvai Zsidó Antifasiszta Komité lapjának címoldalán. a következő képaláírással: „Anyja és lánya, akiket a fasiszták előrángattak a pincéből és az utcán megverték aztán lelőtték őket. Mellettük a férj és apa.”7
Halgyej képeinek pontos értelmezését nehezíti, illetőleg esetleges félreértelmezésüket megkönnyíti, hogy a tőle származó adatok sokszor tévesek, többször elmondott, gyakran kicsit másként kerekített történetei nem minden elemükben megbízhatóak. E képnél az egymásnak ellentmondó állítások közötti döntéshez nincsenek közvetlen, konkrét bizonyítékaink. E cikk szerzője a rendelkezésre álló ismeretek alapján azonban úgy látja, hogy a tett elkövetésének módja kevésbé vall a nőkön erőszakot tevő szovjet katonákra, hiszen miért is hurcolták volna ruhátlan áldozataikat az utcára, és miért itt gyilkolták meg őket, amikor egyes alakulatoknál ilyen tettért súlyos büntetés járhatott. Ellenben a körbezárt fővárosban még az ostrom utolsó napjaiban is tomboló nyilasterrorra nagyon is jellemző az eset: a tömeges Duna-parti kivégzések mellett mindennapos volt, hogy az akár a gettóban lakó, akár a gettón kívül rejtőzködő zsidókat a fegyveres nyilas pártszolgálatosok elfogták, kirabolták, levetkőztették, brutálisan megverték, megkínozták, a nyílt utcán agyonlőtték, majd az áldozatok holttestét elrettentésül, gyakran gyalázkodó feliratokkal ellátva a helyszínen hagyták. A gyakorlatot még a nyilas rendőri vezetés is kifogásolta: „Nem az a baj, hogy zsidógyilkosságok vannak, csak a módszerben van a hiba. Nem szabad a holttesteket kirakni az utcára, hanem el kell őket tüntetni.”8
A Magyar Távirati Iroda Fotóarchívuma a Halgyej-életműből még három olyan felvétel forgalmazási jogát vásárolta meg, amelynél a budapesti gettó szerepel helyszínként. Ez azonban csak két kép esetében igaz – ezek egy gettóbeli üzlethelyiségben felhalmozott holttesteket ábrázolnak. A harmadik kép a Magyar Távirati Iroda online katalógusában „Holttestek a budapesti gettó egyik utcájában” szöveggel található. A fotót ugyanilyen tartalmú képaláírással közli a Kor-képek 1938–1945 című képes album és a Múlt-kor történelmi portál. (2. kép)9 Bár a helyszín nem esik túl messze a gettótól, nem tartozott annak területéhez. A felvételen a Király utcának a Teréz körúton túli, Városliget felé vezető szakaszának elejét látjuk, baloldalon a Király utca 70., 72., és 74., jobb oldalon a 65. és 67. számú házak azonosíthatók, a háttérben az Eötvös utca, illetve a Hársfa utca torkolata tűnik fel. A civilek és katonák szanaszét heverő holttestei, a téglából emelt és áttört barikád arról tanúskodnak, hogy a kép valóban nem sokkal a harcok elülte után készülhetett.
Az MTI fotóarchívumában még két felvételt találunk, amelyek helyszíneként tévesen a pesti gettó van feltüntetve. A 3. számú kép 1944. decemberi dátummal, „Zsidó nők a budapesti gettóban” szöveggel szerepel. A fotón látható palánk és a házfal közötti keskeny úton haladó asszonyok könnyű ruhát viselnek, egyikükön virágos szoknyát, rövid kabátkát és szandált látunk. Ez arra utal, hogy a felvétel nyáron, nem pedig a hideg november–decemberi hónapokban, a pesti gettó fennállásának idején készült. S ha még a budapesti gettó alaprajzára is ránézünk, látjuk, azt úgy alakították ki, hogy a házak vonalával párhuzamosan, az utcát hosszában kettévágva sehol nem épült fal, csak a gettóból kivezető utcákat zárta le magas deszkapalánk, az utca vonalára merőlegesen. A kép tehát bizonyára egy vidéki város gettójában született – erre vall az utcakép jellege is –, mégpedig május–június hónapban, ebben az időszakban léteztek ugyanis a vidéki gettók.
„A budapesti gettó lakói” szöveggel tartja nyilván az MTI azt a felvételt is, amelyen sárga csillagot viselő öltönyös férfiakat látunk.10 (4. kép) A meghatározás téves voltáról ebben az esetben is maga a kép árulkodik: a férfiak öltönyt viselnek, az asszonyok öltözéke szintén nyárias, tehát a kép jóval november vége előtt, a pesti gettó felállítása előtti időszakban készült. A felvételnek a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában fellelhető eredeti, korabeli kópiájáról pedig tudjuk, hogy a terézvárosi római katolikus plébániatemplom előtt készült 1944 nyarán, s a templomot elhagyó katolikus vallású, de csillagviselésre kötelezett zsidókat ábrázol. A Múlt-kor című történelmi magazin 2014. évi tavaszi számában mindkét fotó az MTI archívumából származó téves információval jelent meg.11
Ungváry Krisztián Budapest ostroma című könyvében a pesti gettót tárgyaló szöveget két feliratos tábláról készült fénykép illusztrálja, s a képaláírás szerint mindkettő a gettó falán volt elhelyezve. (5–6. kép.)12 A fotók forrása a kötetben a Corvina archívum, jóllehet mindkét felvétel eredeti példánya megtalálható a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában. Az első tábla valóban Zalaegerszegen jelölte a május közepétől július elejéig fennálló gettó egyik bejáratát, s a felvétel, amelyet vitéz Jánosffy Endre készített, a Magyar Futár c. képes hetilap 1944. június 7-i számában jelent meg a következő szöveggel: „Éjjel-nappal őrzik a kirendelt zsidók a gettó kapuját és vágyakozva tekintenek ki abba a világba, ahonnét az önvédelem parancsát teljesítve örökre kizárta őket a magyarság akarata.” A második fényképet is megtalálhatjuk e lap 1944. május 31-i számában egy fotósorozat darabjaként „Felvételek a pesti kávéházak, éttermek, cukrászdák és egyszerű kifőzések ajtajairól” kísérőszöveggel. Május 15-én lépett érvénybe ugyanis a kormányrendelet, amely megtiltotta a sárga csillag viselésére kötelezett zsidóknak a vendéglátó üzemek látogatását, illetve kizárólag az erre kijelölt helyiségekre korlátozta, s ezek tulajdonosait kötelezte a tájékoztató felirat kifüggesztésére.13 A feliratok és a fényképek tehát hónapokkal a főváros ostroma előtt keletkeztek, és nincs közük a pesti gettóhoz.
Némely esetben a téves képmeghatározás elkerülése rendkívül egyszerű lenne, ennek elmaradása a forráskritikai szemlélet teljes hiányára vall. A mellén feltűnően nagyméretű sárga csillagot viselő férfi és magyar katonasapkás társának fényképe David Shneer tanulmányát illusztrálja az American Historical Review 2010. februári számában, „Túlélők a budapesti gettóban” aláírással. (7. kép)14 Holott elég csupán röpke pillantást vetnünk a hasonló tárgyú budapesti fényképekre – akár magának Halgyejnek a felvételeire –, máris nyilvánvaló, ez a fotó nem születhetett Budapesten, hiszen a magyarországi zsidók sokkal kisebb csillagot viseltek: az előírás szerint 10 cm átmérőjűt.
A tanulmányban közölt kép egy sorozat darabja, közülük három felvétel megtalálható a Vajdasági Múzeum fotótárában, egy pedig a Bori Bányászati Múzeum gyűjteményében. Ez utóbbit Csapody Tamás tette közzé tanulmánykötetében, amelyben egykori munkaszolgálatosok visszaemlékezéseivel is alátámasztja, hogy a felvétel a szerbiai Bor táborrendszerében készült, a táborok felszabadítása után, 1944 októberében. (8. kép)15 Nemcsak a hatalmas, az emlékezők szerint 20 cm-es, a ruha anyagára olajfestékkel, sablon segítségével festett csillag utal a bori helyszínre, hanem még egy apró részlet: a magyar katonasapkát viselő férfi sapkáján egy lapocskát is látunk, rajta ötjegyű számmal – ilyen azonosító jelet a bori munkaszolgálatosok kaptak.16 A Bor helyszínt igazolja a fotósorozat egy harmadik képe, amelyen látjuk, hogy az egykori foglyok nem csupán elöl, hanem a hátukon is viselték a csillagot – ez a bori lágerrendszerben előírás volt, sem Budapesten, sem másutt Magyarországon ilyen nem létezett. (9. kép)
A fényképfelvétel helyének és időpontjának téves megadása, s ezzel a kamera által rögzített esemény hamis meghatározása gyakran előforduló, banális hiba, és ettől olyan jelentős művek sem mentesek, mint Randolph L. Braham monumentális munkái vagy a Holokauszt krónikája.
A kőbányában csillét toló munkaszolgálatosok fotója Randolph L. Braham A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon c. monográfiájának 1997-es kiadásában, egy 9 képből összeállított sorozatban, „Zsidó munkaszolgálatosok különböző ukrajnai munkahelyeken” képaláírással szerepel.17 (10. kép) A felvételt a Holokauszt krónikája című kötet és A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája is közli, ám e kötetekben a helyszín a képaláírásban nem Ukrajna, hanem a szerbiai bori munkatábor.18 A sártengerben lapátoló civil ruhás munkaszolgálatosokról készült felvételt ugyancsak Ukrajna helyszín megjelöléssel találjuk meg a Népirtás politikája című kötet és A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiájának illusztrációi között. (11. kép)19 A képen jól látszik a munkaszolgálatosok háromszínű karszalagja, s mivel a megszállt szovjet területekre vezényelt zsidó munkaszolgálatosok az 1941. augusztus 19-én hozott rendelet értelmében a piros-fehér-zöld karszalag helyett sárga, illetve a kikeresztelkedettek fehér karszalagot viseltek, egyértelmű, hogy a felvétel helyszíne nem lehet Ukrajna. A munkaszolgálatosokat ábrázoló fényképek esetében az „Ukrajna” helymegjelölést egyébként is óvatos kétkedéssel kell fogadnunk, s alig néhány felvételről tudunk, amelyek bizonyíthatóan ott készültek. Míg ugyanis 1940–1941-ben az országhatárokon belül dolgoztatott munkaszolgálatosoknak még bőven nyílt lehetőségük a fotózásra, így ebben az időszakban megszámlálhatatlanul sok felvétel keletkezett, addig Magyarország hadba lépése után az Ukrajnába vezényelt egységeknél a szigorodó, többnyire embertelen körülmények között a munkaszolgálatosok számára a fényképezés lehetetlenné vált. Ehhez már az eszköz is hiányzott: az országból kiszállított emberektől minden értéket elkoboztak, köztük a fényképezőgépeket is.20 Szerencsénkre mindkét szóban forgó fotó eredeti negatívja megtalálható a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményében, meghatározásuk magától a fotográfustól, Bojár Sándortól származik. Bojár, az Esti Kurir ekkor már elismert fotóriportere, a 209/1-es számú munkaszolgálatos század tagjaként több mint félezer (!) felvételt készített alakulatának életéről, s a negatívokat 1965-ben átadta a Történeti Fényképtár gyűjteményének. A századot 1940 nyarán a tokaji kőbányában dolgoztatták, ekkor készült a 10. kép, majd ősszel a visszacsatolt Partiumba, a Bihar megyei Paptamásiba vezényelték, s itt született a földmunkát megörökítő 11. kép, 1940 novemberében.
Veres Tamásnak az 1944. november végén, a svéd menlevéllel rendelkező munkaszolgálatosok deportálástól való megmentéséről titokban készült felvételei közül kettő a Józsefvárosi pályaudvaron, a harmadik a József körúton készült. Mindhárom kép egyértelmű képaláírással már 1948-ban megjelent Lévai Jenő Raoul Wallenbergről szóló könyvében, s ugyanígy tartja nyilván a felvételeket a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum is.21 Bár semmiféle ok nem merül fel, amelynek alapján a képek e legkorábbi meghatározásának autentikussága kétségbe lenne vonható, a napjainkban kiadott munkákban mégis a legkülönfélébb interpretációkkal jelennek meg. A 12. kép a már többször idézett két Braham-műben megmagyarázhatatlan módon „A zsidók bevagonírozása, Soltvadkert, 1944. június” képaláírással szerepel.22 A józsefvárosi pályaudvar fotója mellett mindkét munkában egy valóban soltvadkerti felvételt találunk. (13. kép)
A fényképeket összehasonlítva az első pillantásra feltűnik, hogy két különböző, összetéveszthetetlen helyszínről van szó: a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei község kis létszámú, de szigorúan ortodox zsidóságát elszállító, néhány vagonból álló szerelvény a szabad mezőn áll, s mellette csupán egy kis, falusias viseletű csoport készül a beszállásra; ellenben a józsefvárosi pályaudvaron tömegjelenetet látunk, a hosszú vagonsor mellett városias ruházatú sokaságot, nagyszámú csendőrt, s egy komolyabb állomásépületet. A józsefvárosi pályaudvar fotójának közlésénél még az a hiba is megesett, hogy a kép oldalfordítással jelent meg. A fotót az MTI archívuma is tévesen, „Deportálás a német megszállást követően. Budapest, 1944. június 1.” szöveggel tartja nyilván.23
A Józsefvárosi pályaudvarról Wallenberg által kiszabadított munkaszolgálatosokat ábrázoló Veres-fotót jó néhány újabb publikáció is tévesen, a zsidók gettóba vonulásaként közli. (14. kép)24 A hiba ősforrása kideríthetetlen: míg a felvételt a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum nyilvántartásában helyes meghatározással találjuk meg, addig az izraeli Gettóharcosok Múzeumának online archívuma szerint a menet a pesti gettóba tart.25
Pedig ebben az esetben maga a kép cáfolja a téves meghatározást: a menetben hátizsákot, összegöngyölt takarókat, bőröndöket cipelő férfiakat látunk, s nincs köztük sem idős ember, sem asszony, sem gyermek. Márpedig a gettóba túlnyomórészt idős férfiakat, asszonyokat, betegeket és gyermekeket költöztettek be a nyilas hatóságok, hiszen ekkor a zsidó férfiak nagy többsége, a 16 évestől a 60 éves korosztályig – már akit nem internáltak vagy deportáltak – munkaszolgálatot teljesített. A fénykép keletkezésére az egyik megmentett, az akkor 21 éves fémcsiszolósegéd, Heller Walter 2004-ben így emlékezett: „Wallenberg bátor ember volt. Amikor megtudta, hogy 1944. november 28-án a Józsefvárosi pályaudvaron megkezdték a zsidók bevagonírozását, hogy Németországba deportálják őket, azonnal ott termett és Veres Tamás fényképésszel (akivel 8 hónapon keresztül együtt voltam munkatáborban Jolsván, Miskolcon és Budapesten) mint svéd védlevéllel rendelkezőt megmentett, és a svéd védelem alatt álló Katona József utca 24. sz. házba vitt. Az őt kísérő Veres Tamás, aki éppúgy, mint én, 1923-ban született, lefotózta az eseményt, s a fotón én is látható vagyok.”26
Kép képaláírás nélkül

A képaláírás elhagyása – amely különösen időszaki kiadványokban, internetes portálokon gyakori – éppoly félrevezető lehet, mint a hamis képszöveg. A tér és idő koordinátáiból kiszakított, interpretáció nélküli „néma” fotóra automatikusan rávetül a szövegkörnyezet tartalma, s ha a kép és a vele illusztrálni kívánt szöveg nem felel meg egymásnak, a kép óhatatlanul téves jelentést kap.
A puskáját tartó német katona előtt feltartott kézzel vonuló tömeget ábrázoló fényképpel a Múlt-kor magazinban találkozhatunk képaláírás nélkül, egy, a magyarországi vészkorszak első tömeggyilkosságáról, a „rendezetlen állampolgárságú” zsidók deportálásáról és kamenyec-podolszkiji lemészárlásáról szóló cikk illusztrációjaként. (15. kép)27
Az olvasó joggal gondolhatja, hogy a fotó az 1941-es deportálás valamely mozzanatát ábrázolja. A fénykép azonban egy három évvel később, 1944 októberében, a nyilas hatalomátvételt követő első napokban keletkezett fotósorozat egyik darabja, és semmi köze a cikkben tárgyalt eseményhez. A sorozatot Walther Faupel, a Wehrmacht propagandaosztályának haditudósítója készítette, akinek budapesti felvételeiből a Magyar Futár is több képet közölt. Faupel képriportja a nyilasok és a németek nagyszabású zsidóellenes razziáját örökítette meg, melynek során a VII. kerületi csillagos házakból kiparancsolt több ezer embert, férfiakat, nőket, öregeket, gyermekeket kézfeltartásra kényszerítve, hosszú menetoszlopokba rendezve hajtották a város utcáin keresztül a Tisza Kálmán (ma II. János Pál pápa) térre, máig sem tisztázott célból. A fegyveresek által összeterelt embertömeget a Városi Színház (ma Erkel Színház) épületében igazoltatták, éjszakára a Tattersallba hajtották őket, majd másnap csaknem mindenkit elengedtek. A 22 felvételből álló fotósorozat eredeti negatívjait a koblenzi Bundesarchiv őrzi, az archívumtól a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára 1994-ben vásárolt gyűjteménye számára az eredeti negatívokról készült 13×18 cm-es papírképeket.
Összegzés

A pillanatot rögzítő fotográfia, amint a film kikerül a kamerából, megkezdi alkotójának, majd a képhasználók szubjektív szándékainak kiszolgáltatott életét. Az első változtatásokat végrehajthatja maga a fotográfus: a képet retusálhatja, megvághatja, montírozhatja, tetszés szerint magyarázó szöveget csatolhat hozzá. Minden további felhasználónak módjában áll a képet igénye, ízlése szerint formálni, adatot, szöveget önkényesen hozzáfűzni. A nyilvános térben megtett, sokszor hosszú és kalandos vándorútja során a fotó többszörös metamorfózison mehet keresztül, elveszítheti a hozzá fűződő valós információkat, és más, esetenként hamis képzetek rakódhatnak rá.
Bár a fényképek hamisítása, technikai manipulációja, téves adatokkal való felruházása a fotografálás megszületésével egy-idős, a nem megtévesztő célzattal, jóhiszeműen elkövetett hibák, tévedések, torzítások gyakorisága nagyságrendekkel nagyobb. A hibák olykor visszavezethetők a fénykép készítője által adott, a valóságnak nem megfelelő információkra, de forrásuk kereshető a fotót a maga fizikai valóságában őrző tulajdonosnál, intézménynél, a forgalmazásának jogával rendelkező archívumnál vagy a képet közlő médiumnál egyaránt – a fotó pályafutásának úgyszólván minden állomásánál. A valós adatok sokszor nehezen vagy egyáltalán nem kideríthetők, hiszen a fénykép keletkezésétől az archiválásáig vagy a felhasználásáig gyakran évtizedek telnek el, és a fotó útja olykor követhetetlen: a képhasználók gyakran nem közlik a forrást, s az archívumi gyakorlatban is sokszor elmaradt, s elmarad még ma is a proveniencia korrekt rögzítése.
A fényképek eredeti jelentésének, valódi történeti kontextusának a nem szándékos hamisítás nyomán bekövetkező „módosulása” sokféle okból fakadhat: az emberi emlékezet véges mivoltából, a kép megértéséhez szükséges történeti információk felkutatásának elmulasztásából, a fotó gondatlan, szakszerűtlen kezeléséből, vizuális tartalmának félreértéséből, jóhiszemű félremagyarázásából. Az adatokat felületesen kezelő, hanyag bánásmód mögött sokszor a fotográfiának csupán illusztratív szerepet szánó gyakorlat húzódik meg, melyben a fénykép a szövegnek alárendelve, vizuális mankóként támogatja az olvasót a szöveg megértésében, átélésében. Ilyenkor a fotó ikonná egyszerűsödik, általános jelentése mögött eltűnik egyedi, sajátos, sokrétű tartalma. A nyomdatermékekben megjelenő kép áldozatul eshet a tipográfus tervezőmunkájának is, aki a tördelés esztétikai szempontjait érvényesíti a tartalom rovására, s ezért – vagy egyszerűen „helyszűke” miatt – vág le a fényképről esetleg lényeges részleteket, rövidíti le vagy hagyja el a képaláírást.
Bár a fotó publikálója is felel azért a tartalomért, amelyet eljuttat a közönséghez, még nagyobb a felelőssége a fényképpel foglalkozó múzeumi szakembereknek, a fényképarchívumok, képügynökségek munkatársainak, ha a fotográfiát pontatlan, hiányos adatokkal, hamis szöveggel bocsátják útjára. S amíg előfordul, hogy ugyanaz a fénykép ugyanabban az online katalógusban kétféle meghatározással szerepel, vagy ugyanaz a kép három különféle archívumban három különböző dátummal lelhető fel, nem csodálkozhatunk, ha a publikációkban rendszeresen bukkannak fel fényképek hibás adatokkal, téves értelmezéssel.
Tudatos hamisítás avagy sem, a következmény egy és ugyanaz: minden jelentéktelennek tűnő hiba, téves adat, hamis elem, megalapozatlan interpretáció alkalmas arra, hogy megingassa nemcsak az adott kép, hanem általában a történeti fénykép dokumentumértékébe vetett bizalmat, kétségessé tegye valódi üzenetét, sőt annak a narratívának a hitelét is kikezdje, amelynek vizuális megjelenítésére a felhasználó a fotót közzéteszi.

Jalsovszky Katalin

Jegyzetek
1 Jewgeni Haldej: Der Bedeutende Augenblick. Hereausgegeben von Ernst Volland und Heinz Krimmer. Neuer Europa Verlag Lepizig Gmbh, 2008. 71. oldal.
2 Steven Spielberg und Survivors of the Shoah Visual History Foundation: Die letzten Tage. Köln 1999. 81. oldal. A fotó száma az AKG-Image katalógusában: 114574. A képet megtaláljuk a Corbis és a Bpk képügynökség kínálatában is, budapesti gettó helymegjelöléssel, decemberi dátummal.
3 Kor-képek. 1938–1945. Magyar Távirati Iroda, Budapest, 2005. 283. oldal. Az MTI archívumában a kép januári dátummal, Váci utca helyszínnel szerepel, száma: D_Halgyej1945_007.
4 Szegő György: Hírügynökségek egykor és ma. Háborúk és békék, élők és holtak. In: Fotóművészet, 2006/5–6. sz. 92. oldal.
5 http://mandiner.hu/cikk/20150331peto_andrea_a_ii_vilaghaborus_nemi_eroszak_tortenetirasa. Elérés: 2015-11-02.
6 Deborah S. Cornelius: Kutyaszorítóban. Magyarország és a II. világháború. Rubicon-Ház Kft. Budapest, 2015. 421. oldal.
7 lásd: 17. sz. jegyzet. David Shneer: Picturing Grief: Soviet Holocaust Photography at the Intersection of History and Memory. AMERICAN HISTORICAL REVIEW, 2010. február. 41. oldal. http://www.pendleton.k12.ky.us/userfiles/119/Classes/401/
Picturing%20Grief.pdf. Elérés: 2016-01-24.
8 Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Corvina Kiadó, Budapest, 2013. 250. oldal.
9 Kor-képek 1938–1945.Magyar Távirati Iroda, Budapest, 2005.284. oldal, http://
mult-kor.hu/tobb-ezer-temetetlen-holttestet-talaltak-a-budapesti-getto-felszabaditasakor-20160118. Elérés: 2016-04-09.
10 MTI FT 77018.
11 Múlt-kor. Negyedéves történelmi magazin. 2014. tavasz, 43. oldal, 179. oldal.
12 Ungvári Krisztián: Budapest ostroma. Corvina, Budapest, 2013. 230. oldal.
13 Magyar Futár, 1944. június 7. 10. oldal, Magyar Futár, 1944. május 31. 7. oldal.
14 David Shneer: Picturing Grief. Soviet Holocaust Photography at the Intersection of History and Memory. In: American Historical Review, 2010. február, 49. oldal. http://www.pendleton.k12.ky.us/userfiles/119/Classes/401/Picturing%20Grief. pdf. Elérés: 2015. 12. 04. A fotó „budapesti gettó” helymegjelöléssel található meg a United States Holocaust Memorial Museum online katalógusában is, 535.609 számon.
15 Csapody Tamás: Bori Munkaszolgálatosok. Vince Kiadó, Budapest, 2012. Képmelléklet. 9. kép.
16 Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál. Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései, 1943-44. Intermédia Kft – Minerva Kiadó, Budapest, 2015. 23. oldal.
17 Randolph L. Braham: A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon – 2. bőv. és átd. kiad. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 1997. 318. oldal.
18 A Holokauszt krónikája. Park Könyvkiadó, Budapest, 2004. 319. oldal,Randolph   L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park könyvkiadó, Budapest, 2007. 30. oldal.
19 Randolph L. Braham : A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997. 318. oldal. Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park könyvkiadó, Budapest, 2007. 28. oldal.
20 Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944. Osiris Kiadó, Budapest, 2015. 152. oldal.
21 Lévai Jenő: Raoul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka. Magyar Téka, Budapest, 1948. 139. oldal, United States Holocaust Memorial Museum Photo Archives No. 74019,67944,28210.
22 Randolph L. Braham : A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon. 2. bővített és átdolgozott kiadás. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997. 690. oldal. Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park könyvkiadó, Budapest, 2007. 878. oldal.
23 Száma: MTI AI19580304001.
24 Randolph L. Braham : A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon. 2. bőv. és átd. kiad. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997. 934. oldal, Lajos Attila: Mítosz  és valóság. Minerva Kiadó, Budapest, 2007. 87. oldal, Múlt-kor. Negyedéves történelmi Magazin. 2014. tavasz. 179. oldal.
25 United States Holocaust Memorial Museum – Photo Archives, katalógusszám: 28210 Ghetto Fighters House Archives, katalógusszám: 16118.
26 http://www.wunschliste.de/serie/raoul-wallenberg. Elérés 2015-11-30.
27 Gellért Ádám: Mi történt Kamenyec-Podolszkijban? Deportálások Magyarországról 1941-ben. Múlt-kor, Negyedéves Történelmi Magazin 1914. tavasz, 47. oldal. A felvétel AKG-Image online katalógusában 150390 számon, tévesen „Magyar zsidók deportálása 1944 nyarán” szöveggel szerepel.