THOMAS STRUTH NATURE & POLITICS CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA A BERLINI MARTIN GROPIUS BAUBAN

Thomas Struth első múzeumi, azaz nem galériában tartott kiállítását rendezték meg a nyári hónapokban a berlini Martin Gropius Bau termeiben. A helyzet jelentőségének megfelelően a kurátorok az utóbbi bő egy évtizedben készült munkákból válogattak.

A 37 „nagyformátumú fénykép” a kiállítási ajánló szerint ipari termelőüzemek, kutatólaboratóriumok, kórházi műtők, illetve mindennapi építmények és élményparkok vizuális világát mutatják be a nézőnek. Szintén ott olvasható, hogy Struth az utóbbi években elsősorban azt kívánta művei segítségével vizsgálni, hogy az emberi akarat, a becsvágy és az emberi képzelőerő miként teremt „térbeli és tárgyi valóságot”, mindezt olyan összetett rendszerek, szerkezetek és konstrukciók segítségével, amelyek a jelent meghatározó létesítmények, de „leginkább rejtve maradnak a nyilvánosság tekintete elől. A képek olyan kísérletekről mesélnek, amelyek a technikai lehetőségeket akarják kiterjeszteni, és a mesterségesen teremtett világokkal felülmúlni a természet valóságát”.
Az is érdekes, ahogyan a szöveg Struth-ot idézve felvillantja előttünk a művek mögött meghúzódó szándékok némelyikét. Eszerint az odafigyelő tekintet fókuszában a csúcstechnológiában kifejezésre jutó szellemi erőfeszítések állnának. „A képzelet és a fantázia processzusait akartam megvizsgálni. […] Az volt a fontos, hogy az, ami korábban csupán egy gondolat volt, miként válik anyaggá és ezáltal a valóság részévé. A kifejezés: »valamit elképzelni, kiszínezni a képzeletünkben«, jól leírja az agy azon lehetőségét, hogy képekben gondolkozzon”, mondja Struth.
Az ilyen sajtószövegektől persze nem várható el, hogy mélyebb belátásokhoz segítse hozzá a szerzőt. Egy viszonylag átfogó, általános ismertetést kell nyújtaniuk azok számára, akiknek kedvet szeretnének csinálni a kiállítás megtekintéséhez. Mégis elég lehangoló, „hervasztó” az, amit a művésztől idéznek, amit megtudhatunk a művei lehetséges hátteréről. Az olyan megfogalmazások, mint például az ember által előállított, lenyűgözően sokrétegű konstrukciók, mint az olajfúrószigetek, plazmafizikai kísérletek elvégzésére alkalmas berendezések, egy űrállomás belseje, vagy épp a magaskohók (már megint és még mindig, lassan már négy évtizede), kérdéseket vetnek fel, például arra vonatkozóan, hogy a hatalom és a hatalomvágy hogyan jut kifejezésre a tárgyakban, és ezáltal hogyan szerez magának érvényt politikai értelemben, leginkább a népszerű ismeretterjesztést célul kitűző magazinok és TV-sorozatok mondatait visszhangozzák, vagy amilyenekkel nyelvileg a megannyi, a (hétköznapi értelemben vett) természeti és az urbánus környezet pusztításáról szóló dokumentarista sorozatot „illusztrálják”. Nem kevésbé mentes a ma már üresen kongó fordulatoktók az sem, hogy a képek a valóság, az emlékezet és a tapasztalat megalkotásának, értelmezésének és újraértelmezésének tematikus felmutatását célozzák. Mintha nem valami ilyesmiről (is) szólt volna az elmúlt néhány évtized művészete (is többek között). Érdemes viszont feltenni a kérdést, mit mondanak ezek az állítások a művekről, Struth művészetéről, azon túl, hogy mi látható az egyes fotográfiákon, illetve milyen gondolatokat, képzeteket ébreszthetnek vagy kellene ébreszteniük a tisztán érzéki tapasztalaton túl. Struth, aki a Düsseldorfi Művészeti Akadémián előbb Gerhard Richter osztályában festészettel foglalkozott, majd onnan váltott Bernd Becher fotográfiai kurzusára, pályafutása első bő két évtizedében főként a látással, a képi látással, a képen láthatóval, a fotografikus képen láthatónak olyan részletgazdagságával foglalkozott, amilyet az emberi szem képtelen ennek a médiumnak a közvetítése nélkül érzékelni; amely fotográfia ugyanakkor csak egy felület, tér és mélység nélkül (a posztmodern jegyében; a mélyben megbúvó struktúrák nem megismerhetőek, azokra csak következtetni lehet), ahová amúgy sem lehet lehatolni, az hiábavaló kísérlet marad, ezért érdemesebb inkább csak a felületet pásztázni (csak idő kérdése lenne, hogy mikor lesz ebből felszínesség?). Később, a Paradise sorozatban a láthatóság, az átláthatóság foglalkoztatta, miközben a múzeum terére, az ott kiállított művek és a néző viszonyára is ráirányult a figyelme, a mű láthatóságára, a múzeum és a mű viszonyára ebben a kontextusban. A munkáknak, amelyek a kiállítótérben valamiképp hatnak a nézőre, és ezáltal jön működésbe az, aminek kifejezésére többek között Struth a nagy méret révén is törekedett – a látásra, annak művészeti vonatkozásaira –, később szükségszerűen már csak halvány visszfényével találkozhat az albumot lapozgató néző.
A most Berlinben látható műveknél természetesen ez nem vetődik fel. Sokkal inkább az, hogy hogyan viszonyulnak a munkák az életmű korábbi szakaszaihoz, illetve az, hogy mi is foglalkoztatta őt valójában – túl azon, amit a tájékoztató szövegében idéztek tőle. Látszólag annak a folytatásával szembesülhetünk, amit évekkel korábban elkezdett, azonban itt már egészen más a képek „tétje”, bár nem feltétlenül kibontható a munkák alapján, hogy a már hivatkozott problémafelvetésen, a tudás, a technológia és a hatalom összefüggésein túl milyen egyéb kérdések foglalkoztatták – eltekintve a megismerhetőség és a felszínesség lehetséges kapcsolatától. A nagy méretnek, a színes nagyításoknak köszönhetően az ő esetében is inkább válik dominánssá az a bizonyos „festői” karakter, szemben más esztétikai, művészeti szempontokkal, miközben ez a „festőiség” egyszer mintha csak járulékos összetevője lenne a bemutatás módjának, máskor pedig egyetlen célja a képnek. Ennyiben lehetne akár több, de kevesebb is az, amire törekszik, korábbi intencióival összevetve.
Azt már csak a végén említem meg, hogy a kiállítás címében olvasható természet és politika bonyolult viszonyára, összefüggéseire, mibenlétére vonatkozóan aligha található utalás a művekben, hiába olvashatjuk, hogy Struth képei – legyenek azok tájképek vagy múzeumi látogatókat vagy utcákat mutató felvételek – olyan tanulmányok, amelyek történelmi, funkcionális vagy társadalmi kapcsolatokat ábrázolnak. Visszakérdezhetnénk, miként is, ha egyszer a mély hallgatagon rejtőzik a felszín alatt.

Pfisztner Gábor

A Berliner Festspiele rendezésében és az esseni Museum Folkwang, a High Museum of Art, Atlanta, valamint a Saint Louis Art Museum, St. Louis közreműködésével, 2016. június 11. – szeptember 18.